A Utah-part és környéke

A D-nap 80. évfordulója kapcsán arra gondoltam, hogy érdemes lenne az érdeklődők kedvéért röviden összefoglalni a hadtörténelmi szempontból legfontosabb normandiai látnivalókat. Már többször jártam ezen a vidéken, sok minden megnéztem, így a leendő látogatók hasznát veszik majd  ezeknek az infóknak és tapasztalatoknak. 

Kezdjük a technikai részletekkel. Azoknak, akik autóval vagy motorral vágnak nekik, nem sok tanácsot tudok adni. A hídfő nagyjából 70-80 kilométer széles volt, vagyis ezen belül mindenhova eljuthatunk maximum egy óra alatt (de Alsó-Normandia többi része sincs sokkal messzebb), ha már szállásunk is a régión belül található. Egyes településeken, főleg a kisebb falvakban az utak néha nagyon keskenyek, a néhol nagyon szűk utcák miatt a beláthatóság esetenként elég rossz, így érdemes fokozott óvatossággal vezetni  (nem beszélve bizonyos francia sofőrök temperamentumáról). 

Azoknak, akik inkább a buszra, a vonatra és a sétára hagyatkoznak, a következőket javaslom:

• Érdemes egy központi bázist választani, ahonnan könnyű eljutni mindenfelé. A partraszállási övezetben ez egyértelműen Caen, esetleg Bayeux. Előbbi nagyváros, vagyis szállásokból van elég, ráadásul a vasútvonal és a buszjáratok révén szinte mindenhova eljuthatunk. Mivel többször szálltam itt meg, tudom ajánlani.
• A menetrendeket már itthon is ellenőrizhetjük, ez alapján készítsünk napi terveket (amikhez természetesen a múzeumok és emlékhelyek nyitvatartási idejét is vegyük figyelembe). Így előre belőhetjük azt, hogy bizonyos célpontjaink elérésre van-e egyáltalán reális esély tömegközlekedéssel, vagy hogy ez mennyi időt igényel. Tartsuk mindig szem előtt, hogy a hétköznapi és a hétvégi menetrendek eltérnek, és ez főleg az eldugottabb helyszínek megközelítését befolyásolja. Ha már helyben vagyunk, mindig ellenőrizzük újra a menetrendeket, mert előfordult már, hogy változás történt. 
• Az intézmények nyitvatartási idejének ellenőrzését azért is húzom alá, mert Franciaországban számos múzeum a mai napig alkalmazza azt a gyakorlatot, hogy hétfőnként (esetleg pont hétvégén!) zárva tart, illetve az sem ritka, hogy déltájban másfél-két órára bezárnak ebédidő címszóval. (Ugyanez számos boltra is vonatkozik, amelyek esetében a vasárnapi és hétfői zárva tartás teljesen normális.) Ez különösen azok számára okozhat problémát, akik nem kocsival utazgatnak. A tanulság: az egyes napok programjait úgy tervezzük, hogy arra is figyeljünk, mely napok nem alkalmasak az odalátogatásra. 
• A vasúti utazás megkönnyítésére telepítsük telefonunkra az SNCF Connect alkalmazást, amely segítségével egy perc alatt tudunk elektronikus jegyet vásárolni bankkártyánk segítségével. Ez azért is fontos, mert Franciaországban láthatóan törekednek arra, hogy átszoktassák a közönséget a digitális jegyvételre, de a jegykiadó automatáknál is hatalmas néha a sor, működtetésük nem a legegyértelműbb, illetve kisebb állomásokon a jegypénztár sincs mindig nyitva. Többszöri használat után nyugodtan mondhatom, megbízható és jól, gyorsan használható alkalmazás. 
• A buszoknál számítsunk arra, hogy – hacsak nem a végállomásról indulunk – a menetrendet sokszor nem képesek betartani. Ez enyhébb esetben 10-15 perc késést jelenthet, durvább esetben akár egyórásat is. Érdemesebb a nap végén inkább az utolsó előtti buszjáratot belőni, mint az utolsót, pláne, ha utána még vonatoznunk is kell. 
• Azok számára, akik szeretnek gyalog barangolni, rossz hírem van: Normandia sajnos továbbra sem a gyalogos turizmusra épít. Településeken kívül még viszonylag rövid távolságokat sem lehet általában kényelmes gyalogösvényeken megtenni, inkább az autóutak szélére húzódva talpalhat a vándor, ami időnként kissé veszélyes, esős időben pedig kellemetlen. (Lásd például Carentan környékét a vonatkozó részben.)
• Kerékpár bérlésére egyre több helyen van lehetőség, viszont mivel az ilyen helyek sokszor csak 10 óra körül nyitnak, nem biztos, hogy egy korán kezdett napon ez az opció megfelel nekünk. Ha esetleg több napra ki tudjuk kölcsönözni, akkor már jobban állunk. Ennek kapcsán sajnos nincs aktuális tapasztalatom, utoljára ‘96-ban kerekeztem errefelé.  
• A szuvenírboltok kapcsán minden érdeklődőnek javaslom, hogy szánjon rájuk időt és pénzt. A kínálat valóban széles, jóval szélesebb, mint harminc évvel ezelőtt, amikor képeslapok, matricák, pár könyv és felvarró alkotta. Ez persze kétélű dolog, hiszen a kommersz és giccses holmikból is akad jó pár (sőt, túl sok), ugyanakkor a hiteles és méltó emléktárgyak sem maradnak el. Szóval aki csak az unokának akar hazavinni egy 101-es sapkát, az ugyanúgy megtalálja majd a számítását, mint a komolyabb relikviákra vagy könyvekre vadászó hobbitörténészek. Fontos, hogy a kínálat nagyrészt nem azonos az egyes boltokban és múzeumokban, vagyis ha találunk valami érdekeset, érdemes ott helyben lecsapni rá. 

Ste-Mère-Église

A hídfő egyik legismertebb turisztikai célpontja, egy falu, amelynek nevét valószínűleg a kutya se ismerné, ha nem ez lenne az elsőként felszabadított francia település, amely természetesen A leghosszabb napban is látható volt. Sajnos megközelíthetősége nem olyan jó: naponta olyan 4-6 busz jár erre Carentan felől, vasútállomás nincs. 

Érdemes a templomtéren kezdeni a nézelődést, kívül és belül szemügyre venni a templomot (az amerikai ejtőernyősöket ábrázoló üvegablakról ne feledkezzünk el!), a téren pedig az emléktáblákat, illetve a boltokat. Nemrég állították itt fel Eisenhower tábornok életnagyságú szobrát is, ami azért is jogos, mert a tábornok leköszönt elnökként 1963-ban járt itt. Ez a szobor természetesen tábornokként mutatja őt, legjellegzetesebb ruházatában, tányérsapkában és a róla elnevezett “Ike Jacketben”. És ha már generálisok, a deszantmúzeum mögött, a parkolótól nem messze, a körforgalomnál egy másik tábornok szobra áll, méghozzá Theodore Roosevelt dandártábornoké, aki a Utah-parton szállt partra a 4. hadosztállyal, és pár hét múlva szívroham vitte el (először itt, a Ste-Mère-Église-ben kialakított ideiglenes amerikai sírkertben temették el, később átkerült a colleville-i temetőbe). Sajnos ezért a műért már nem tudok úgy lelkesedni, ugyanis arányaiban és részleteiben nem sikerült olyan méltóra. (A sisak formája például siralmasan pontatlan, de a testarányok se tökéletesek.)

A deszantmúzeum azon a helyen áll, ahol egy épület leégett június 6-a éjszakáján, és amelynek oltási munkálatai folytán a falu nagyja és a német helyőrség is ébren volt, amikor az ide sodródott amerikai ejtőernyősök földet értek… A múzeum egész nagy területet foglal el, több külön épületben. Bár a legtöbb hasonló múzeum sem marad szégyenben, itt különösen érezni a kiállításszervezők lelkesedését és odafigyelését. A tárlat jól átgondolt és igényesen megépített, így a felszerelésekkel teli tárlók, az eredeti járművek – köztük egy C–47-es és egy Piper Cub – vagy a többnyire igényes diorámák mellett igazi élmény például, amikor a szűkös, katonákkal teli géptörzsön átsétálva “kiléphetünk” az éjszakai égre, és lenézve láthatjuk és hallhatjuk a sötét vidék feletti átrepülő Dakotákat és a légvédelmi tüzet. 

Harminc év alatt háromszor jártam itt, és mindig találni újdonságokat, illetve természetes, hogy időről időre (de leginkább a kerek évfordulók apropóján) átrendezik és bővítik a tárlatot. Ami 2024-ben különösen tetszett, hogy egy kis helyiségben kialakítottak egy eligazítást idéző fény- és hangjátékot (hasonlót a carentani D-Day Experience múzeumban láthatunk), ahol egy deszantos tiszt igazít el minket bevetés előtt, de nekem mint felszerelésmániákusnak az is jólesett, hogy egymás melletti vitrinekben szemléltetik az amerikai ejtőernyősök változó, korszerűsített felszerelését 1940-től 1944-ig. Az egyik épületet pedig immár (pontosabban jelenleg) a vitorlázóknak szentelték, kiemelve azok koncepcióját, gyártását és bevetését, egy életnagyságú diorámával egyetemben. A hatalmas udvaron pedig további harceszközök tekinthetők meg. A szuvenírboltot sem érdemes kihagyni.

Azeville

Az azeville-i üteg a Utah-szektor mögött található, s nagy része bejárható föld felett és alatt. Ennek hála valóban áttekinthetjük, hogy miből is állt egy ilyen komplex védmű. Az egyik legérdekesebb részlet az egyik bunker falán tátongó rés, illetve a padlón meghagyott tüzérségi gránát maradványai, amely az egyik amerikai hadihajó lövegéből érkezett. Persze az egyes betonerődök jellegzetes álcafestése is megérdemel egy pár fotót (és most nem hagyományos álcafoltokra gondolok, nem ám). 

Normandiában egyébként több egykori üteg is látogatható (a környéken például St. Marcouf), én is említeni fogok pár másikat. Mindenképp érdemes a hagyományos múzeumok mellett legalább egy ilyet felkeresni, hogy testközelből láthassuk az Atlanti fal maradványait, érezzük a nedves beton szagát, és végigbotorkáljunk néhány földalatti alagúton. Ezt már csak azért is kiemelném, hogy ne csak a sokat emlegetett támadók szemszögét ismerjük meg, hanem a védőkét is.

A Utah-part múzeuma 

A Utah-szektor egyik méltó látványossága a Utah Beach Landing Museum (Ste-Marie-du-Mont mellett), amely közvetlenül a parti dombokon épült fel. Méretéhez fokozott igényesség társul, úgyhogy ez is egy erősen ajánlott intézmény. A személyes tárgyaktól a járművekig mindenfélét láthatunk itt. Külön érdekesség a kiváló állapotú B–26 közepes bombázó vagy a DUKW kétéltű teherautó. 

Az épület körül is csupa látnivaló: egy LCVP rohamcsónak, amely rohamozó katonák szobraival állít emléket Anthony Higgins tervezőnek, aki ezt a nyitható orrú deszantnaszádot megalkotta; a tengerészet különleges műszaki dandárának emléktáblája; a tengerészet partraszállásban részt vevő állományának emléket állító szoborcsoport; egy Sherman és így tovább. 

Bunkerek a Utah-szektorban

A közelben, valamivel északra egyébként a 2. francia páncéloshadosztály emlékművét is megtaláljuk (D-Day Landing Memorial and Monument of the Landing of the French 2nd Armored Division). Itt szállt partra aug. 1-jén az alakulat, hogy továbbgördüljön Párizs felé, aztán részt vegyenek a későbbi nyugat-európai harcokban. Itt nem is maga az emlékhely az érdekes, inkább az, ha elindulunk sétálni a környéken, mert a partvonalon jó pár német bunkert vizsgálhatunk meg. Ezek állapota változó (a közvetlenül a dagályszint felett rostokoló betonerőd alapjául szolgáló töltést például a tengervíz már nagyon is alámosta, állapítottam meg 2017-ben), így óvatosan járkáljunk, lehetőleg ne egyedül, és a biztonság kedvéért legyen nálunk zseblámpa, vagy használjuk telefonunk lámpáját a bunkerek mélyén.

Winters hadnagy szobra

Ha a Utah-szektorból elindulunk visszafelé, útba esik egy nem olyan rég felavatott szobor, ahol szerencsére van hely autónkkal megállni. Winters hadnagyot Az elit alakulat rajongóinak nem kell bemutatni. A szobor tervei még eljutottak hozzá, és a rá jellemző szerénységgel azt kérte, az emlékmű ne csak róla szóljon, hanem minden csapattisztről, akik katonákat vezetett harcba a D-napon. Ha rátekintünk a táblára, láthatjuk, hogy kívánságának megfelelően cselekedtek. Maga a szobor nekem olyan szempontból nem tetszik, hogy ez a mackós termet egy rohamra induló, lendületes katonaalakhoz valahogy nem illik. Ha Bull Randlemanről lenne szó, szemet hunynék, de Winterst így ábrázolni már csak a sorozat ismertsége miatt sem szerencsés… 

Az emlékmű mellesleg nincs messze a Brécourt-majortól, ahol a D-napon Winters és emberei semlegesítettek egy német üteget. Oda azonban nem lehet csak úgy besétálni, mivel magánterület. Tudtommal egyedül a Stephen Ambrose nevéhez köthető utazási iroda vihet be oda csoportokat, és bár az interneten találunk olyan fotókat, amiket a majorságba merészen besétáló turisták készítettek, azt javaslom, tartsuk tiszteletben a magántulajdont. 

La Fière

Egészen más benyomást keltett bennem a La Fière hídja mellett állított másik ejtőernyős szobor. A nevezett hídért véres küzdelem folyt, így nem csoda, hogy emlékmű került ide. “Iron Mike” egy vagány testtartású deszantost mintáz, és azt hiszem, többségünk ilyennek képzeli az amerikai ejtőernyősöket. Ez a szobor mellesleg másolat, amit persze csak érdekességként említek: az eredeti az amerikai hadsereg ejtőernyőseinek és különleges erőinek észak-karolinai múzeuma előtt látható.

Folytatása következik...