A Utah és az Omaha között
A Utah-part után, a sorozat második részében haladjunk tovább a Utah-szektor mögöttes területéről az Omaha-part felé.
Carentan
Carentant nem kell bemutatni Az elit alakulat ismerőinek. A város maga kevésbé érdekes számunkra, bár emlékműveket és archív fotókról ismerős helyszíneket bőven találni. Sőt, a kikötőben – ha szerencsénk van – elkaphatunk egy LCVP naszádot, amelyre egyébként jegyet is lehet váltani, így egy rövid útra is lehetőség van. Nekem legutóbb nem volt szerencsém vele, de azért észben tartom… Ha múzeumot szeretnénk látni, akkor viszont nem a városközpontban kell keresnünk.
D-Day Experience & Dead Man’s Corner
A vasútállomástól 3,5 kilométerre észak-északnyugatra található egy hely, ahol nem is egy, hanem két vonatkozó múzeum áll egymás tőszomszédságában. Földrajzilag ez még Carentan, bár nehéz elhinnem… Ha gyalog megyünk a vasútállomás felől, akkor több emléktábla és történelmi helyszín is útba esik, ideértve a Purple Heart Lane-t. A város felé nyomuló amerikai ejtőernyősök többek között itt csaptak össze a Carentant védő németekkel. A város széléig szerencsére van járda, utána marad az útpadka, de legalább az útvonal egyértelmű, így bő háromnegyed óra alatt oda is érhetünk.
A két múzeum közül a D-Day Experience fekete hangáránál kezdjünk, méghozzá a szuvenírbolttól jobbra eső jegypénztárban, ahol az egyik vitrinben máris megcsodálhatjuk Clark Gable színész-repülő egykori bőrdzsekijét. Vásárlásnál válasszuk a kombinált jegyet (mindkét múzeumra és a speciális programokra), és figyeljünk arra is hogy a legközelebbi vetítés, illetve az élményprogram (lásd később) számunkra mikor kezdődik, ezekre ugyanis csak adott számú néző fér be egyszerre.
A múzeum első része alapvetően az amerikai ejtőernyősök felszerelésére és személyes tárgyaira összpontosít. Ezek nagy része adományként került ide, és többek között az 506-os Easy század jól ismert tagjainak egyenruháját, sisakját és egyéb holmiját láthatjuk itt, köztük Winters (akkor még) hadnagy cuccait. A téma szerelmesei számára ez maga a mennyország.
Az egyik élményprogram egy fény- és hangjáték, ahol egy szigorú ejtőernyős tiszt tart eligazítást a fapadokra telepedett látogatók előtt. Amilyen egyszerűnek hangzik, olyan hatásos, bár természetesen angol nyelvtudásra szükség van hozzá.
Utána átsétálunk egy nagyobb terembe, ahol egy C–47-es géptörzs áll. Az utastérben leülve az ablakok helyére rögzített monitorok segítségével átélhetjük a felszállást és a Normandiába repülést, majd jön a légvédelmi tűz… Eközben a géptörzs mozog, vibrál, rázkódik, a hangok és a hangerő pedig szintén realista, vagyis tényleg felejthetetlen élményt nyújt. Alább láthatjuk, hogy hogyan is néz ki mindez.
Ezután haladjunk tovább a statikus tárlaton, amely a kisebb-nagyobb vitrinek után életnagyságú, épületeket és eredeti járműveket, továbbá figurákat is felvonultató, valóban igényes diorámákhoz vezet. Itt már nemcsak az ejtőernyősök, hanem a tengerészek, pilóták és a 4. hadosztály katonái is szerephez jutnak. A moziteremben pedig két 3D-s rövidfilmet tekinthetünk meg: az egyik Carentan felszabadításáról szól, a másik a partraszállás tágabb történetéről. Szerintem ezek azok számára is élményt nyújtanak, akik már ismerik a hátteret. Ráadásul fülhallgatót is kérhetünk a különböző szinkronnyelvekhez. Ezután a múzeum boltjába is érdemes betérni, majd kint a márványhatszögekkel díszített emlékfalat átböngészni. Itt is találunk majd ismerős neveket a már említett sorozatból.
Pár méterrel arrébb áll a Dead Man’s Corner múzeum. A közepes méretű épületben kialakított kiállítás arányaiban inkább a németeknek kedvez, ami nem is csoda, hiszen ejtőernyőseik itt alakítottak ki harcálláspontot, és az általuk kilőtt amerikai Stuart páncélosról kapta a helyszín is a nevét: a harckocsiból a személyzet ugyanis nem tudott időben kiszállni, így elszenesedett maradványaik addig a járművön maradtak, amíg a harcok el nem csitultak itt. Addig viszont úgy emlegették a helyet, mint “a halott ember sarka”.
A beltérben számos német öltözékű figura látható, akik a berendezett helyiségekben idézik fel a harcálláspontban töltött napok hangulatát. Továbbhaladva persze találunk amerikai relikviákat is. Az egész épület gyorsabban bejárható, mint az előbb említett múzeum, amit viszont nagyon érdekesnek találtam, hogy a gazdag választékú (és elég drága) szuvenírboltot a látogatók – férfiak, nők, gyerekek, idősek és fiatalabbak – ugyanolyan figyelemmel és áhítattal nézegették végig. Ahogy láttam, ez a bolt bazírozik leginkább a hagyományőrzőkre, illetve azokra a vendégekre, akik valamilyen hiteles, esetleg eredeti felszerelési tárgyat is szeretnének hazavinni. Aki teljes amerikai deszantos felszerelést pont itt akar venni, az valószínűleg mindent megtalál. Könyvekből és folyóiratokból, esetleg hímzett és fémjelvényekből is be lehet spájzolni.
Az épület előtt (vagy mögött) megtaláljuk a már említett Stuart harckocsit, amely pár méterre áll attól a helytől, ahol annak idején kilőtték. Többen szelfiztek a jármű mellett, amit személy szerint megrökönyödve figyeltem. Amellett, hogy amúgy sem kedvelem a szelfizést, pont egy olyan helyszínen tenni ezt, pont egy olyan járműnél, amelyben nem egyszerűen meghalt néhány ember, hanem szétégve, temetetlenül maradt még egy pár napig, és ez ismert minden oda látogató előtt… Nálam ez kicsit olyan, mintha valaki az auschwitzi tábor hírhedt feliratával díszített kapuja előtt fotózná magát (biztosan ilyen is van). Nyilván egész Normandia csatatér volt akkor, mindenfelé hullottak az emberek, de ez a nevesített fémkoporsó szerintem több tiszteletet érdemelne.
Normandy Victory Museum
Carentan központjától keletre, úgy négy kilométerre található Normandy Victory Museum. Legyünk óvatosak, ugyanis a francia intézménynév – elég szerencsétlen módon – nem egyezik az angollal, és ez félreértésekhez is vezethet, amikor előzetesen tájékozódunk. A francia név Musée de la battaile des haies, vagyis A sövényháborúk múzeuma, ami enyhén szólva nem ugyanaz, mint a meglehetősen közhelyes Győzelmi múzeum… Ezt is gyalog közelítettem meg, és sajnos a város szélén túl néha csak az útpadkán vagy a magas fűben tudtam haladni.
Az épületen kívül máris körülnézhetünk, ugyanis több korabeli járművet (köztük egy ritkán látott katonai buldózert) is kiállítottak. Már itt, illetve később a múzeumi részen is érződik, hogy viszonylag új intézményről van szó: nem azt mondom, hogy gyenge vagy kihagyható, egyszerűen csak nyilvánvaló, hogy a fejlesztéseknek és új ötleteknek lesz itt még tér, ugyanakkor az elkötelezettség is érződik az installációkon. Az egyáltalán nem rövid tárlat a háború kezdetével indít, és rögtön meglátszik, hogy a fő fókusz harcoló katonák mellett a normandiai polgárokon van. Az igényes diorámákon a megszálló németek, a francia ellenállók, a kibombázott civilek, esetleg a sövényháborúkat vívó amerikaiak is feltűnnek, de a vitrinekben is találunk elég néznivalót. Néhány tárgy kézbe is vehető (ilyen a Sten géppisztoly vagy egy MP-40), sőt egy dzsipbe is beleülhetünk, illetve egy rohamcsónak belsejéből nézhetjük végig a partraszállást idéző kisfilmet. Emellett időszaki kiállításokat is elcsíphetünk. Ha végeztünk a látnivalókkal, akkor a közepes méretű boltot is böngésszük át, de érdemes akár a szomszédos épületben kialakított tágas kávézóban is szusszanni egyet, mielőtt továbbindulnánk.
La Cambe
A térség legnagyobb német katonai temetőjét találjuk itt, nem messze az Omaha-szektortól. Több mint 21 ezer egykori katona nyugszik itt. Nagyon érdekes látni, hogy mennyire más itt, mint a brit és amerikai sírkertekben. Míg ott márványkereszteket vagy katonás sírkőlapokat találunk felett, itt elsősorban földre fektetett fekete márványlapok sorakoznak egymás mellett, amelyek szinte belesimulnak a fűbe, és ezt csak néhol töri meg néhány hagyományos kereszt.
Az egyik legkeresettebb sír (ezt a letaposott fű egyértelműen jelzi) Michael Wittmané és Tigrisének legénységéé, akiket egymás mellett temettek el. Az ő történetük azért is érdekes, mert évtizedekig tartott, míg földi maradványaik előkerültek (1983-ban), akkor hantolták el őket itt.
Pointe-du-Hoc
Az amerikai rangerek rohamának helyszíne, ahol nem egy múzeum, hanem a nagyjából érintetlenül hagyott csatatér kapja a főszerepet. Természetesen némi tereprendezésre és rekonstrukcióra itt is sor került, de a bunkerek, illetve néhol a drótakadályok többé-kevésbé eredeti formájukban maradtak meg. Ilyen állapotában látni és bebarangolni egészen más érzést kelt, mint mondjuk a fürdőzőktől hemzsegő Omaha-part. Egyben érdekes lehet összehasonlítani mondjuk a Call of Duty 2-ben látható pályával vagy A leghosszabb nap vonatkozó jeleneteinek helyszíneivel...
A maisy-i üteg
Az Omaha-parttól pár kilométerre nyugatra egy igazi érdekességet találhatunk. Ha a tömegközlekedésre hagyatkozunk, érdemes ez esetben is Bayeux-ből idebuszozni. A 120-as járatnak a maisy-i templom a végállomása, innen úgy tíz perc alatt kisétálhatunk az egykori üteghez. Ez az a létesítmény, amit Gary Sterne történész és csapata fedezett fel és ásatott ki pár évvel ezelőtt (a történetet lásd a könyvet bemutató posztban).
A bejáratnál egy fülke, ahol a belépőt válthatjuk meg, illetve néhány szuvenírből is lehet válogatni, ideértve Sterne úr köteteit. Innen jobbra néhány löveget és egy rohamcsónakot találunk, de az igazi attrakció ezután következik, ahogy belépünk a földhányások és sövények övezte mélyútra. Néhány tíz méteres távolságokra találjuk egymástól az egykori létesítmény építményeit: parancsnoki állást, híradóbunkert, lőszertárolókat, óvóhelyeket és persze lövegállásokat, amelynek többségéhez szerencsére 15 cm-es lövegeket is kerítettek a kiállítók. A bunkerek nagyjába beléphetünk, és több helyiségben és folyosón mozgásérzékelős lámpák vannak, így máris kényelmesebb. A kihelyezett táblákon megtalálhatjuk a legfontosabb információkat, nemcsak az épületekről, hanem a június 9-i támadásról, amikor is az amerikai rangerek és a támogató alakulatok lerohanták és elfoglalták a létesítményt. Azt is megtudhatjuk, hogy a környéken még legalább két komplexum van eltemetve, de ezek feltárása még a jövő zenéje.
Nedves időben számítsunk némi sárra, de azt kell mondanom, még az ilyen kényelmetlenségek mellett is nagy élmény körbejárni. A térség többi “konzervált” ütegéhez képest mást nyújt: jártam Longues-sur-Merben, Azeville és Merville mellett, de egy ilyen, abszolút zöld környezetben szó szerint megbúvó üteg teljesen eltérő élményt nyújt.
