A gonosz útvesztőjében
Lesz-nincs 3D-s változat ide vagy oda, most már zárjuk le a Star Wars-előzménytrilógiát a harmadik résszel, mely a mozis folytatások — túlzás nélkül — egyik legjobban várt darabja volt, és túlnyomórészt valóban olyan benyomásokkal gazdagított minket, amelyre érdemes volt várni és amelyeket érdemes volt később is felidézni. Ezzel az epizóddal vált teljessé nagyjátékfilmes vonalon a Star Wars-legendakör — azóta persze már azt is tudjuk, hogy további részek várhatók a következő években, ami egyrészt örvendetes, másrészt aggodalomra is okot ad. Na de ez még a jövő zenéje, úgyhogy lássuk most közelebbről A sithek bosszúját.
Három éve dúl már a klónháború. A Köztársaság súlyos helyzetben van, a jedi-lovagok többsége pedig a klónhadsereg vezetőiként harcol a csatatereken, szerte a galaxisban. Palpatine kancellárt ekkor ejti foglyul a Coruscantra támadó Grievous tábornok, s kiszabadítására Anakin Skywalker és Obi-Wan Kenobi indul. A mentőakció is csak egy újabb halálközeli kaland a két jedi-lovagnak, akik mostanra elválaszthatatlan párost alkotnak és megtestesítik a Köztársaság utolsó reményét is. Anakin és Padmé kapcsolata eközben csak bonyolódik, hiszen a nő gyermeket vár… A sith nagyúr, Darth Sidious pedig döntő lépésre készül.
Az előtrilógia filmjei közül talán itt volt a legnehezebb dolga Lucasnak: az I. és II. résznél kétségkívül nagyobb mozgástérrel rendelkezett, a harmadiknál azonban egyszerre kellett egy méltó befejezést, egy működő átvezetést, egy hatásos emberi drámát, illetve egy élvezetes filmet összehoznia. Na és persze mindezt a rá jellemző látványvilággal és elegendő új ötlettel. Úgy vélem, összességében sikerrel járt.
A három rész csúcspontja ez, ahol előre látható, illetve tágabban már ismert eseményeket kellett végre részletesen elmesélnie: egy ilyen, viszonylag kiszámítható ösvényen haladva egyfelől keményebb az alkotó dolga, ugyanakkor ki is aknázhatja a bennfentes néző eredendő izgalmát. Hiszen tudhattuk, hogy Palpatine-ból valamikor császár lett és tudtuk, hogy Kenobi és Skywalker összecsapásából született meg az a páncélruhás Vader, akit mi ismertünk. (Megjegyzem, a Star Wars-regényeknél bőven akad ilyesmire példa, elég például A birodalom árnyai című kötetet említenem, mely A birodalom visszavág és A jedi visszatér közötti időszakban játszódik.) Nos, Lucasék nem vették félvállról a forgatókönyv megírását és ennek köszönhetően szinte az utolsó pillanatig szolgálnak olyan meglepetésekkel, amelyeket még a mindentudó rajongók is elismerően fogadtak.
Emberi drámát említettem, és joggal. A történet sem engedi, hogy túlságosan könnyed és gyermeki legyen a cselekmény. Nem, nem, itt "a vég kezdődik most", ahogy a regényváltozat elején is olvashatjuk. Bár az események szinte minden főszereplő életét gyökeresen felforgatják, értelemszerűen Anakin és Palpatine átalakulása a legjelentősebb. Az ő esetükben látszik talán a legjobban, hogy a dialógusok valóban komolyabb súlyt kaptak, és ezért nem uralja a filmet a technikai háttér, a csatajelenetek, mert az érzelmi oldal szinte végig tapintható. Szerencsére a színészi játék terén is elértek némi fejlődést a korábbi részekben kifogásolt szereplők. Emellett előzőleg aggódtam, hogy Jar Jar Binks vagy Threepio újfent lenulláza a drámai jelenetek atmoszféráját, de szerencsére nem így történt: a két illusztris karakter szinte teljes némaságban vészelte át a hatalomváltást, amiért újabb néma köszönetet mormoltam az alkotók felé.
Ugyanakkor a kibontakozó dráma kapcsán ejtenék szót a film — véleményem szerint — leggyengébb dramaturgiai részletéről, Anakin pálfordulásáról. Bár a sötétség felé fordulás már a II. rész óta érlelődik benne, mikor sor kerül az átállásra, valahogy olyan… hirtelen következik be (aki a regényt olvasta, persze másként érezheti, de az átlagnéző nem olvasta és a premier idején még én sem). Ani meg akarja menteni feleségét egy vélt végzettől, de ennek érdekében valóban így cselekedne? Szembefordulna egy jedi-mesterrel? És utána személyesen vezetné a jedik kiirtását? Aztán a mustafari jelenetből talán azt érezzük, Anakin (Vader) talán nem is Amidala miatt tette, amit tett. Az őt soha el nem ismerő lovagrend helyett azt az embert választotta, aki még nagyobb hatalommal ruházhatja fel. A galaktikus hős ezek szerint nem a nőt választotta, hanem a hatalmat... Mégis, a film közepén még a feleség iránti aggódás tűnik komolyabbnak. Hát erre mondom, hogy félresikerült. Hozzátehetnénk még persze az újjászületett Vader „Neeeeeeeem!” kiáltását is, amit korántsem lett volna olyan bonyolult feladat másképp megírni, de ezt bizony rendesen elrontották és a fél internet ezen röhögött egy darabig... Összefüggéstelen hörgés vagy néma csend — persze némi zenei aláfestéssel, — ezek jobban illettek volna egy bukott jedihez, aki éppen rádöbben arra, hogy a benne rejlő sötétséget leszámítva mindenét elveszítette.
A film kiegyensúlyozottságáról viták folytak annak idején. Egyesek szerint túl sok volt benne a politika... Nem így érzem: meglátásom szerint minden szükséges elem -— szerelem, háború, politika, ármány — kellő hangsúlyt kapott, és a végén jelentősen élvezetesebb összhatást nyújtott, mint az előtrilógia két másik része. A változatosság pedig minden eddigit felülmúlt, nemcsak a helyszínek, hanem a hangulatok terén, ahogy a klónháborútól sújtott planétákat végigjártuk és a diadalittas hősiességtől eljutottunk a reményteljes szomorúságig. Az új bolygók közt pedig végre feltűnt a közelről azelőtt sosem látott Alderaan… Ez és sok más apró utalás volt az összekötő kapocs a klasszikus trilógiához, melyek túlnyomó többsége jól működött — a már épülő Halálcsillag felvillantása mindenesetre kicsit elhamarkodott volt (még akkor is, ha tudjuk, hogy egyrészt igen hosszú munka egy ilyen harcállomás megépítése, és azt is, hogy ez még csak a prototípus…).
Vizuálisan megint csak előrébb lépett a stáb, és ez már az első csatajelenetnél is kiviláglott: ilyen izgalmas nyitójelenettel még nem volt dolgunk, de a Coruscant felett vívott összecsapás kellett is egy ilyen fináléhoz. A teljes mértékben digitális képsorok mesterséges jellegét pedig hosszú távon ellensúlyozták a fénykardpárbajok, ahol a főszereplők olyan példátlan dinamizmussal csépelhették egymást, ami valóban a székhez szegezte a nézőket. Ezekhez képest a számítógéppel életre keltett űrhajók küzdelme valóban "csak" ráadás lehetett... Amúgy 2200 vizuális effekt készült a filmhez, több mint az I. és II. részhez együttvéve.
John Williams a tőle elvárható módon beleadott apait-anyait. Zenéjét még dinamikusabb dallamok járják át és a Battle of Heroes egyértelműen helyet követel magának a többi Star Wars-klasszikus között. Mindemellett operál persze a régebbről ismert ópuszokkal: a Duel of the Fates vagy a Birodalmi induló újfent előkerül. A lemezt számtalanszor újrahallgattam azóta, és kedves figyelmesség volt a kiadótól, hogy egy DVD is került a CD mellé, melyen a leghíresebb Star Wars-zeneszámokhoz készült klipek sorakoznak.
A regényváltozat már hetekkel a premier előtt is kapható volt — nálunk is. Én persze csak a film megtekintése után vettem kézbe, mert nem akartam elrontani a meglepetést. Bár az I. és II. rész könyvben korántsem tudott lenyűgözni, ez a darab egészen más, de erről egy külön posztban számolok majd be. A képregényváltozat viszont megint csak a kötelezően szükséges kör volt Lucasék részéről. Én magam is csak egyszer olvastam, a premier utáni reggelen, aztán a gyűjteményembe került és csak mostanság lapoztam át újra.
A nálunk megjelent DVD-változat magyar hangsávot is tartalmazott végre (ezt később a Blu-Ray-verzióra is feltették) az angol eredeti és az audiókommentár mellett, magyar, angol, orosz és pár másik felirattal egyetemben. Az extra lemezen pedig bőséggel akadt érdekesség: hat kimaradt jelenet, 15 részes dokusorozat a készítésről, egy kisfilm Anakin átalakulásáról, illetve egy nagyon érdekes dokumentumfilm „Csak egy perc” címmel, mely megmutatja, hogy ki mindenki munkája szükséges egyetlen filmbéli perc megvalósításához; és hát a kötelező extrák, videóklip, előzetesek és tévéreklámok, plakátok, galéria, satöbbi.
Összességében ez a rész lett az előzménytrilógia legjobbja, melynek renoméján volt is mit javítani. Nemcsak a nézők, hanem a kritikák többsége is elismerősen nyilatkozott róla és tekintélyes, csaknem 850 millió dolláros bevételt produkált abban az évben (ezzel a pénzügyileg második legsikeresebb Star Wars-film lett).
A posztot személyes emlékeimmel, illetve a szokásos érdekességekkel zárnám.
2005. május 18-a volt, szerda. Este tíz körül találkoztunk a munkahelyünk előtt néhány elszánt kollégával, akikkel autóba szálltunk és a Duna Plaza felé vettük az irányt, hogy sok más rajongóval együtt elsőként láthassuk a legendakör utolsóként elkészült epikus részét az éjféli premieren.
Akadt köztünk olyan ember, aki fiatalkorában 22 alkalommal nézte végig moziban az Új reményt. Olyan is, akinek fiatalon elhunyt férje — szintén rajongó — már sohasem láthatta az utolsó felvonást, a legfontosabbat mind közül. És olyan is, aki úgy érezte, hogy 30. születésnapjára nem is kaphatna méltóbb ajándékot, mint hogy láthassa Darth Vader születését, mindazt, amit eddig kizárólag Ben Kenobi elbeszéléséből ismerhettünk, és amit gyerekkorunk óta akartunk a saját szemünkkel is látni.
Nem sokkal korábban SMS-t váltottam egy kedves rokonommal, aki egy másik filmszínházban ugyanarra készült. Üzenetét azzal zárta: „Ajánlom, hogy sírjak a végére!” Azt hiszem, mindannyian így éreztünk akkor. Súlyos elvárásaink voltak és nagyon szorítottunk, hogy csak most ne kelljen csalódnunk. Csaknem három évtized telt el az első játékfilm megjelenése óta. Éppen két évtized A jedi visszatér premierje óta. Bő tíz év azóta, hogy sínre került az új trilógia. Hat év, hogy mozikba került a Baljós árnyak és három azóta, hogy A klónok támadása. Senki sem állíthatta, hogy nem vártunk eleget a fináléra, mely nemcsak az előtrilógiát zárta le, hanem bizonyos értelemben gyerek- és ifjúkorunkat is. Ez utóbbira persze a mai napig fittyet hányunk...
A Duna Plaza természetesen a prömiertől függetlenül is hemzsegett még az emberektől, de hiába a rengeteg látnivaló, türelmetlenül nézegettük az óránkat és vártuk, hogy kinyissák a mozitermeket. Aztán beültünk, ám az idegeinket egyelőre csak az I. és II. epizód előzeteseivel borzolták afféle tömör és látványos felidézéseként az előzményeknek, illetve a Pánik c. kisfilmet is lenyomták (ugyebár az Új remény magyar moziváltozatának ez volt az állandó kísérőfilmje annak idején). Már vagy félóra is eltelt éjfél után, amikor a jól ismert logók és a Wiliams-féle főcímzene következett, mire a nézők megkönnyebbülten felmorajlottak és tapsolni kezdtek. Elkezdődött...
Az egész film csúcspont és fordulópont a Csillagok háborúja történetében, de ezen belül is vártuk az igazi katarzist. A 66-os parancsnál megdöbbentünk, de éreztük, hogy ez még csak az előjáték az igazi tragédiához. Aztán Obi-Wan és Anakin szembetalálkozott a forró láva felett, és elmérgesedő szópárbajukat — mindenki tudta — csak a végső összecsapás oldhatja fel, mely megváltoztathatatlanul beleégeti mindkettőjükbe jövendő sorsukat. És amikor a két fénykard szisszenve életre kelt, és John Williams vonósai úgy istenigazából a húrok közé csaptak, megkaptuk azt, ami szinte felülírta mindazt, amit eddig Star Wars-élményként definiáltunk. Ezzel párhuzamosan a sötét és világos oldal két nonpluszultrája, Sidious és Yoda is egymásnak esett. Az abszolút csúcspont nem okozott csalódást.
Aztán lezárásként láthattuk a Birodalom születését és az új remény magjainak elvetését az Alderaanon és a Tatuin kettős naplementéjének fényénél... Utólag ugyan több hibát is felfedeztünk a filmben, de akkor és ott úgy léptünk ki a moziból a hűvös májusi hajnalba, hogy megérte ennyit várni. És valószínűleg az I. és II. rész minden gyenge pillanatát megbocsátottuk Lucasnak...
NÉHÁNY ÉRDEKESSÉG...
Az eredeti rendezői vágás durván négy óra hosszú volt - ebből a coruscanti csata önmagában egy óra.
Az alcímmel kapcsolatban számos spekuláció látott napvilágot (például A birodalom hajnala, A sithek hajnala vagy A jedik bukása). A sithek bosszúja utalás A jedi visszatér eredeti címére, A jedi bosszújára; ezt annak idején egy nemes lovaghoz méltatlannak tartották, ezért meg is változtatták, ám a sithek esetében működik.
A film zárójelenetét már 2000 őszén felvették a II. rész forgatásán: Lucas ugyanis emiatt nem akart visszatérni a Tatuinra, vagyis Tunéziába. Végül mégis kénytelenek voltak újra rögzíteni ezt a részt stúdióban, mivel Berut is be kellett illeszteni Owen mellé.
A Mustafar látványtervei George Lucas pokolról alkotott elképzelései alapján születtek.
McGregor és Christensen két hónapig készült a végső párbajjelenetre. Ian McDiarmidet viszont értelemszerűen több helyen is dublőr helyettesítette az összecsapások felvételénél.
A két robotot alakító Kenny Baker és Anthony Daniels az egyetlen olyan színészek, akik mind a hat Star Wars-nagyjátékfilmben szerepeltek.
A film záró jelenetsorában, a csillagromboló parancsnoki hídján a császár és Vader mellett látható Tarkin is, aki később a IV. részben tűnik fel: Lucas őt eredetileg a már elhunyt Peter Cushing arcáról készült eredeti felvételek segítségével akarta megjeleníteni, de ez nem volt megoldható. A hasonlóság így is tetten érhető.
Ebben a részben is látható apró mellékszerepekben jó pár stábtag: az operaházi jelenetben George Lucas és két lánya, illetve a speciális effektekért felelős munkatársak egy része jelenik meg, de ott van még Anthony Daniels is. A Jedi-templom előtt lemészárolt padavant pedig a rendező fia, Jett Lucas alakítja.
A premier előtt jelent meg az interneten Leonardo da Vinci mesterművét, Az utolsó vacsorát idéző, keserédes hangulatú festmény (nem meglepő módon A Star Wars utolsó vacsorája címmel). Avinash Arora művének érdekessége, hogy valójában egy mozaikkép, mely csaknem 70.000, a hat játékfilmből származó képkockából épül fel. A világhálón természetesen napokon belül világhíres — és igencsak népszerű — lett...
Az előzménytrilógia legjobbja.
Értékelés: 9/10
Star Wars III. rész – A sithek bosszúja
(Star Wars Episode III – Revenge of The Sith)
20th Century Fox 2005
Sci-fi, dráma (140 perc)
Rendező: George Lucas
Szereplők: Hayden Christensen, Natalie Portman, Ewan McGregor
Zene: John Williams
