Ezzel játszottunk...

Ismét egy példa arra, hogy a budapesti kiállítások között milyen speciális és még így is széles érdeklődésre számot tartó témákat lehet találni – nekem pedig egy nyomós ok arra, hogy ismét egy tárlatról írhassak… A Budapesti Történeti Múzeumban ugyanis tavaly októbertől látogatható a Kádár (játék)katonái című kiállítás. 

Az épület fedett belső udvarán át kezdhetjük az időutazást, a bejáratnál pedig a Mátyás király fekete seregéből odaállított, “életnagyságú” Schenk-játékkatona posztol. A beköszöntő szövegben rögtön tisztázzák a szervezők, hogy kimondottan a műanyag katonafigurák néhány évtizedes világtörténetét fogják elénk tárni egy kortörténeti áttekintés kíséretében. A világtörténeti megközelítés pedig a látszat ellenére sem mond ellen a címnek, ugyanis bár a tárlat elsősorban a huszadik század második felének hazai gyártású játékkatonáira fókuszál, az ajándékként, csempészáruként, később pedig legálisan behozott (és sokszor mintaként szolgáló) külföldi termékek is beletartoznak a teljes képbe. Hozzáteszik, hogy olyan korról beszélünk, amelyben “a gyermekek játék- és képzeletvilága sokkal kevésbé gyorsan változott, mint manapság”, és “jóval kevésbé is tért el a felnőttekétől, azaz jóval egységesebb volt a tömegkultúra, mint ma”. A huszadik század eseményei, akár az első és második világháború, akár a hidegháború, akár a filmtörténeti jelentőségű mozi- és tévéfilmek pedig jelentősen hozzátettek a gyorsan fejlődő játékkultúrához és -kínálathoz. A gyerekek, elsősorban a fiúk számára így váltak mindennapossá a katona- és kovbojfigurák, illetve a hozzájuk tartozó járművek, épületek és egyéb kiegészítők másai, amelyeket a század közepétől már egyre inkább műanyagból gyártottak, felváltva a viszonylag drága, törékeny és az egészségre ártalmas fémeket. 

Így tehát csak érintőlegesen találkozhatunk a század első felében gyártott ólomkatonákkal és préselt fémjárművekkel, hogy aztán máris áttérjünk az 1950-es évektől gyártott műanyag készletek tartalmára. A felhozatal enyhén szólva is bőséges: mindenféle állam mindenféle gyártójának játékai találhatók az első terem vitrinjeiben az egybeöntött, festetlen alakoktól a jóval magasabb szintet képviselő, számos ponton mozgatható GI Joe-kig, de magyar vonatkozásban például előkerülnek a hamisított Star Wars-figurák is, vagy a honvédségi felirattal ellátott kis járművek (amelyek közt egyébként több olyat fedeztem fel, amiket tavaly én magam adtam el egy gyűjtőnek – kicsi a világ). 

A kísérőszövegekből megtudhatjuk, hogy hogyan is viszonyultak az egyes országokban az igények kiszolgálásához a hidegháború évtizedeiben. Nagyon érdekes, hogy még a nyugati vagy a keleti blokkon belül is jelentős eltérések mutatkoztak (például Lengyelországban viszonylag visszafogott volt az ilyen jellegű játékok gyártása, viszont saját alakulataikról kézzel festett készleteket készítettek, míg Csehországban kimondottan széles választékban voltak elérhetők hazai gyártmányú katonai játékok, vagy ott volt Franciaország, ahol pont francia vonatkozású játékfigurákat szinte nem is készítettek). Az is sokat elárult egy-egy tömbről, hogy hogyan viszonyultak az egykori ellenség haditechnikájának játékos formában való felidézéséhez – nem nagy meglepetésre minálunk tilos volt a régi német és magyar járműveket mintázni, erre csak múzeumi keretek között volt lehetőség, és ott sem játékszerként, hanem makettként. Az viszont érdekes, hogy ‘56 után annyi szabadságot élvezett a magyar játékpiac, hogy nemcsak a szovjet mintájú játékok voltak terjeszthetők, hanem a Nyugatról behozott készleteket is lehetett másolni; ennek következtében a fennmaradt darabok igen változatos képet mutatnak. 

A gazdasági és technikai oldal ismertetése sem marad el, ennek ugyanis külön története van. A játékkatonák gyártását minálunk túlnyomórészt a kisiparosok űzték, akik a fellendülő műanyaggyártás áldásait kihasználva szolgáltatták a trafikok és vásárok eladói számára nagy tömegben az olcsó és így a kliensek számára is könnyebben megvásárolható figurákat. A kiállításon külön szöveg, tárló és vetítés foglalkozik a mindennapi tárgyakat képező műanyagok elterjedésével, a fröccsöntés mikéntjével vagy a trafikos életérzéssel (amelyet én, pontosabban a bennem élő gyerek még ennyi idő után is visszasír).

A történelmi játékfilmeket már említettem korábban, de a kiállítás közepén külön terem foglalkozik ezek hatásával. Itt aztán szóba kerül a Nyolcvan huszártól az Egri csillagokon át a Jégmezők lovagja vagy akár A három testőr, esetleg a Waterloo. Kulturális hatásukat mutatja, hogy a játékgyártók is reagáltak ezek népszerűségére, így több magyar és külföldi figurasort láthatunk itt, amelyek ezekből táplálkoztak. 

Külön, westernkocsmát idéző lengőajtón át juthatunk a következő helyiségbe, amelyet a vadnyugati műfaj ural. Ez legalább annyira népszerű volt nálunk (és a világon), mint a katonai vonal. Itt aztán dúskálhatunk a cölöperődök és szalonok köré felállított figurakavalkádban, de nem hiányozhatnak azon filmek plakátja sem, amelyek sok éven át életben tartották a western stílus népszerűségét a játékok terén is. Itt megint érdemes elmerülni a kísérőszövegekben, ugyanis az egyes államokon belül más és más western-kultúra virágzott: Németországban a Karl May-kultusz, az Egyesült Államokban pedig saját történelmük és vadnyugati filmjeik voltak meghatározók, de a franciáknál a képregények (Willám Will, Okada stb.) is fontos szerepet játszottak abban, hogy a gyerekek is kapcsolatba kerülhessenek ezzel a műfajjal. 

Természetesen a Schenk-figurákat sem kell nélkülöznünk. Az 1974-ben feltűnt Playmobil-készleteket több helyen is másolták, de állítólag a magyar változat volt a legsikeresebb. Amellett, hogy a kidolgozás és méret mindenképpen figyelemreméltóbb volt az egybeöntött alakokéhoz képest, a valóban igényes felszerelések és kiegészítők variálhatósága, illetve a magyar vonatkozású készletek elérhetősége is minőségi változást jelentett. A Schenk-katonákat többek között nagy méretű diorámák mutatják be, ideértve például a nagyjából három négyzetméteres alapra került kenyérmezei csatát, illetve a budai vár középkori állapotát bemutató gigantikus terepasztalt, amely 1000 elemet és 245 figurát vonultat fel. Levezetésként még néhány külföldi lovagvárat is láthatunk itt, illetve egy rövid szöveg szól arról, hogy a rendszerváltás után hogyan szenvedett ki a magyar játékgyártó kisipar, mikor a piacot elöntötték a minőségi nyugati, illetve a tömeggyártott kínai játékok. 

A látottakat több ponton kiegészítik a fali monitorokon zakatoló képsorok, amelyeken örökifjú felnőttek (köztük gyűjtők és történészek) osztják meg emlékeiket a témában. Akiket komolyan érdekel a korszak, hallhatnak pár érdekes anekdotát, de az építő kritika hangján javasolnám a múzeumnak, hogy esetleg több fülhallgatót is kössenek rá egy-egy képernyőre, illetve az operatőri munka, a vágás és a hangtechnika kapcsán szerintem lenne hova fejlődni. Emellett talán a külföldi vagy a hallássérült látogatók kedvéért feliratozni is kellene ezeket a videókat.  

Az érdeklődők március 15-ig tekinthetik meg a kiállítást. Családi programként nyugodtan ajánlhatom, méghozzá a nagyszülőkig bezárólag, már csak azért is, mert a belépti díj sem dönti romba a családi költségvetést. Nagyon hálás vagyok a Budapesti Történeti Múzeum munkatársainak, amiért tető alá hozták ezt a tárlatot, biztosra veszem, hogy nagyon sok látogatónak okoztak ezzel kellemes múltidéző perceket.