Egy messzi-messzi galaxis háttértörténetei

Egy ötletes, de kevésbé ismert és méltatlanul lezárt képregény-sorozatról szeretnék most írni, amely egy mára sajnos visszavonhatatlanul véget ért korszak terméke volt, és amely – sok mástól eltérően – szerencsére eljutott hazánkba, még ha csak szemelvényesen is. 

A Star Wars: Mesék széria 1999 szeptemberében indult útjára a Dark Horse kiadónál, magyarul pedig az első ilyen füzetet 2000 áprilisában adták ki a Semic-féle Star Wars-sorozat 17. számaként. Az eredeti amerikai változat szinte mindig 64 oldalas füzetekben, háromhavonta jelent meg, míg a magyar 48 oldalon, de elég esetlegesen, a sorozatok közé beszúrva. Egy-egy ilyen mindig több, önálló sztorit tartalmazott. Ezek változatos korokba kalauzoltak el, ismert és ismeretlen karakterekkel, illetve helyszínekkel dolgozva. Mindegyiket más és más művész készítette, és nemcsak a rajzminőség, illetve -stílus, hanem a hangvétel kapcsán is gyökeresen eltértek egymástól. Így tehát voltak itt művészi igényű festéssel készült vagy épp “hagyományosnak” mondható megjelenésű, de akár karikatúraszerű, sőt még fotóalapú történetek is, vicces, kalandos, de olykor komor is. Némelyik egy-két oldal hosszú volt, mások akár 10-20 oldalt is felöleltek. Nagyjából öt kategóriára lehetne őket bontani. (A linkekre kattintva megnyitható a readallcomics.com oldalról a releváns szám, amelyből kikereshető az adott sztori.) 

Az elsőnél a szerző tiszteletben tartotta az akkor érvényben lévő kánont, illetve a kibővített univerzumban foglaltakat, így a cselekmény hitelesnek érződött, és nagyjából el lehetett helyezni a már ismert idővonalon. Például a Szerencse kisasszony arról szól, hogyan nyerte el szabakkon Lando Felhőváros kormányzói posztját. A Hála a tervezőnek a Bespinen játszódik, amikor Vader a darabokra robbantott Threepióban felismeri azt a droidot, amit ő épített újjá gyerekként. Mara Jade az Egy éj a városban című sztoriban egy titkos küldetést hajt végre az endori csata után néhány évvel, ezt a hölgy alkotója és legfőbb patrónusa, Timothy Zahn írta. A Trooper (Rohamosztagos) pedig annak a dezertálással is kacérkodó birodalmi katonának a rövid élettörténete, aki elsőként rontott be a Tantive IV folyosójára az Új reményben. Egyik kedvencem a Sandstorm (Homokvihar), amelyben a kiskamasz Luke egymagában indul neki a sivatagnak, eltéved a homokviharban, de szerencséjére összeakad egy Annie nevű kisfiúval, aki segítségére lesz. Hogy ennek mi a magyarázata, kitalálható, a lényeg, hogy összességében hihető kis történet kerekedik ebből.

A másodiknál kicsit elrugaszkodtak a fentiektől, és egy-két részletbe a beavatott rajongók esetleg beleköthettek, de alapjába véve ez is megmaradt a messzi-messzi galaxis realitásának talaján. Erre példa a Nameless (Névtelen) című történet, ahol Darth Maul egyik küldetését követhetjük végig, s ennek folyamán alakítja át fegyverét duplapengéssé – ezt valamelyik enciklopédiában kánonnak ismerték el, míg másutt, például A vadászó árnyék című regényben másmilyen magyarázatot találunk rá. A Slippery Slope (Csúszós lejtő) szerzője azzal az ötlettel játszadozott el, hogy Luke hogyan oldotta volna meg, ha a Dagobah-n ütött volna rajta egy fejvadász. A Prey (Préda) című sztoriban Darth Vader szembekerül a Han Solót űző Boba Fett-tel, és mindannyiunk nagy meglepetésére a fejvadász olyan fegyverrel védi magát, amely rá korántsem jellemző... 

A harmadiknál kimondottan vad ötletekből dolgoztak, ezeken számos olvasó felszisszent, és időnként joggal – de pont az volt a lényeg, hogy nem kellett őket komolyan venni. Tipikus esete ennek a magyarul is megjelent Skippy, a jedi droid, amelyből az Owen bácsi által majdnem megvásárolt R5 droidról derül ki, hogy Erő-érzékeny volt, és azért robbantotta fel magát az átadás-átvétel pillanataiban, mert a jövőbe látván rájött, hogy Luke-nak a mellett álló Artura van valójában szüksége, hogy küldetését teljesíthesse. Ennél jóval érdekesebb gondolatkísérletnek nevezhető Into The Great Unknown (A nagy ismeretlenbe), amely Han Solo és Csubi végzetes kalandját mutatja be, a végén egy abszolút váratlan fordulattal… (Tessék elolvasni, pár perc, és megéri.) És hogy Mault innen se hagyjuk ki, szerepeltették a Feltámadásban, ahol Vaderrel hozták össze a Császár éjsötét lelkű szolgái, a kíméletlen párbaj pedig nem maradt el köztük.  

A negyedik kategóriára inkább a Mad vagy a Kretén magazin tartalmára emlékeztetett. Itt kaptak helyet egyrészt a sokszor szöveg nélküli, jellemzően rövid, karikaturista agymenések, amolyan helykitöltésre alkalmas anyagok. Másrészt viszont előfordultak paródia jellegű, az előbbinél jóval tartalmasabb, néha kifejezetten jópofa, csattanós képtörténetek. Utóbbira talán a legjobb példa a magyarul is megjelent Halálcsillag születik, amely a harcállomás építésével kapcsolatos csúcstalálkozó körül bonyolódik, ahol a Császár, Vader, Tarkin és egyes tisztviselők vitatkoznak technikai részletekről, kezdve a névadástól a költségcsökkentési lehetőségek buktatóiig. A Force Fiction ehhez képest a Ponyvaregény éttermi jelenetét parodizálja, mikor is Mace Windu és Yoda egy ebéd közben Anakin jövőjéről beszélgetnek, de egy “rablótámadás, senki ne mozduljon!” közbeszól. A Lunch Break (Ebédszünet) egészen merész, ebben egy rohamosztagos elcseni Vader naplóját, és ebből egész jól megismeri a nagyúr lelki életét, illetve megtudja azt is, hogy hamarosan születésnapja lesz. Ezzel szemben csak humoros próbált lenni a The Long Bad Day (Egy hosszú, nehéz nap) című, mindössze kétoldalas munka szerzője. Ennek főszereplője a sérült TIE-vadászban keringő Vader, akit Kenobi szelleme zrikálja – ez sajnos arra példa, hogy időnként semmitmondó műveket is beengedtek ide, ami a színvonalat sajnos gyengítette. 

Az ötödik kategória érdekes próbálkozásnak nevezhető, de ez csak a külföldi kiadásokban volt olvasható, általában legelöl vagy leghátul. Itt a szerkesztőség egy vagy több tagját helyezték bele egy starwarsos élethelyzetbe, így élőben találkozhattak valamelyik szereplővel vagy szereplőkkel, de ennek nem mindig lett jó vége… Összességében ez is inkább helykitöltésre volt alkalmas, rajzstílusában pedig itt is inkább a karikaturista jelleg felé hajlottak.  

A hosszabb-rövidebb sztorik értelmszerűen az olvasókban is változatos nyomokat hagytak, ám maga a felállás biztosította, hogy ha valamelyik nem is tetszett, mellette ott volt néhány teljesen másféle, így nagy általánosságban mindig volt kilátás szórakoztató, sőt élvezetes művekre is. A széria további nagy előnye volt vásárlói szempontból nézve, hogy nem kellett hozzá hosszas gyűjtögetés vagy háttértudás, mivel egyetlen 64 oldalas szám önmagában is megállta a helyét. Cserébe néha súlyos hiányérzetet okozott, hogy egy jól eltalált képtörténet viszonylag hamar véget ér, folytatás pedig sosem készül hozzá, pedig egyes esetekben lett volna rá igény. 

A Mesék végül 24 számot ért meg a Dark Horse-nál (a Semic esetében kilencet). Az utolsót 2005 júliusában publikálták. (A magyar szérián belül 2006 végén közölték az utolsó ilyet.) A füzetes kiadások tartalmát később hat angol nyelvű gyűjteményes kötetben is megjelentették. A sorozat lezárása véleményem szerint hibás döntés volt – pont egy, starwarsos szempontból nagyon aktív időszakban, A sithek bosszúja premierje után. Bár a vége felé tapasztalható terjedelmi ingadozások jelezték, hogy nem mindig volt elegendő alapanyag, ritkásabb kiadással ezen lehetett volna segíteni. Ráadásul a Mesék koncepciója a mai napig megállná a helyét, és lehetőséget biztosítana szabadúszó írók, rajzolók vagy akár ilyesmivel foglalkozó tehetségesebb rajongók felfedezésére, bevonására, műveik megjelentetésére. Ez talán a bevételi oldal alaposabb ismerete mellett is lehetne szempont, gondolom én.  

Star Wars: Mesék
(Star Wars: Tales)
Írta: Jim Woodring, Timothy Zahn stb.
Rajz: Robert Teranish, Igor Kordey stb.
Dark Horse Comics 1999–2005