Tamiya 1:35
Ismét egy régi klasszikus kerül terítékre. A Tamiya M16-ja enyhén szólva régi vas: 1976-ban jelent meg, vagyis lassan ötven éve van a piacon. A cég két másik amerikai féllánctalpast is kiadott ugyanazzal az alvázzal, egyrészt az M3A2 csapatszállítót, másrészt az M21 aknavető-hordozó járművet. Előbbit már bő harminc évvel ezelőtt megépítettem, de a légvédelmi változatra évtizedeken át csak ácsingóztam. A Workbench Hobbies nevű Youtube-csatorna kétrészes videója hatására aztán végre beszereztem.
Az amerikai hadsereg nagy számban használt féllánctalpas szállítójárműveket a második világháborúban. Az M3 alapmodellre több változatot is építettek, így önjáró páncéltörő lövegként vagy önjáró légvédelmi ágyúként is szolgált. Utóbbira 1942-ben egy kétcsövű, egy évvel később pedig egy négycsövű géppuskatornyot terveztek: előbbit M13, utóbbit M16 típusjellel állítottak rendszerbe. A frontokon 1942-től, illetve 1943-tól alkalmazták őket. Ahogy a német légvédelmi gépágyúk, ez a négy M2-es géppuskát összpontosító fegyver is alkalmas volt a csapatlégvédelmi feladatok ellátása mellett a gyalogság támogatására. Ez utóbbit később, a koreai háborúban is kihasználták a tömeges kínai rohamok megtörésére, de a tornyot önállóan, illetve konvojkísérő teherautókon még a vietnámi háború idején is alkalmazták.
Az összeállítás kapcsán a régebbi Tamiya-készletek jellegzetességei említhetők: az illeszkedés jó, a bontás alapvetően ésszerű, azonban több helyen is zavarják a felületet beszívódások, méghozzá jól látható helyeken is, emellett a sorja is nagyon hangsúlyos néhány alkatrészen. Az fura, hogy a hátoldal felső lenyitható negyedét külön nekünk kell levágnunk, míg a szélső lemezek esetében ezeket eleve külön kapjuk. Na mindegy. Az alváz összeállítása kapcsán jó pont, hogy az elülső kerekek nemcsak kitéríthetők, hanem mozgathatóra hagyhatók. (És szégyen, hogy például az M–8 és M–20 esetében, évtizedekkel később ezt már nem biztosította a Tamiya a diorámások kedvéért.)
A lánctalp és az abroncs gumiból készült. Utóbbi megfelelő részletezettségű, míg a lánctalpra sokan panaszkodnak. Mindenképp érdemes összeillesztésnél pillanatragasztóval rögzíteni a két fület, majd felhelyezésnél a merevségből és a kelleténél picit nagyobb hosszból következő “elállást” oly módon javítani, hogy a feszítőgörgők tetejénél pillanatragasztóval fogassuk rájuk a lánctalpat, majd kis átmérőjű fémhengereket nyomjunk be a visszafutó görgők mellé, amelyek egy-két napig lenyomva tartják.
Minimális belógás még élethű ezen a típuson, legalábbis a már egy ideje használt darabokon (az újakon még feszes), lásd az alábbi képeket. (Hozzáteszem, nagyjából fél évvel az összeállítás után a lánctalp mintha picit összement volna, és emiatt most feszesebb.)
A torony alapvetően szép kidolgozású, bár egy-két beszívódás itt is rossz helyre került, ezek megint nekünk adnak munkát. A mozgathatóság szerencsére biztosított, de az összeállításnál legyünk óvatosak. A géppuskák sorjázása viszonylag hosszadalmas volt, és sajnos a lőszeres rakaszokat is két félből kell összerakni, vagyis a tömítgetést és a csiszolást nem ússzuk meg. Mivel gyárilag nem mellékelnek lőszerhevedert, egy műgyanta-készletből vettem ilyet, hogy a hevedervezető ne maradjon üresen. Ezt mondjuk egy plusz kerettel a Tamiya is biztosíthatná, már csak azért is, mert már néhány aprósággal – új figurák, málha stb. – is fel lehetne ezt a típust újítani, ugyanúgy, ahogy más készleteknél a cég meg is tette ezt. (Igazából nem is értem, miért nem vállalják ezt fel, és akkor emellett elkészülhetne valamelyik páncélvadász változat, esetleg az izraeli vagy az indokínai francia verziók közül valamelyik…)
A festésnél mindenképp szakaszosan érdemes haladni, hiszen a vezetőteret már a test összeállítása előtt érdemes befejezni. Nagyobbrészt most is a Hobby Colour akriljaival dolgoztam, ahogy a Shermannél vagy a Hellcatnél olvasható. A lakkozás után felkerültek a matricák, amikhez lágyító- és feszítőfolyadékot használtam – ezek még a vastagabb Tamiya-matricákat is megszelídítik. Ennél a résznél kicsit kevertem a matricákat annak érdekében, hogy a Normandiában bevetett 2. páncéloshadosztály jelzése szerepeljen rajtuk. Amúgy az íven háború utáni, illetve Koreában bevetett példányokhoz tartozó jelzéseket is találunk, de e téren az útmutató sajnos nagyon hanyag, nehezen követhető. (Még egy részlet, amin a Tamiya minimális ráfordítással is tudna változtatni.) A MiG bemosóival utána persze még nekimentem, majd enamel sárszínnel és porpigmenttel is kezeltem a felületeket. Biztos vagyok benne, hogy lesz, aki túlzónak találja a koszolás mértékét, de egyfelől tudatosabban akartam most a szokásosnál nagyobb mértékű koszolást kipróbálni, másfelől láttam én már civil használatban is olyan járművet, amelyen jó pár rétegben tapadt az út pora… Ez a jármű most ilyen lett.
A három figura a kor színvonalán szépnek volt mondható, de ma már csak közepesnek nevezhetők. A mellékelt málhánál egész bőkezűek voltak, bár jómagam nagyobbrészt inkább műgyanta darabokat használtam. Az amerikai féllánctalpasok ilyen szempontból nagyon érdekes alapanyagot nyújtanak, hiszen a külső felületek jelentős részén lógtak vagy lapultak különböző csomagok, ideértve a sárvédőket és a lökhárító környékét. Ezt pofátlanul ki is használtam. A lökhárítónál mondjuk szükség volt milliputból és papírzsebkendőből készített kiegészítésekre, hogy a külön darabokból összeálló málha “egybefolyjon, összeérjen”, ahogy a valóságban is tenné. A küzdőtérbe minimálisan pakoltam, gondolván arra, hogy a lőtorony szabad mozgását és tölthetőségét biztosítani kellett a valóságban. A vezetőtérbe is csak egy kenyérzsákot tettem, de később, egy esetleges dioráma keretében persze kerülhet ide még más is.
Az M16 megépítése az ódivatú megoldásai ellenére is kellemesen nosztalgikus élmény volt, plusz egy újabb makett került a vitrinbe a D-nap 80. évfordulójának apropóján. Viszont aki magasabb színvonalra vágyik, az mindenképp az AFV Club vagy a Dragon készletét szerezze be. A Workbench Hobbies említett videóit pedig beszúrom alább. Bár a készítő egy-két hibát elkövetett az építés folyamán, a végeredmény szép lett.
