Kémek és démonok

Az események őrült torlódásában teljesen ráfeledkeztem arra, hogy őszre ígértek nekünk egy új Call of Duty-játékot. Aztán észbe kaptam, s mivel az öböl-háborús keretezés már az előzetesben felkeltette az érdeklődésemet, rögtön a megjelenés napján rárepültem. 

A történetet nincs értelme túlságosan aprólékosan taglalni. Maradjunk annyiban, hogy az öböl-háború napjaiban indul a sztori, és kis csapatunk nincs könnyű helyzetben, főleg miután arra a következtetésre jutnak, hogy a CIA-ban sem bízhatnak már meg (mondjuk ki bízhat pont bennük?), mert egy titkos társaság beférkőzött a soraikba. Ideje tehát Richard Marcinko stílusában a radar alá süllyedni, elhagyni a térképet, majd kizárólag a jól ismert bajtársakban bízva megoldani a rejtélyt és szétrúgni a rosszfiúk (illetve saját démonaink) seggét…  

A hagyományos Black Ops-hangulat tehát megvan, és rögtön lássuk is a lényeget, az akciót. A játékmenet viszonylag változatos, így többféle bevetésen mutathatjuk meg, milyen penge fotelkommandósokká értünk az évek alatt. 

Egyfelől itt vannak a szokásos, szkriptelt küldetések, amelyek jellemzően rövid vagy közepes hosszúságú, pörgős fejezetekkel lendítik előre a történetet. Ezt a vonalat itt kimondottan sokszor bolondítják, illetve hosszabbítják meg lopakodós, beszivárgós, álruhás, zár- és kódfeltörős feladatokkal, így nem éreztem azt, hogy unalomba fullad a rohangászós lövöldözés. Több helyen van mód mind a diszkrétebb, mind a “rájuk-rúgom-az-ajtót-vaze” hozzáállással célt érni, de javaslom mindenkinek, hogy amíg lehet, inkább suttyomban próbálja végrehajtani adott feladatát, aztán ha nagyon nem megy, elő a nagyvasakat és davaj! Nekem mindez továbbra is bejön – ha már “fekete műveletek” –, de biztosra veszem, hogy egyesek szemében a játék lendületét nagyon megakasztja, ha két lövöldözés között egy monitor előtt kell számokat és betűket kombinálnia, csak hogy továbbjuthasson... Márpedig ilyen részfeladat is akad, nem is egyszer. 

Felbukkan aztán az aréna jellegű pályaszerkezet is az egyik öböl-háborús epizódnál, ahol a brit SAS egyik századának segítünk be a valóságban is megtörtént sivatagi Scud-vadászat során. Itt szabad kezet kapunk a fő- és részfeladatok teljesítése kapcsán, ami megint csak jót tesz a változatosságnak, noha egyes játékosok megint anyázni fognak, amiért a játék tempója megtörik egy kicsit. Mindenesetre ez jóval élvezetesebb, mint a tavalyi MW III ún. nyílt küldetései, amiket leginkább elfelejtenék… Nagyon fontos, hogy teljesen ránk bízzák a feladatvégrehajtás mikéntjét. Ennek megfelelően a Scudokat sokféleképpen iktathatjuk ki: van lehetőség egy robbanótöltetet távirányítású kisautóval ráküldeni a rakétakilövőre, esetleg légicsapást kérni, de az őröket egyesével, csendben vagy mesterlövészpuskával kiiktatva is közelebb juthatunk a megoldáshoz.

Mindez azért is fontos, mert hiába vagyunk elit harcosok, egyes helyszíneken bizony komoly túlerő és kiépített védművek várnak – e téren nagyon is hiteles ez a pálya, szóval az SAS hazai barátainak és rajongóinak szinte kötelező. A nagy kiterjedésű terepet járva még extra feladatokat is végrehajthatunk, bemerészkedhetünk például egy faluba vagy ellenséges őrhelyekre, ahol rekvirálhatunk magunknak másik járművet vagy harceszközöket, és a feltörhető ládákban is találhatunk néhány kincset, sőt az előretolt felderítőinktől is kaphatunk tippeket. A járművek elkötése azért is fontos, mert a terep, illetve saját vezetési stílusunk és az ellenséges tűz okozta amortizáció hatására időnként kénytelenek leszünk a Land Rovert fájó szívvel lecserélni egy másik járgányra, esetleg gyalog visszabumlizni az SAS ideiglenes bázisára feltölteni a készleteket és kunyerálni egy új terepjárót. 

A Black Ops-játékok jellemző eleme a rejtély, amelyet jelen esetben megint egy misztikus megközelítéssel tálaltak. Be kell valljam, egyrészt látszanak benne az új ötletek és a kreatív megvalósítás igénye, másrészt viszont mennyiségre szerintem összességében túlzásba vitték (főleg a játék legvégén). Így néha kimondottan olyan érzésem volt, hogy nem is egy COD-játékkal, hanem a Bioshockkal játszom. Ráadásul az ilyen részek főellenségeinek legyőzéséhez vagy egyszerűen a pálya befejezéséhez olykor elhúzódó, de bántóan (nagyon-nagyon bántóan) repetitív akciók szükségesek… (Az ilyenek miatt úgy vélem, ezt az egyjátékos hadjáratot nem is fogom még egyszer egyben végigjátszani, mert ahhoz nekem már sok.) Azt viszont nem lehet elvenni, hogy egyes helyszíneken valóban hajmeresztő fordulatokkal és helyzetekkel találjuk magunkat szembe. A horror- és thrillerrajongóknak valószínűleg kevés lesz, de nekem, átlaghalandónak néha tényleg felállt a szőr a hátamon, amikor olyan szkriptelt ponthoz értem a cselekményben, ahol a készítők láthatóan rátenyereltek az IJESZTGETÉS gombra. Azoknak, akik úgy sejtik, itt megint a zombis ütőkártyát játszották ki, csak részben van igazuk, ugyanis bár néha zombikra emlékeztető figurák is felbukkannak, ennél fantáziadúsabb megoldásokat is látunk, és azokból van több. A cselekmény összességében tehát változatos, viszont a fő történetszál nem különösebben eredeti. Megint a kémregényekből és akciófilmekből ismert közhelyekből építkeztek, amiket kicsit megbolondított a misztikus vonal, de nem hiszem, hogy bárki a sztori miatt fog izgulni. 

Az MI általában nem jelent komoly kihívást. Az ellenfelek ennek megfelelően elég buták és félig vakok, emiatt a lopakodós részeknél is inkább jelzésszerű az éberségük. Igazából csak a valós és misztikus főellenségek tudnak megizzasztani, de ők is izomból dolgoznak, nem agyból. A bajtársak intelligenciája is változatos. Néha aktívan besegítenek, máskor ránk hagyják a nehezét, és véletlenül sem sietnének a segítségünkre, esetleg fafejű módon fedezéken kívül téblábolva tűrik, hogy egy páncélautó géppuskája megsorozza őket. A szereplők karaktere egyébként eltérő mértékben kidolgozott: ex-Stasis német kollégánk, Felix hűvös, de csattanós kiszólásain például jól szórakoztam, míg a kerekesszékbe kényszerült Woods keménykedő megnyilvánulásai már kicsit unalmasak voltak, és a hölgyek sem bizonyultak igazán emlékezetesnek. A beszélgetések színvonala tehát hullámzó. Egyébként nem csak a főhős, Case szemszögét ismerjük meg, ugyanis egyes esetekben a küldetés során átugrunk másvalaki bőrébe.

A bevetések között többször lesz alkalmunk a csapat menedékhelyén, a Fekete-tenger partján álló dácsában lazulni. Itt nemcsak egyes hírszerzési anyagokat nézhetünk át, hanem beszélgethetünk a bajtársakkal, rébuszokat oldhatunk meg, sőt ha nem sajnáljuk a bevetéseken elrekvirált dollárkötegeket, akkor hozzájárulhatunk a fejlesztésekhez, például a lőtér kialakításához. Őszintén szólva az egésznek van egy hangulata, értelme viszont… hát nem tudom. Egy pörgős játék során a játékosok többsége inkább akciózni akar, mint szocializálódni, gondolom én. Ráadásul ez utóbbi nélkül is célt érhetünk. 

A grafika alapvetően szép, a fényhatások és a színvilág sokat hozzáadnak az atmoszférához, de egyes arcokat közelről látva azért felvontam egy kicsit a szemöldökömet. A környezet mindenütt részletesen kidolgozott, életszerű, így tényleg élmény a változatos helyszíneken nemcsak végigrohanni, hanem kicsit szét is nézni. A pályák jellege is változatos: iraki sivatag, hólepte orosz támaszpont, luxuskaszinó, tengerparti városka, Washington utcái, van itt minden. (Ráadásul a nyolcéves számítógépemnek sem okozott gondot mindennek a megjelenítése.) A fegyverhasználat kiegyensúlyozott, míg a speciális felszerelések alkalmazását (az előhívható, kör alakú menüvel) szerintem kicsit túlbonyolították. Mindenesetre hozzá lehet szokni, és ha nem feledkezünk el a nálunk lapuló speckó cuccokról, akkor remekül felhasználhatjuk ezeket (aknákat, figyelemelterelőket, dobókéseket, gránátokat stb.).

Az egyjátékos rész játékideje nehézségi szinttől és barangolási kedvtől függően 6-9 óra. Én nem siettem el, szerintem olyan 10 óra lett a vége, Regular fokozaton, ami az elmúlt évek hasonló játékaihoz képest nagyjából kétszer olyan hosszú. Mindazon játékosok, akik nem ódzkodnak a másféle jellegű pályarészektől, szerintem jól szórakoznak majd, de gyanítom, jó pár kritikus éles hangon fogja ezeket bírálni, ahogy a misztikus szálat is, mondván nem ide valók.

A multi kapcsán most is előre kell bocsátanom, hogy mivel a következő hónapokban, sőt években várhatók változtatások és fejlesztések, így egyelőre csak arra hagyatkozhatok, amit már láttam.  

A menü véleményem szerint nem lett jobb. El lehet benne navigálni, de az egyszerűsítés jót tenne neki. Ez különösen a felszereléscsomagok összeállításánál és a fegyvertuningnál lenne fontos, amit két meccs között néha sietve kell elvégezni. (Ha rajtam állna, visszatérnék a régi MW3 menüjéhez.) Mellesleg a fegyverkioldás, továbbá a speciális készségek elérése továbbra is idegesítően lassú, és erre mások is panaszkodnak. Még szerencse, hogy a gépkarabélyok között elsőként szereplő M4 tulajdonképpen kiváló általános lövészfegyver, utána pedig rögtön az AK jön. De azért, na! A fegyverkezeléssel nincs gond, annyi viszont megváltozott, hogy a késelést nem az alapértelmezett közelharc-gomb szimpla megnyomásával hozzuk elő: ha ezt simán lenyomjuk, akkor az aktuális lőfegyverünkkel sújtunk le. Ha kimondottan a késünkkel akarunk aratni, akkor hosszan kell a kérdéses billentyűt lenyomni, és így kerül elő a penge. 

Az omnimovement, amely az egyjátékos részben is megvan, hasznos kiegészítés, pláne a legelvetemültebb játékosoknak. Jó, hogy lehet minden irányban futni, csúszni, vetődni, illetve hogy a fekvő tüzelési helyzetben az átfordulásnak köszönhetően gyorsabban tudunk célpontot váltani és minden irányt fedezni. Az is tetszik, hogy sarokhoz érve a fegyvert hossztengelye mentén automatikusan megdöntjük egy kicsit – a korábbi játékokban ehhez egy külön billentyű használata volt szükséges. 

A helyszínek szerintem összességében hangulatosak, szerkezetük általában átgondoltabb, mint a sokat kritizált, korábbi háromsávos COD-pályák. Persze itt is találunk háromsávosnak nevezhetőket, ilyen a Payback, a Vault vagy a Redcard, viszont ezeken elég átjárási lehetőség van a sávok között, így jobban játszhatók, valóságosabb benyomást keltenek. A Gala elrendezésében ehhez képest kicsit zavaró, hogy alapvetően szimmetrikus, bár itt nagyon érdekes az a részlet, hogy falak helyett nagyobbrészt függönyök tagolják a tereket, amik, mint tudjuk, simán átlőhetők, így ha látjuk az ellenfelet fedezéket keresni egy bizonyos ponton, könnyebb utána kiiktatni, ha megszórjuk azt a részt… Azzal egyetértek, hogy a kisebb pályák egy része túl szűkös, a nagyobbak egy része pedig túl nagy. A Stakeout nevűnél például egy lakóház szobáiban és erkélyein akciózunk; a helyszín oké, de mindez egyetlen szintre korlátozódik. Ha csak egyetlen plusz emeletet bevontak volna ebbe, úgy hiszem, máris sokkal optimálisabb lenne a tér kihasználása, illetve izgalmasabb a játék. (Például megnyithatnák a háztetőt, lásd a Cold War amszterdami multis pályáját.) A Lowtown ehhez képest szerintem a kelleténél nagyobb alapterületű, de legalább jól tagolt és sokszínű helyszín – egyik kedvencem, egy tengerparti városka –, ahol a kisebb csatornák miatt vízben, víz alatt is lehet akciózni és mozogni. És itt van még a népszerű Nuketown, amely ismét az eredeti Black Opsban látható, viszonylag friss állapotában mutatja a placcot. Egy gyors és szelektív mustráért javaslom az alábbi videót. 

A játékmódok között találunk klasszikust, mint amilyen a zászlófoglalós Domination, a pontfoglalós Hardpoint vagy a dögcédula-gyűjtögetős Kill Confirmed, de van újdonság is. A Kill Order tulajdonképpen a Team Deathmatch fűszerezett változata, ugyanis a szokásos lövöldözés során a rendszer mindkét csapat játékosait egymás után kijelöli HVT-nek, vagyis kiemelt célpontnak. Nagyon tetszett ez a megoldás, ugyanis egyfelől összjátékra készteti a csapatmunkára hajlamosabb játékostársakat (ez többször be is jön, és én magam is igyekszem ebben részt venni), másrészt plusz pontokat jelent, ha egy ilyen HVT-t tudunk kiiktatni, és tulajdonképpen mindig jó, ha van valami kiemelt feladat és ennek megfelelően magasabb pontjavadalmazás. 

A karakterválasztás, vagyis az eltérő figurákból válogatás most is adott (persze ezek nagy része sem elérhető rögtön az elején). Némelyik külseje kimondottan klappol, de – ízlések és pofonok – nekem a COD multikban már évek óta túl sok a rikító színű jelmezes popsztár-ivadék, a lázadó korát élő géppuskás tinilány, a horrorfilmből szalajtott ásító inas, esetleg a félig elrohadt, döglegyekkel kísért élőhalott, akik szerintem úgy illenek egy ilyen játékba, mint bocskorra a sarkantyú. Igen, tudom, ez üzletpolitika meg egyeseknek poén, de néha már olyan az összhatás, mintha megvadult cosplayesek csapnának itt össze egy rajongói film szeszektől sem mentes forgatása végeztével… Egyébként a meccsek végén a három legeredményesebb játékos pár másodpercig ott feszít a képernyőn, viszont az ezt kísérő gesztusok és hanghatások enyhén dedósak. 

Mindent egybevetve és különösen az elmúlt évek termése ismeretében a Black Ops 6 egy érdekes és változatos, de több ponton kissé idegesítő játékmenetű egyfős hadjáratot, illetve a megszokott színvonalat és néhány újdonságot hozó multit kínál. (A zombis játékmódra nem térek ki, nem az én asztalom, de persze most is benne van a csomagban.) Vagyis a kötelezőnél picit többet hoz, ami a tavalyi MW III-fiaskó után kimondottan kellemes, de az eredeti, 70 eurós árcímke leginkább attól függően lesz egy-egy játékosnak elfogadható, hogy megszállott rajongó-e vagy sem. Engem mozgatott annyira a hadjárat témája, hogy azonnal megvegyem, de akiket ez nem izgat, illetve jól elvannak egy korábbi részek még mindig aktív multijával, azok nyugodtan várják meg a karácsonyi leárazást, esetleg hagyják ki. 

A múltkoriak után ez most bejött. 
Értékelés: 8/10

Pozitívumok:

• Változatos és hosszú játékmenet
• Változatos, kidolgozott helyszínek
• Szép grafika
• Kiegyensúlyozott fegyverhasználat
• Közösségi tér
• A misztikus részek feszültsége
• Továbbra is pörgős multi
• Alapvetően átgondolt multis pályák

Negatívumok:

• Közhelyes sztori
• Túltolták a misztikus részek hosszát és nehézségét
• Gyenge MI
• Hullámzó dialógusok
• Túl erős főellenségek
• A multiban lassú fegyverkioldás
• Kissé túlbonyolított multis menü