A Whitehall világa
Vajon mennyire lehet humoros és érdekfeszítő egy olyan tévésorozat, amely alapvetően három ember interakciójára épít, akik szinte végig ugyanabban a környezetben, szinte végig csak a politikáról beszélnek? Nagyon is, ha megfelelő emberek nyúlnak hozzá. A szériáiról is méltán híres BBC írója, Jonathan Lynn viszont nem hitt ebben az egészben, amikor kollégája, Antony Joy feldobta az ötletet. Viszont Lynn később újra előhozakodott vele, és Joy ekkor már nyitottabbnak bizonyult. Szerencsénkre…
Ugyanis az először 1980 februárjától sugárzott Igenis, miniszter úr! elképesztő népszerűségre tett szert, s végül három hétrészes évadja készült 1984-ig bezárólag, amit kiegészített két extra epizód. Közkedveltsége ráadásul megmaradt: egy 2004-es felmérés szerint a szigetország hatodik legnépszerűbb szitkomja volt, és bár az elmúlt húsz évben számos új sorozat jelent meg, hatása és nem szűnő aktualitása folytán a mai napig sokan emlékeznek rá.
A történet ott veszi kezdetét, hogy Jim Hackert, a korábban is aktív politikust megválasztják az amúgy fiktív Közigazgatási Minisztérium élére. Itt legfőbb segítője a titkára, a hűséges Bernard Wooley lesz, míg legfőbb szövetségese, egyben ellenfele a közigazgatási államtitkára, Sir Humphrey Appleby. A lelkes, de ilyen magas szinten még tapasztalatlan Hacker minden epizódban más üggyel foglalkozik, miközben folyamatos harcot vív az egész világgal, de főleg Sir Humphreyval, aki a status quo fenntartására törekszik az egymást váltó miniszterek jövése-menése közepette, és amúgy sem tartja szerencsésnek, ha egy miniszter bármilyen módon változtatni szeretne a dolgok menetén. Humphrey közben persze saját pecsenyéjét is sütögeti, amit meg a miniszter nem néz jó szemmel, így állandó a küzdelem.
Ez így elmondva még mindig nem túl izgalmas… Hát akkor mire fel a hatalmas népszerűség? A sorozat a magas szintű politikáról bennfentes módon és pofátlan öniróniával mesélt. Az egyszerű néző, aki addig soha, semmilyen formában nem láthatta belülről a Whitehall életét, nem véletlenül érezte úgy, hogy most végre megosztják vele a hatalom piszkos titkait… Mert az Igenis, miniszter úr! lényegében erről szól. A játszmákról, az alkukról, a megúszásról, a politikai csiki-csukiról, illetve a napról napra való boldogulásról, amik következtében sokszor pont a lényeges teendőkre nincs idő vagy mód. Ez az őszinte, ironikus, de végig emberi és persze több ponton humoros megközelítés egyszerre vonzó és – jobban belegondolva – ijesztő a néző számára. Közben pedig végig érződik a politikai rendszer bennfentes ismerete, amihez számost politikai szakértő járult hozzá, akik zárt körben meséltek ezt-azt a Whitehall ügymenetéről az íróknak. Az elhangzott anekdoták beépültek a forgatókönyvbe, így hát tényleg nyugodtan állíthatjuk, hogy az epizódok akár a kezdő politikusok számára is tanulságosak lehetnek.
A színészi teljesítményről van miért beszélni, már csak azért is, mert a régi idők stílusában bizony élő közönség előtt vették fel a legtöbb jelenetet. A három főszereplő egyfelől kellő tapasztalattal rendelkezett, másrészt a jól sikerült forgatókönyvvel is szerencséjük volt, amely a csattanós párbeszédek mellett egyes élethelyzetekkel is jól kidomborította mindegyikük személyiségét.
Az akkor már 53 éves (1927-es születésű) Paul Eddington játszotta Hacker miniszter, később miniszterelnök urat. Nagyon is meggyőzően alakítja a magasabbra törő, lelkes de sokszor csetlő-botló és nemegyszer saját kezdeményezéseibe belebukó politikust. Tulajdonképpen a nézőt, a politika világát megreformálni kívánó átlagembert formázza meg, aki lépten-nyomon szembesül azzal, hogy a becsontosodott rendszer és annak kiszolgálói milyen keményen vissza tudnak vágni… Eddington egyébként fiatalon lépett először színpadra, és már az ötvenes évektől játszott a televízióban, de csak a hetvenes években futott be. Jelentősebb szerepei nem ismertek hazánkban, a kivétel ez a két sorozat, amelyek révén egyébként több díjra is nevezték, de sajnos egyiket sem kapta meg. Sajnos az utolsó epizódokat már betegen játszotta el, rákos lett, és pár évvel később, 1995-ben elhunyt.
Derek Fowlds mint a szerény, de igyekvő és mindig naprakész Bernard tökéletes “összekötő” vagy inkább tolmácsszerepet kapott. Sokszor ő mondja ki azokat a kérdéseket vagy válaszokat, amik segítségével az egyszerű, laikus néző előtt tisztáznak egyes részleteket. Eddingtonnal ellentétben a tévés szerepek mellett több brit (nálunk ismeretlen) játékfilmben is látható volt. Hosszú karriert tudhatott magáénak, amikor 2020-ban szívelégtelenségben meghalt.
Bár az ő játékuk se semmi, egyértelműen Sir Humphrey megformálója, az 1929-es születésű Nigel Hawthorne viszi el a pálmát a machiavellisztikus háttérember utánozhatatlan és örökké emlékezetes megelevenítésével. Ő itt a legsokszínűbb és legsokoldalúbb karakter, egyszerre irigylésre méltó és gyűlöletes, gyakorlatias és szarkasztikus, nyájas és fenyegető. Lényegében mindenről tud, mindennel képben van, mindenkit ismer, minden problémát meg tud oldani. És mindehhez végeérhetetlen, túlcizellált körmondatokat képes megalkotni, amellyel rendszerint össze is zavarja a miniszter urat… Hawthorne ezekből évek múltán is hibátlanul tudott idézni. Ő is a színpadon kezdte karrierjét (Angliában és az Egyesült Államokban is fellépett), viszont a tévében is többször dolgozott. Sir Humprey alakításáért négyszer kapta meg a BAFTA díját, de élete során más elismerést is kapott. Már nincs velünk ő sem, 2001-ben elhunyt. Aki esetleg azon gondolkozik, hogy hol láthatta még őt, nos szerepelt A pusztító című Stallone-Snipes-féle akciófilmben, az 1995-ös “modernizált” III. Richárdban vagy az Amistadban.
Szerencsére a karakterek nem ragadtak meg egy bizonyos szinten, hanem fejlődtek. Ennek egyik legjobb példája pont az, hogy Hackert végül – meglehetősen kiszámíthatatlan módon – miniszterelnökké választják. Ez az extra egyórás epizód vezette be a sokak által követelt folytatásszériát, az Igenis, miniszterelnök úr! című sorozatot, amely két évadban 16 részt ért meg, és amelyet ugyanolyan lelkesen tudok ajánlani. Tulajdonképpen logikus döntés volt az írók részéről, hogy magasabb szintre emelve mutatják ugyanazon három főszereplő további sorsát, így némileg új környezetben, a hatalmi viszonyokat is picit megváltoztatva folytathatták egymással mindennapi küzdelmeiket. Jó látni például, hogy mind Hacker, mind Bernard önállóbb és vagányabb lett, míg Humphrey kissé háttérbe szorul “tanítványai” mögött, befolyása megcsappan, de hát ez a dolgok rendje…
A mellékszereplők kapcsán lehet mazsolázni az ismeretlen ismerősök között, ugyanis aki kicsit is otthon van a brit gyártású filmek és szériák között, bizonyára fel fogja ismerni néhányukat. A Csengetett, mylord? sorozatból (illetve az Egy nehéz nap éjszakája című Beatles-filmből) például itt van Richard Vernon, egy méltóságteljes, bár kissé ütődött bankár szerepében (lásd feljebb), vagy az újságíróként felbukkanó Ivor Roberts, de a sor még folytatható. Kiváló alakításokkal testesítik meg az olyan tipikus alakokat, mint az alsóházi képviselők, a szakszervezeti tanácstagok vagy a lobbisták. És hát a forgatókönyvírók tehetségét dicséri, hogy ők is a helyükre kerültek, gyakran nagyon is jelentős mellékszerepeket játszva. A viszonylag ritkás női szereplők mellett sem mehetek el szó nélkül. A Hacker nejét alakító Diana Hoddinott jóvoltából a politikusfeleségek sorsát is megismerhetjük, míg az önkormányzati tanácsost játszó (de sajnos csak egy epizódban szereplő) Gwen Taylor játékában felsejlik az alacsonyabb szintről érkező, de magabiztos és még Sir Humphreyt is megizzasztó, valóban tenni akaró politikus (lásd alább).
A brit közönség gyorsan megkedvelte a szériát, sőt a politikusok is elismerően nyilatkoztak róla, mondván nemcsak szórakoztató, hanem hiteles. Sokatmondó tény, hogy az akkor aktív Margaret Thatcher miniszterelnök asszony olyannyira odavolt érte, hogy ha elfoglaltságai folytán nem tudta megnézni a tévében az aktuális epizódot, akkor külön bekéretett egy kópiát az irodájába. Ami még meredekebb, hogy egy 1984-es díjátadón egy saját maga által írt rövid jelenetet elő is adott a két főszereplő, Eddington és Hawthorne oldalán, ahol önmagát alakította (lásd alább).
A széria számos más országba eljutott, többek között Nyugat-Németországba, az Egyesült Államokba, Izraelbe, Ausztráliába és a skandináv államokba. Egyes országokban hasonszőrű sorozatokat is forgattak, például Portugáliában (Sim, Sr. Ministro), Indiában (Ji Mantriji) és Törökországban (Sayın Bakanım). Ezekben a változatokban komolyan támaszkodtak az eredetire, de természetesen hozzáigazították a neveket és helyzeteket a hazai politikai rendszerhez. A BBC-nél 16 epizódot átírtak, és ezeket rádiójátékként adták le, méghozzá ugyanazokkal a színészekkel. A könyvváltozat is elkészült – ezt egyébként kiadták magyarul, de manapság csak antikváriumokból beszerezhető, horribilis áron. 2010-ben az első színpadi változat is megvalósult. Ami abszolút friss hír, hogy idén januárban a brit kormány a közszolgáknak szánt új mesterségesintelligencia-alapú segédeszköznek a Humphrey becenevet adta, tisztelgésül a sorozat egyik főszereplője előtt. De talán még ennél is hajmeresztőbb, hogy annak idején szöveges, válaszválasztós videójáték is készült belőle (lásd alább), ráadásul a párbeszédek itt nagyjából hozták a sorozatban tapasztalt színvonalat.
A sorozatot emlékeim szerint 1994–95 körül sugározta az MTV, méghozzá hétköznapokon, késő délutáni időpontokban. Úgy tíz évvel később állítólag a Duna TV is műsorra tűzte, de erről nincs bővebb információm. Ami a magyar változatot illeti, nos, a szinkron nem lett a kedvencem… Valószínűleg túlságosan megfogtak az eredeti hangok, nagyobb gond, hogy a nyelvi humor jellegzetesen brit finomságait, utalásait és esetenként lefordíthatatlan szóvicceit, no meg az akcentusokat képtelen átadni, így az angol nyelv művelőinek csakis eredetiben javaslom. A szinkronhangokkal is elégedetlen vagyok. Szombathy Gyula – enyhe orrhangjával – valószínűleg elég arisztokratikusan hatott a szinkronrendező számára, de számomra túlságosan elüt Paul Eddington megszokott orgánumától. Humphrey magyar hangjával, Végvári Tamással sem vagyok teljesen kibékülve, attól függetlenül, hogy mint színészt őt is nagyon szeretem és tisztelem. Bernardot Józsa Imre szólaltatja meg, aki viszont érzésem szerint telitalálat volt. Mindenesetre az első és az alább beszúrt videóban meghallgathatjuk, hogyan is hangzott egy rész magyarul.
Megemlíteném, hogy a magyarországi színpadi változat éveken át nagy sikerrel, rendszerint telt házzal futott. Jómagam tavaly júniusban láttam a budapesti Átriumban. Őszintén szólva nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Maga az “átszabás”, az hogy egy sorozat jellegzetes elemeiből egy két felvonásos, önálló előadást készítsenek, tulajdonképpen sikerült: a spontán konfliktuskezelés, az egyes karakterek sajátosságai vagy az abszurd helyzetek itt is abszolút működnek. Viszont a “stílusbeli magyarítás” nagyon nem jött be. Tudom, hogy több más országhoz hasonlóan a helyi viszonyokra való átformálás abszolút megengedhető, de itt valójában egy angol nevekkel dolgozó, de összességében inkább magyar (vagy balkáni) politikai szatíra lett a vége. Gondolok itt a közelmúlt hazai politikájának jellegzetes momentumait és mondásait unos-untalan felelevenítő kiszólásokra (amelyekből szerintem több volt a kelleténél), illetve arra a meglehetősen közönséges ábrázolásmódra, ami túlságosan is eltávolította a produkciót a Whitehall vélt vagy valós, de gyökeresen brit atmoszférájától. A miniszterelnök szerepében Hevér Gábor számomra olyan volt, mint egy felkapaszkodott kültelki bunkó. Viszont a negyedik főszereplő, méghozzá egy tanácsadó hölgy bevezetése kimondottan jól működik. Nem is értettem, hogy miért vásárolták meg a vonatkozó jogokat, ha egyszerűen írhattak volna egy magyar eseményekre és közéleti figurákra reagáló, állandó jelleggel aktualizálható darabot.
Fontos megjegyezni, hogy alapvető politikai háttérismeret, illetve érdeklődés mindenképp szükséges ahhoz, hogy élvezhessük ezt a sorozatot, ahogy némi élettapasztalat is. Úgy viszont valóban nagyon is tartalmas szórakozást nyújt, olyat, amilyet manapság már nemigen tapasztalok. Ez a széria tényleg mesterien elegyíti az összetevőket: kellő mennyiségű humort, stílust, bennfentes és emberi megközelítést, csattanós párbeszédeket, kiváló színészeket és rendezést. Ráadásul a mai napig aktuális és értelmezhető, ami szintén nem mindennapos. (Egyesek szerint éppen ezért nem merik nálunk újra műsorra tűzni…) Az egyetlen dolog, amit nem szeretek benne, az a főcímzene, de azt legalább át lehet ugrani.
A szériát az Egyesült Királyságban szerencsére kiadták DVD-n, de magyarul csak a Videán találhatunk részeket. Ez utóbbiak hangsávja viszont néhány perc után elcsúszik; gyanítom, hogy a magyar változatból pár másodpercet kivágtak, de lehet, hogy egyszerűen a VHS-kópián adódott valami hanghiba.
Best of British
Értékelés: 10/10
Igenis, miniszter úr! (Yes Minister)
BBC 1980–1984
Vígjátéksorozat (21 x 30 perc)
Rendező: Peter Whitmore
Szereplők: Paul Eddington, Nigel Hawthorne, Derek Fowlds
Zene: Ronnie Hazlehurst
Igenis, miniszterelnök úr! (Yes Prime Minister)
BBC 1986–1987
Vígjátéksorozat (16 x 30 perc)
Rendező: Peter Whitmore, Sydney Lotterby
Szereplők: Paul Eddington, Nigel Hawthorne, Derek Fowlds
Zene: Ronnie Hazlehurst
