A huszadik század második felének ikonikus színészei és színésznői közül hármat (Audrey Hepburnt, Grace Kellyt és James Deant) is bemutattam már, most azonban olyasvalaki következik, aki a harmincas években kezdte az ipart, az éppen 25 évvel ezelőtt elhunyt Cary Grant.

Cary Grant eredetileg Archibald Alexander Leach néven látta meg a napvilágot, az angliai Bristolban, 1904. január 18-án. Apja, Elias Leach szabósegédként dolgozott, anyja, Elsie Kingdon pedig egy egyszerű, de elszánt teremtés volt, aki első gyermekük halála után még odaadóbban nevelte a másodikat, a kis Archie-t. Ez a – túlzottan is – féltő gondoskodás sajnos házasságukat is megpecsételte, mivel a két szülő hamarosan elhidegült egymástól, és ez fiuk gyermekkorát is meghatározta, akárcsak a család szegénysége.

Archie négy és fél évesen kezdte az iskolát. A sportokban kitűnt, de a többi tantárgy sohasem tudta izgatni. Eközben édesanyja elmeállapota fokozatosan romlott, végül férje egy ideggyógyintézetbe vitette. Az anyai szerepet a nagyinak kellett volna átvennie, hiszen hozzá költözött apa és fia, ám erre hiába is várt. Magányos korszak következett hát az életében, és a magány számára teljesen új volt. Viszont tagja lett a frissen alakuló cserkészmozgalomnak, és rendkívül élvezte a közös programokat. Az első világháború kitörése után, életkorára való tekintettel légoltalmi felügyelő lett.

Ekkoriban ismerte meg a Bristol Hippodrome-ot belülről. Teljesen lenyűgözte őt a színpad világa, és ez az élmény egész életét megváltoztatta: innentől fogva színész akart lenni. Ennek érdekében ideje nagy részét a Hippodrome-ban vagy a Theatre Royalban töltötte. Egy idő után kisegítőként, küldöncként alkalmazták, eleinte ingyen, később már fizetésért. Amikor Bob Pender, elismert showman és csapata Bristolba érkezett, Archie megneszelte, hogy a mesternek új emberekre van szüksége. El is érte, hogy felvegyék. Az utazó társulatban a fiú végre világot láthatott és pénzt is kereshetett. Sok mindent ekkor tanult ki, többek között a táncot, a pantomimot, az akrobatikát és a színészet alapjait. Amikor 1920-ban Amerikába utaztak, a hajón összefutott kedvenc színészével, Douglas Fairbanksszel (a sztár szívesen elbeszélgetett az ifjú kollégával és még közös fotó is készült róluk).

Penderék két évet töltöttek az Egyesült Államokban és számos színházban felléptek. Jól ment az üzlet, így nem csoda, hogy Archie és néhány társa nem is akart ezek után visszatérni Angliába... Sokféle foglalkozást próbált és a következő három esztendő kitartó munkával telt, hol hölgykísérőként, hol gólyalábas szendvicsemberként, hol színészként… Az akkor divatos kabaré révén eleinte komikusként lépett fel, de a revük is egyre népszerűbbek lettek, így mások tanácsára elkezdett foglalkozni az énekléssel is. Szerencséjére szerepeket is kapott, és fizetése is szépen emelkedett, sőt, mikor a világot a gazdasági válság szorongatta, ő akkor is kiemelkedően jól keresett.

Ekkor azonban már a mozi is komoly tényezőnek számított a szórakoztatóiparban, főleg hogy, a tévé még a jövő zenéje volt, így a második számú gondűzőt alapvetően a filmszínház jelentette. A stúdiók nagy számban forgattak filmeket, így nagy számban volt szükség színészekre. Archie első filmje a Singapore Sue, egy rövidke romantikus szösszenet volt a Paramount részére. Sajnálatos módon a tekercs valahogy elkallódott, mert csak évekkel később, 1932-ben került a filmszínházakba, mikor Archie-t már ismert színészként tartották számon… Ennek ellenére komoly jelentősége volt, mert emberünk úgy gondolta, érdemes lenne közelebbről is szemügyre venni Hollywoodot. Phil Charig nevű barátjával ezért 1931 novemberében átautózták a kontinenst és mivel jó pár ismerősük akadt a nyugati parton, elkezdtek a filmstúdióknál érdeklődni. Archie egy ügynököt is kerített magának, és markáns megjelenése révén viszonylag könnyen megnyíltak előtte a kapuk. A Paramount stúdió hamarosan ötéves szerződést ajánlott neki, heti 450 dolláros fizetéssel, melyet el is fogadott.

Ekkoriban közölték vele, hogy az Archibald Alexander Leach helyett művésznevet kell választania. A „Cary” egy kolléganője férjének ötlete volt, míg a „Grant” nevet ő maga választotta ki egy ilyen célra összeállított listából. Így született meg a filmvászon Cary Grantje. Első hollywoodi évében máris nyolc produkcióból vette ki a részét. Legelső szerepével a This Is The Night című filmben enyhén szólva nem nyűgözte le önmagát, ám a stúdió vezetői elégedettek voltak vele, sőt, a kritikák is elismerően nyilatkoztak róla.

Amikor a Paramount előkészítette a Marlene Dietrich főszereplésével készülő Szőke vénuszt, a nőcsábász szerepe hosszas megfontolás után végül Grant ölében kötött ki. A film negatív kritikákat kapott, nem úgy, mint ő, akit az egekig magasztaltak. A következő partnere Mae West volt A nő okozta vesztét című alkotásban, mely 2 millió dolláros bevételével nemcsak hihetetlenül sikeres produkciónak bizonyult, hanem egyenesen megmentette a Paramountot a biztos csődtől.

1933 novemberében Grant hazalátogatott Angliába. Családja nagy örömmel fogadta, és még intézetben élő édesanyját is láthatta, aki meglepő frissességgel és szeretettel üdvözölte. Ekkor már Virginia Cherrill társaságában járt, aki színésznőként kereste a kenyerét. 1934 elején házasodtak össze, ám bő egy évvel később már el is váltak. Mindeközben Grant egyre elégedetlenebb lett a Paramount vezetőségével: úgy érezte, nem kap megfelelő szerepeket és elegendő fizetést. Ekkor döntötte el, hogy többé nem fogja lekötni magát egyetlen stúdiónak sem… 1936 végén, számos felemás sikerű film – például a Sylvia Scarlett és a Suzy – után végre szabad volt. Egyelőre munka nélkül ugyan, de emiatt nem aggódott: ifjúkora megtanította arra, hogy mindig legyen takarékos és gondoljon a jövőjére, így pénzügyi gondjai soha nem voltak.

„Életelvem elég egyszerű. Reggel felkelek, este lefekszem. A köztes időben lehetőleg elfoglalom magam.”
– Cary Grant

A következő években leginkább a Columbiának és az RKO-nak dolgozott. Bár nem mindegyik filmje lett kasszasiker, Grantet mindig dicsérték játékáért. Ekkoriban készült a Csak az angyaloknak van szárnyuk, a Kár volt hazudni, a The Philadelphia Story (melyet később Gazdagok és szerelmesek címen újraforgattak) vagy az Arzén és levendula.

Mikor a második világháború kitört, Grant válaszút elé került – ő is tenni akart valamit a győzelemért. A brit követségen azt javasolták neki, folytassa színészi karrierjét. Ő azonban ennél többet is tett: fizetésének jelentős részét felajánlotta a brit háborús erőfeszítések javára, és az amerikai haderők laktanyáiban is vendégeskedett, a katonák harci szellemének javítása érdekében. Filmjeit természetesen a frontmozikban is játszották, és olykor ő is játszott katonaszerepeket, például a nagy sikert aratott Célállomás: Tokióban, mely egy amerikai tengeralattjáró kalandjairól szól.

1942-ben újraházasodott, felesége a dúsgazdag örökösnő Barbara Hutton lett, akinek előző házasságából származó kisfia, Lance nagyon szorosan kötődött új mostohaapjához, és ez a vonzalom kölcsönös volt. Grant azonban ekkoriban igen sokat dolgozott, és a házaspár kapcsolata fokozatosan romlott. 1945 augusztusában végül elváltak. Az újbóli Oscar-jelölés ráadásul újfent nem hozott eredményt… Igencsak maga alatt volt: a két félresikerült házasság és az elismerés hiánya csúnyán helybenhagyták. Egy ideig semmihez sem volt kedve, aztán újra a kamerák elé állt, a Cole Porter életét feldolgozó Éjjel-nappal című filmben, mely 14 millió dollár bevételt hozott. Ezután újra Hitchcockkal dolgozott, a Forgószél című romantikus kémfilmben, Ingrid Bergman oldalán.

Következő angliai útján futott össze Betsy Drake-kel, akit magával vitt Hollywoodba, és a hölgy vele közös szerepet is kapott, például az Every Girl Should Be Married című filmben. Végül ő lett a harmadik felesége, 1949 karácsonyán. Grant ekkoriban már fáradtnak érezte magát és nem igazán akart többé dolgozni. Nem mellékes, hogy a filmipar ekkoriban újabb változásokon ment át: a produkciók hossza megnőtt, ez a forgatások időtartamát is növelte, nem beszélve a költségekről, így a stúdiók kevesebb filmet készítettek. Grant egy-kettőt még elvállalt, de utána hosszabb szünet következett, ő pedig feleségével bejárta a világot. Olyan forgatókönyveket utasított vissza ezekben az években, mint a Római vakáció, a Csillag születik, vagy a Sabrina.

A visszatérést a Hitchcock-féle Fogjunk tolvajt jelentette, melyet a francia Riviérán forgattak. Hitch személyesen ment el Granthez, hogy megkérje, vállalja el a főszerepet, Grace Kellyvel az oldalán. Cary látta a Hátsó ablakot és le volt nyűgözve a hűvös szőkeségtől, akivel valóban nagy élmény volt együttdolgozni. A film vegyes kritikákat kapott, de Grantet már megint dicsérték, ő pedig nagyon élvezte a forgatást.

Talán kevésbé ismert tény, de komoly rádiós munkái is voltak. Szokás volt ugyanis, hogy a sikeres filmekből később rádiójátékot készítenek, általában az eredeti szereplőgárdával (például a The Philadelphia Story esetében). Amikor a televízió egyre nagyobb teret követelt magának, Grantet is megkörnyékezték, de nemet mondott. Bár szívesen nézett tévét, nem akart benne szerepet vállalni, mivel úgy érezte, a tévés ipar vezetői botcsinálta művészek, akik híján vannak az igazi kreativitásnak.

A Büszkeség és szenvedély című történelmi film következett, melyet Spanyolországban vettek fel. Partnere ezúttal Sophia Loren volt, akivel egymásba szerelmesedtek, de a románcból végül nem lett semmi, ugyanakkor a kapcsolat Grant házasságát némileg kikezdte. Betsy és Cary kapcsolata lassanként átment tartós barátságba, mely 1962-es válásuk után is megmaradt.

Nemsokára újra együtt játszhatott Ingrid Bergmannal, az Indiszkrét című alkotásban, ami nagy örömet szerzett neki, mivel nagyon kedvelte a svéd színésznőt. 1959-ban pedig a mozikba került talán leghíresebb filmje, az Észak-északnyugat, melyről többek között azt írták: „Hitchcock eddigi legjobb rendezése. Cary Grant pedig remekel!” Miután pedig többször is elkerülte Audrey Hepburnt a visszautasított forgatókönyvek tengerében, végre adódott a lehetőség, hogy együtt játszanak, az Amerikai fogócskában. A kritikák ismét igen hízelgők voltak: „Még mindig ő a magas, jóvágású, sármos, szeretetreméltó, megbízható álomférfi.” Utolsóként a Walk, Don’t Runban tűnt fel, 1966-ban. Hivatalosan ugyan nem jelentette be visszavonulását, de több játékfilmet már nem vállalt.

Színészként mindig komolyan vette feladatát és tekintettel volt kollégáira is. Stanley Donen szavaival: „A tökéletességre törekedett és minden tekintetben ügyelt a részletekre. Ez meg is látszott a munkáján. Mindenfajta szerepet jól játszott, nem csak a jóvágású férfiét…” David Thomson egyenesen a mozitörténet legjobb és legfontosabb színészének nevezte, de a visszafogottabb kritikusok is kiemelték vígjátéki tehetségét és ellenállhatatlan sármját, melyet három évtizeden keresztül, a harmincas évektől a hatvanas évekig a vásznon kamatoztatott. Filmjeinek sikere pedig – átszámítva az akkori jegyárakat a mai viszonyokra – vetekszik a jelenkor kasszasikereivel. Rekordok is fűződnek a nevéhez: egyik filmje már az első héten 100 ezer dollárt hozott a filmgyárnak, de olyan is akadt, mely ugyanezt úgy érte el, hogy mindössze egyetlen moziban adták…

„Mindenki Cary Grant akar lenni. Én is Cary Grant akarok lenni.”
– Cary Grant

A hatvanas évek elején komoly kapcsolat fűzte egy fiatal színésznőhöz, bizonyos Dyan Cannonhoz, aki 35 évvel volt fiatalabb nála. Két év udvarlás után vette feleségül, és 1966 februárjában megszületett kislányuk, Jennifer. Így tehát 62 évesen lett apa, és gyermeküket rajongásig szerette. Sajnos neje nem sokáig bírta mellette, és ennek a házasságnak is válás lett a vége. Cary szerencsére minden héten látogathatta a lányát, és élt is ezzel a jogával.

A neki szánt Oscar-díjra sokáig kellett várnia – egyesek szerint azért, mert a Filmakadémia nehezen ismeri el a vígjátéki szerepekben kitűnő színészeket. Filmjeiért többször is jelölték, de nem nyert egyszer sem. 1970-re azonban egyértelmű volt, hogy a munkától visszavonult, így egy életműdíj kiadása már nem jelentett gondot. Végül Frank Sinatra kezéből vehette át a megérdemelt elismerést, mely saját bevallása szerint élete egyik csúcspontja volt. 1981-ben Ronald Reagantől is kapott egy elnöki kitüntetést.

Eközben tagja lett a Fabergé, az MGM és a Hollywood Park igazgatótanácsának, vagyis a munkával nem hagyott fel, de tett róla, hogy minden adódó alkalommal találkozhasson lányával, akkor is, ha a világ másik oldaláról kellett hazarepülnie ezért. Mindeközben megismerkedett egy 25 éves angol hölggyel, Barbara Harrisszel, aki 1981-ben hozzá is ment és haláláig együtt maradtak.

„Mikor megismertem Caryt, ő volt a legfiatalosabb 80 éves ember, akit valaha láttam.”
– Ralp Lauren

Grant 80. születésnapját ő maga nem igazán ünnepelte, de a média nem feledkezett el róla. Ekkor érdekes sorozatba vágott bele: az ország különböző pontjain bukkant fel, „Egy este Cary Granttel” címmel. A kétórás közönségtalálkozókon a megjelentek bármit kérdezhettek tőle, ő pedig őszintén válaszolt is nekik. Ez azért volt nagy dolog, mert élete során ritkán adott interjút és magánéletét igyekezett titokban tartani. 1986. november 29-én egy ilyen fellépésre készült, mikor agyvérzés érte. Kórházba szállították, de nem tudták megmenteni…

Aki részletesebben is szeretné megismerni Grant élettörténetét, az kénytelen beérni a külföldi kiadványokkal mivel magyarul még nem jelent meg róla könyv. Jómagam Chuck Ashman és Pamela Trescott életrajzi kötetét olvastam el (címe Cary Grant). Fotóalbumok terén annyival jobb a helyzet, hogy nálunk is elérhető a Taschen kiadó Movie Icons című sorozatában a Grantet bemutató, igényes album, de az A Life in Pictures-sorozatban is kiadtak róla egy kötetet.

Cary Grant az amerikai mozitörténet egyik legmeghatározóbb arca volt. Több, mint hetven filmben játszott, és tanúja volt Hollywood felemelkedésének, majd átalakulásának az ott eltöltött bő harminc év alatt. Együtt dolgozhatott a korszak szinte valamennyi jelentős színésznőjével: Mae Westtel, Marlene Dietrich-hel, Marylin Monroe-val, Grace Kellyvel, Jayne Mansfielddel, Ingrid Bergmannal és Audrey Hepburnnel. Több generáció is kedvencének nevezhette, és több feledhetetlen klasszikus produkciója jóvoltából valószínűleg a jövőben sem fogják elfelejteni a nevét.