A győztesek is vesztesek

Hosszú kihagyás után ismét az elfeledett háborús filmek kategóriájából mazsolázva veszek egy elő egy sokáig halogatott darabot, amelyet Magyarországon tudtommal soha nem forgalmaztak. Végignézve pedig úgy véltem, nem feltétlenül ideológiai okokból történt így…

Carl Foreman író, producer több forgatókönyvében érintette a háborút vagy más konfliktust, illetve a mindennapi hősiességet: nevéhez fűződik a Délidő, a Híd a Kwai folyón vagy a Navarone ágyúi. Aki ezeket látta, tudhatja, hogy egyikben sem a melldöngető heroizmus dominál, sőt. A bátor, férfias kiállás mindegyikben maga után vonja a következményeket: az áldozathozatalt, a veszteségeket, a lemondást vagy a súlyos erkölcsi kérdéseket. Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a szóban forgó film, A győztesek – amelynek Foreman egyik írója, producere és kivételesen rendezője volt – sem a pátoszra vagy a második világháborút övező dicsfényre alapoz, hanem a konfliktus mindennapjait idézi fel, bennük az elhallgatott és dicstelen epizódokkal. 

A történet egy amerikai gyalogszakasz katonáinak sorsát követi Anglián, Olaszországon és Nyugat-Európán át Németországig. Tagjai pedig első pillantásra sem hősök, hanem a túlélésre játszó kiskatonák. A forgatókönyv nem annyira a csatákra, inkább a köztes időszakokra fókuszál (kifejezett csatajelenetből egy-kettő adódik csak). És mi történik két összecsapás között? Fosztogatás, iszogatás, rekvirálás, ismerkedés a helyi hölgyekkel, bajtársi összezördülések. Esetleg az amerikai hadsereg rasszista tagjainak dorbézolása… A filmtől tehát nem lehet elvenni, hogy őszinte. Nem akarja elhallgatni mindazt, amiről a hazatérő katonák nemigen beszéltek a családnak, a történelemkönyvekbe pedig eleinte nem kerülhetett be. Ez a hatvanas évek elején elejének viszonyai között tényleg bátor húzás volt (még ha nem is az első ilyen), pláne annak tudatában, hogy a vietnámi háború amerikai szakasza ekkor még el sem kezdődött… Az őszinteség azonban kevés egy erős szkripthez. Mert az több okból sem jött össze. A film nemcsak strukturálatlan, hanem a szövegkönyv is harmatgyenge, emellett a színészi játékot is kifogásolhatnánk, és a drámaiság is igencsak csapongó. A néző ugyan érezheti, hogy mi az üzenet, de nem szórakozik jól közben (ilyen témánál ez amúgy sem egyszerű), ráadásul az eredeti változat 155 percen át húzódik, mint a rétestészta (bár egyes moziváltozatokhoz vágtak ki belőle, elsősorban a felkavaróbb részeket).

Kezdjük azzal, hogy a jelenetek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. Elfogadom, hogy mindez az eredeti regény, az Alexander Baron-féle – és amúgy brit vonatkozású – The Human Kind című kötet szerkezetét követi, sőt mondhatnám, hogy az évekkel később készült, nagyon hasonló témájú A nagy vörös egyes is így dolgozik, itt mégsem működik igazán jól. Érzékeljük, hogy lassan megközelítik a szövetséges seregek Németországot, de ezt leszámítva nincs igazán történet, csak hangulatképek egymás mellé dobálva. A forgatókönyv – több más kritikussal egyetértve – olyan, mintha egy háborús sorozat epizódjaiból lenne – nem túl meggyőző módon – összevágva. (És a fekete-fehér jelleg miatt nekem a Combat! című, nagyjából ugyanekkor kezdődő tévés szériát juttatta eszembe.) A nagyobb szakaszokat filmhíradókból kivágott – sokszor enyhén irreleváns – részletek választják el, de még ezeknél is csak arra tudtam gondolni, hogy egy közhelyes és olcsó megoldást látok, mondjuk egy igényes narrálás helyett. Közben hol az egyik, hol a másik katona kerül reflektorfénybe, mi pedig próbáljuk kitalálni, hogy milyen elv szerint… De hiába. A jelenetek hossza és súlyozása is egyenetlen, ami zavaróan aránytalanná teszi az egyes fejezeteket. A koncentrációs táborból szabadult foglyok menekülése és találkozásuk az amerikai szakasszal például nagyon rövid, összecsapott, amolyan kötelező elemként hat, pedig korrekt rendezéssel egy igazán drámai snitt lehetne.

Ennyiből is látszik már, hogy a jelenetek hatása, hatásossága csapongó. A háború tragikus képeiből előkerül néhány nagyon erős (a dezertálásért halálra ítélt amerikai közlegény kivégzésének bemutatása ilyen, főleg, hogy ezt a részt karácsonyi dalokkal kísérik, groteszk hangulatot kölcsönözve a havas táj és a szikrázó napsütés miatt is ünnepi atmoszférájú, de tragikus képsorhoz), mégis mindez úgy érződik, mintha Foreman hallott vagy olvasott volna ilyen esetekről, és mindenképp be akarta volna ezeket suvasztani a szkriptbe, ami ezeken túl viszont semmitmondó és unalmas párbeszédekkel van tele. Az Eli Wallach által életre keltett őrmester például egy ízben szállást foglal le a parancsnokság részére egy francia özvegy házában: a párbeszéd lassan adagolt, komor hangulatú, és a néző jogosan vár, hogy mindez hova vezet majd. Ehhez képest lényegében semmi nem történik azon felül, hogy a hölgy elkesergi saját tragédiáját. Az időnként felbukkanó nőalakok szerepe a legtöbb háborús filmhez képest egyébként egészen jelentős, de többször is kihasználatlan. Pedig a színésznők között olyan neveket említhetünk, mint Romy Schneider, Senta Berger, Jeanne Moreau, Melina Mercouri és Elke Sommer. És a férfiszínészekről szólván, Eli Wallach mellett George Peppard, Peter Fonda, George Hamilton neve lehet ismerős a magyar nézőknek. Sajnos nagy általánosságban egyik sem remekel, de ez nem az ő hibájuk, inkább azé, akik képtelen volt épkézláb dialógusokat adni a szájukba, illetve a forgatáson rendesen dirigálni. 

És hát a technikai megvalósítás… A fekete-fehér felvételek nyilvánvalóan rezonálnak a fronthíradók sokat látott képeivel, de amúgy nem igazán múlják felül a negyvenes-ötvenes évek háborús klasszikusainak vizualitását – és nem is gondolom, hogy Foremanék a realista megközelítés jegyében törekedtek volna ennél többre. A kellékek és egyenruhák az elvárhatót hozzák, az európai díszletek alapvetően megfelelők. Viszont a színészek a forgatás előtt láthatóan nem merültek el a katonáskodás rejtelmeiben, úgyhogy ilyen téren is maradunk a nagy átlagnál. Az a kevés csatajelenet, ami belekerült, tökéletesen mentes a feszültségtől vagy izgalomtól, ráadásul a szakszerűség sem igen fedezhető fel. A zene pedig szintén minden, csak nem emlékezetes. 

A fentiek okán talán érthető, hogy a film nem aratott a pénztáraknál, de hozzá kell tenni, hogy premier időzítése is elég szerencsétlenül sikerült: 1963 végén az amerikai közvélemény még fel sem lélegzett a Kennedy-gyilkosság után, és pont ekkor egy ilyen realista háborús film eleve nem számíthatott komoly sikerre. Nem csoda, hogy otthoni hordozón sem volt még évtizedekig elérhető, bár az amerikai tévécsatornákon legalább néha sugározták. Jómagam Londonban szereztem be pár éve DVD-n a 146 perces verziót (lásd fent), de a megtekintése tényleg csak arra volt jó, hogy elmondhassam, ezt is láttam, köszönjük a részvételt... 

Nagy kár érte.
Értékelés: 2/10

The Victors
Columba 1963
Háborús dráma (155 perc)
Rendező: Carl Foreman
Főszereplők: George Peppard, Eli Wallach
Zene: Sol Kaplan