Az utolsó bevetés
A történelmi évfordulóknál maradva újra csak egy filmmel idézném fel a második világháború eseményeit, pontosabban a hetven évvel ezelőtt Európa felett vívott légi csatákat. 1943 tavaszán, bár a mérleg lassanként a szövetségesek oldalára billent, még mindig messze volt a győzelem…
Az amerikai légierő 1942 késő nyarán kezdte meg a megszállt kontinens feletti hadjáratát. Míg a britek éjszaka, a jenkik nappal támadtak, méghozzá tömegesen, közepes- és nehézbombázóikkal. A vadászkíséretet ekkor még nem sikerült kielégítően megoldani, mivel a nagyobb hatótávolságú P-51-esek nem álltak rendelkezésre, a P-47-esek pedig csak a német határig kísérhették „nagy testvéreiket”. A német honi légvédelem ekkoriban viszont még meglehetősen erősnek számított, és a nagyvárosok ellen induló kötelékek súlyos veszteségeket szenvedtek… 
Az amerikai bombázók személyzetének ekkor 25 bevetés volt a teljesítendő norma. A nyugati hadszíntéren a 8. légi hadsereg 91. bombázó csoportjához tartozó Memphis Belle nevű B-17-es volt a történet szerint az első, mely teljesítette az előírt bevetésszámot és legénysége hazatérhetett… Később derült csak ki, hogy valójában nem ők voltak az elsők, de akkor már rendelkezésre állt a róluk szóló film nyersanyaga, így a haderő PR-részlege nem akarta elrontani a sztorit.
Bizony, nem tévedés, a Memphis Belle-ről már akkoriban elkészült egy dokumentumfilm. William Wyler, a később rendezővé (Római vakáció, Ben Hur, Hogyan kell egymilliót lopni) avanzsáló haditudósító ugyanis addig kilincselt a megfelelő helyeken, míg engedélyt nem kapott arra, hogy maga is részt vehessen a bevetéseken és anyagának egy részét ott vehesse fel, több különböző gép fedélzetén – a film végül mégis egy adott bombázó, a Memphis Belle utolsó bevetésének történetéről szólt. Wyler egyébként színes filmre dolgozott, ami akkoriban még szokatlan megoldásnak számított, és ő maga volt a vágó is. Nem siette el a dolgot, így a végül 42 percesre sikerült alkotás csak 1944 áprilisában került a mozikba, és nagy sikert aratott. Mai szemmel nézve talán már nem (lehet) annyira izgalmas, de a fentiek ismeretében akkor is érdekes élmény végignézni. 
Wyler lánya, Catherine (a Warner és a Columbia munkatársa) volt az, aki évtizedekkel később, 1986-ban felvetette egy játékfilm-remake ötletét. Miután zöld utat kapott, elkezdett használható gépállomány után kutatni: szerencséjére akadt még néhány repképes B-17-es az Államokban – bár ezek egy része végül nem vett részt a projektben, került viszont európai illetőségű példány is. Közben Monte Merrick megírta a forgatókönyvet, s később a regényváltozatot is. Az igazi Memphis Belle legénységének még élő tagjai is hozzájárultak a megfilmesítéshez. 
A forgatás Angliában zajlott 1989 tavaszától őszéig, részben műteremben, ahol is a bombázó belsejében játszódó jeleneteket rögzítették, részben Binbrook repülőterén, mely sok tekintetben az 1940-es éveket idézte, de néhány kiegészítésre, pár új épület felhúzására így is szükség volt. A forgatáson részt vevő repülőket egyébként az Imperial War Museum duxfordi múzeum-repteréről üzemeltették. Az öt B-17-es mellett három spanyol építésű Me109-es és pár P-51-es vadász statisztált, de életnagyságú maketteket is használtak a reptéri jelenetek hátterében. Elhanyagolható számú snitt akad csak, amiken nem az összegyűjtött repülőket láthatjuk: egy-két kiszínesített archív felvétel is felhasználásra került ugyanis, illetve a súlyosan sérült Belle-t néhol egy hatalmas, távirányítású modellel helyettesítették. 
A felhasznált repülőerődökkel persze meglehetősen sok gond adódott, hiszen több mint negyvenéves fűrészekről volt szó. Akadt olyan, amelyik nem is igen repült a forgatás során. Több kisebb-nagyobb baleset is történt, az egyik bombázó felszállás közben például visszazuhant a földre és törzse kettétört. Mielőtt felrobbant volna, szerencsére kimentették a fedélzeten levőket. A felszállási jelenetet végül két géppel kellett felvenni, úgy, hogy minden kör után átfestették az orron látható emblémákat és a lajstromjeleket. (Mellesleg a snittről snittre változó fényviszonyok is elárulják, hogy enyhén szólva nem egy óra alatt rögzítették ezt a szekvenciát.) 
A légi felvételekhez egy B-25-ös közepes bombázót (lásd még Az angliai csata forgatását), később pedig egy Grumman Avengert használtak, melyek lőállásaiba kamerákat helyeztek el. Egy-egy „bevetés” általában két óráig tartott, és megint csak technikai okokból kisebb magasságon, mint anno a valóságban. A Suffolk felett rögzített jeleneteknek akadt pár korai nézője is: egy-két lakos kétségbeesetten be is telefonált a rendőrségre, mert nem hitt a saját szemének.
A szereplők nagy része meglehetősen ismeretlen volt, legalábbis akkoriban. Matthew Modine-t a többség az Acéllövedékben, a Madárkában, esetleg az Ejtőernyősökben láthatta; Sean Astin csak később vált ismertté, őt láthattuk a Bátrak igazságában, a Mindent a győzelemért című sportfilmben, majd A gyűrűk ura-trilógiában; Eric Stoltz a Ponyvaregény kábszerdílereként lett világhíres; Tate Donovan például az Orvlövész FBI-ügynökeként és az Argo-akció diplomatájaként tűnt fel, míg David Strathairn a Micsoda csapatban és a Good night and good luckban, akárcsak Reed Edward Diamond. Billy Zane később szerepelt a Lopakodókban vagy a Titanicban, John Lithgow-ra pedig a Cliffhanger rosszembereként emlékezhetünk. A főszereplők szokás szerint átestek egy rövid katonai kiképzésen is. 
Maga a történet persze nem okoz meglepetéseket, és aki közhelyekre számít, nem is fog csalódni. A tíz fiatalemberből végül is csak két tipikus alak hiányzik a történelmi keretek miatt: a néger és a dagi. Egyébként van itt nagyszájú (állítólagos) nőcsábász, kitörni vágyó szépfiú, „még szűz” jófej, vidéki gyerek, és így tovább. A kötelező, és mára óhatatlanul avíttnak számító heroikus mondatokból nincs sok, de azok nem is tesznek jót a forgatókönyvnek, mely elég kiszámíthatóan pereg, de legalább kiválóan megragadja egy bombázó legénységének átlagos 24 óráját, és megmutatja, milyen volt harcolni a repülőerődök fedélzeten. És ez teszi a művet igazán érdekessé, mert itt nem túlsztárolt vadászpilótákról van szó, hanem egy nagy, viszonylag lomha bombázóba zárt kis csapatról. 
A regényváltozatot magyarul a Háttér Kiadó repülős könyvei (lásd még KG 200, Égi lovasok, stb.) között olvashattuk. Néhány plusz információval hoz közelebb minket a történet hátteréhez, de amúgy semmi extrát nem kínál. A nyelvezet néhol kifejezetten primitív… Úgy érzem, ez amolyan kötelező kör volt promóciós oldalról. 
A filmzene személyes kedvenceim egyike: George Fenton (A velencei kurtizán, Idétlen időkig) a repülős témához méltó, valóban felemelő dallamokkal dolgozik, én pedig azonnal lecsaptam a CD-re, amint megtaláltam egy azóta már megszűnt pesti lemezbolt polcán. (Sajnos azonban erről lemaradt pár jól sikerült szám, amit a film megtekintése után feltétlenül újrahallgattam volna…) Az instrumentális részekben visszatérő elem az Amazing Grace és a Danny Boy című, a filmben énekként is hallható népdalok, de az elhangzott három korabeli sláger is hallható a lemezen.
A film annak idején nálunk is kapható volt DVD-n. Az angol, német és spanyol hangsávot, angol, magyar, német és sok más felirat egészítette ki. Extraként mindössze egy előzetest kaptunk. Érdekes viszont, hogy a lemez kétoldalas, egyiken 1.33:1-es, a másikon 1.85:1-es képet tartalmaz. Sajnos a transzfer nem a legjobb minőségű, alig valamivel jobb, mintha VHS-ről digitalizálták volna be… 
Közhelyes, de repülős filmnek nem utolsó.
Értékelés: 8/10
Memphis Belle (Memphis Belle)
Warner Bros. 1990
Háborús, repülős (103 perc)
Rendező: Michael Caton-Jones
Főszereplők: Matthew Modine, Eric Stoltz, Tate Donovan
Zene: George Fenton
