Még egy Star Wars-történet
A Solo volt az utóbbi évek egyetlen olyan Star Wars-nagyjátékfilmje, amelyről a premier idején nem írtam. Elkezdtem ugyan egy posztot, de semmi nem motivált, hogy befejezzem. Ennyire semmilyennek éreztem a látottakat. Nemrég aztán újra megnéztem, mert úgy gondoltam, mégiscsak meg kellene róla emlékezni.
A 2016-os Zsivány Egyes megmutatta, hogy van létjogosultsága az önálló Star Wars-történetek megfilmesítésének. Bár az sem volt tökéletes darab, véleményem szerint messze a legértékelhetőbb Disney-féle hozzájárulás a Csillagok háborúja újhullámos korszakához. Élt tehát bennünk a remény, hogy a Solo is megüti majd ezt a mércét, ami olyan szempontból is lehetségesnek tűnt, hogy nem kellett vele igazodni az elég felemásan alakuló (és azóta szégyenteljesen besült) harmadik trilógiához. Az viszont kezdettől fogva látszott, hogy a majdani mű készítői hendikeppel indulnak, ugyanis az egész legendakör majdhogynem univerzális kedvencének előéletét bemutatni, egészen pontosan egy fiatalabb színésszel prezentálni az annak idején Harrison Forddal életre keltett karizmatikus csempészfigurát, nagyon magas léc lesz bármilyen rendezőnek és színésznek.
A lécet pedig nem sikerült megugrani, legfeljebb leverni. A kész mű egyszerre sótlan és súlytalan. Kezdjük a forgatókönyvvel. Az alaptörténet, illetve a fordulatok inkább egy rajongói filmet idéznek, abból is egy nem túl fantáziadúsat. Esetleg egy B-kategóriás űrkalandfilmet. Vannak ugyan működő vagy legalábbis az átlagosnál emlékezetesebb pillanatai, szakaszai (leginkább a Kessel-futam), de az, ami a Lucas-féle két trilógiára nagy általánosságban jellemző volt, nevezetesen, hogy tud egyes pontokon drámai és izgalmas lenni, az hiányzik innét. És ez sajnos rengeteg manapság készült alkotásról elmondható – itt felhozhatnám példának akár a karácsonykor bemutatott Skywalker korát, és ellenpéldának az Új reményt (aminek a fináléját a mai napig végigizgulom minden egyes megnézéskor, pedig több tucatszor láttam). Úgy jövünk ki tehát a moziból, hogy nem marad velünk a film, nem akarjuk újra átélni a látottakat, esetleg nem is igazán emlékszünk rájuk. A Solo sajnos e téren is a többi modern mozifilmre hajaz, de a negatívumok sora még folytatódik.
A párbeszédek alulról súrolják az átlagos színvonalat, itt-ott kimondottan közhelyesek, és hát a humorosnak szánt részek nagy részében is keresgélni kell a humort. A csempészek szájából a gengszterfilmek ezerszer hallott dialógusai köszönnek vissza, míg a mimbani csatajelenetben végre van alkalmunk hallani, hogy a birodalmi tisztek milyen propagandisztikus felkiáltásokkal motiválják katonáikat ellenséges tűz alatt. “Előre a birodalom dicsőségéért!” Uramatyám, ilyen ósdi marhasággal már negyven évvel ezelőtt sem terheltek minket egy Star Wars-filmben, akkor most miért kellett ezt beleerőltetni? Oké, Az ébredő Erő náci tömeggyűlésre emlékeztető képei után már nem kéne meglepődnöm, de akkor is meglepődtem.
Szerintem a színészek kapcsán sem emlegethet senki szuperlatívuszokat. Woody Harrelson ugyan megpróbálja, és a kiégett, visszavonulni készülő csempész bandavezér szerepében még ő a legemlékezetesebb, de a fenti hiányosságokat ellensúlyozni nem tudja egyedül. Lando szerepére Donald Glover szerintem jól ráérzett, de ő meg nem kaphatott akkora jelentőséget, hogy igazán kibontakozhasson (és ezzel most nem egy Lando-film mellett akarok kiállni). Emilia Clarke jól néz ki, mint mindig, de kellő háttér híján nem lehet érezni rajta a mélyen belül melegszívű, de az alvilágban visszavonhatatlanul elmerült és megkeményedett nő kettősségét, holott ez lenne számára a fő konfliktus. Így az ő szerepének csak azért van létjogosultsága, hogy a szerelmi vonalat és motivációt (illetve részben magát a címet) valaki alátámassza. Csubi szerencsére megint velünk van, és őt ugyanúgy lehet szeretni, mint eddig. Sajnos a mellékszereplők csak statisztának érződnek, így semmiféle érzelmi hatást nem vált ki, amikor egyikük-másikuk odavész. A főgonosz, Dryden Vos pedig hiába akarna egy fenyegető aurájú gengsztervezér lenni, az arcát leszámítva nincs benne semmi fenyegető. Hasonlóképpen Lady Proxima is inkább ocsmány, mint félelmetes. Így tehát nemcsak, hogy sablonkaraktereket kapunk, hanem egyenesen papírvékony sablonkaraktereket.
A főhős kapcsán nem is Alden Echenreich színészi képességeiről (vagy azok hiányáról) írnék, mert ilyen téren nagyjából ott van, ahol a megírt figura, vagyis súlytalan. Én személy szerint valamennyire el tudtam őt fogadni fiatal Hanként, de az érvényesüléshez más is kellett volna. Hiába is villogtatja meg gépjárművezetői és kártyajátékosi talentumát, a nézőben mi marad meg? Hogy Han egyelőre egy nyeretlen, de nagyravágyó tízéves szintjén áll. Nincsenek erős egysorosai, tapasztalatlansága inkább idegesítő, mint szórakoztató, egymagában pedig semmire sem menne. És persze tudom, hogy itt a fejlődéstörténeten volna a hangsúly, de ehhez egyetlen film vajmi kevés, márpedig a készítők úgy mentek neki, hogy a srácnak van kábé két órája arra, hogy felnőjön, megismerje Landót, leakasszon egy saját űrhajót, összeálljon Csubival, és megkezdhesse privát csempészkarrierjét – mindezt úgy, hogy a film nagy részében ott van még a legfőbb feladat, a sokat emlegetett coaxium megszerzése, csak éppen ez érvényesül a legkevésbé. És itt már megint eszembe jut, hogy Disneyék előtt A.C. Crispin írt egy kiegyensúlyozott és maradandó regénytrilógiát, ami többek között ezekről szólt, csak éppen hiteles és szórakoztató formában – nem meglepő módon a cselekménye éveket ölelt fel. És most, hogy a Mandalorian tévésorozat nemcsak sikert aratott, de folytatása is készül, újra és újra eszembe jut, hogy Han ifjúkora leginkább egy tévés szériába illett volna, ahol jutott volna elegendő idő mindenre. Amilyen élvezetes sorozatokat hoznak össze mostanában, nem kételkedem, hogy ezerszer többet nyújtott volna minden téren, mint ez a film. Hozzátehetném, hogy Lucas az Underworld című, soha meg nem valósult széria kapcsán még agyalt is azon, hogy Solo első kalandjait abba tegye bele, de 2012-ben úgy vélte, az ötlet inkább önálló filmet érne. Hát, a jelek szerint ez visszafelé sült el, bár a felelősség már a Disneyé.
A forgatókönyv más téren is kiverte a biztosítékot. Azt már megszokhattuk, hogy Disneyék intergalaktikus érzékenyítőplatformként tekintenek a Csillagok háborújára is. Ennek következtében a regényekben és képregényekben itt-ott már találkozhatunk homoerotikus megnyilvánulásokkal, ám ebben a filmben Lando bácsi pánszexualitásából kaphattunk ízelítőt, mivel ő itt és most saját droidjába szerelmes. Erről mindenkinek meglehet a saját véleménye, nekem is a magamé, de azt meg kell említenem, hogy itt és most mindez hihetetlenül bénán alakult. A droidok szabadságjogaiért küzdő robot már valamivel hitelesebb, de a tálalás mikéntje miatt ő is inkább idegesítő, bár legalább karakteres, ami az eddigiek ismeretében nagy szó.
Ott van aztán a látványvilág. Azt hihetnénk, ha már Star Wars, akkor csak nem fognak minket ilyen téren is cserbenhagyni. Hááát… Azért e tekintetben is rezeg az a bizonyos léc, nekem meg újra az “átlagos” szó jut eszembe. Nem égtek az agyamba a filmben felbukkanó planéták, az új járművek, az először itt látott páncélzatok, semmi… A hangulat pedig, részben emiatt, ugyanilyen erőtlen volt. Az már csak a hab a tortán, hogy egyes helyszíneken bántóan rosszul lát a néző, mert túl sötétre vették a képet (és hozzátehetném, az utóbbi években más játékfilmeknél is többször tapasztaltunk hasonlót).
És hát mit írhatnék a John Powell-féle filmzenéről? Ahol igazán hat rám, ott a klasszikus dallamok köszönnek vissza; ahol már úgy meghallom, ott egész korrekt, de nem emlékezetes; ahol meg nem is hallom, ott meg az átlagos szintet sem éri el. Szóval a Solóhoz tökéletesen illik, de John Williams régebbi munkáihoz nem ér fel. Megköpködhetném még a beköszöntő szöveget is, amely nemcsak hihetetlenül suta, hanem tökéletesen felesleges, és nem azért, mert a Zsivány Egyesben sem volt ilyen, hanem mert minden, amit ebből megtudhatunk, az első tíz percből amúgy is kiderül. A néző nem hülye, össze tud adni egyet meg egyet, kedves Disney. Ha nem tudtok értelmes beköszöntőt írni, inkább felejtsétek el.
A starwarsos utalások szerencsére okoztak kellemes pillanatokat. Számomra mindig jó érzés, amikor például tisztelegnek azon írók és ötletgazdák előtt, akik már évtizedekkel ezelőtt hozzátettek valamit az akkor még jóval szerényebb háttértörténethez. Nem akarom ellőni a poénokat, inkább azokból hoznék példát, amik kizárólag a legelszántabb rajongók ismerhetnek: Lando Calrissian kapcsán ugyanis szóba kerül az Oseon és a Sharu, ami utalás az amúgy harmatgyenge Lando-regénytrilógiára, amelyet magyarul is kiadtak. Viszont van olyan megoldás is, ami pont szembemegy a tisztelgéssel. A galaxis népszerű, már sokat emlegetett kártyajátékára, a szabakkra utalnék. Erről egy átfogó szöveget be is szúrtam a Solo-könyvekkel kapcsolatos posztba, úgyhogy most csak annyit árulnék el, hogy ezt a játékot eredetileg nem hagyományos kártyalapokkal játszották, hanem olyan kártyachipekkel, amelyek értéke az asztal közepére letett randomizátor jóvoltából játék közben is változott, s ez tette a játékot igazán nehézzé, izgalmassá, ugyanakkor emiatt volt esélye egy-egy játékosnak az utolsó percig a nyerésre, akkor is, ha egyelőre semmit nem ért a nála levő leosztás. Ezt a technika mai színvonalán gyerekjáték lett volna realizálni a filmhez mint forgatási kelléket, de nem kockázatok sokat azzal a kijelentéssel sem, hogy ma már a játékgyártók se zárkóznának el egy ilyen kártyajáték megvalósításától és piacra dobásától, pláne, ha azt Star Wars-logóval lehet eladni… Viszont a filmben mit látunk? Azt, hogy egyszerű külsejű kártyalapokkal játszanak. Olcsó, szimpla és a Csillagok háborúja világához annyira nem méltó megoldás. Megint egy pofon, és nemcsak a régi rajongóknak. És ha már pofonoknál tartunk...
A Disney általános hozzáállásával kapcsolatban már több megjegyzést tettem más cikkekben. Nos, ennél a filmnél is olyan érzésem volt, hogy a Star Wars-franchise nem kap akkora figyelmet a cégnél, amekkorát megérdemel. Ennek egyik következménye lehetett a rendezőváltás is, melynek eredményeként Phil Lord és Christopher Miller röpült a produkciótól. Bár ez állítólag alkotói nézeteltéréseknek volt köszönhető, felveti a kérdést, hogy az ilyesmit miért nem előre tisztázták. (Hasonlóan a nem túl tehetséges és nem túl sikeres Echenreich úr főszerepeltetése is egy kérdőjel sokak számára.) Az emiatt szükségessé vált újraforgatások pedig mindig nagyon komoly összegeket visznek el, ugyanis a filmiparban annyira kötött és feszített az ütemterv, de évekre előre, hogy aki kénytelen az eredetileg megszabott idősávon túl is dolgozni egy projekten, az súlyos pénzeket kell, hogy elköltsön, mert iszonyú nehéz olyan szakembereket találni, akik éppen ráérnek, vagy akik hajlandók félretenni más dolgaikat, hogy egy megcsúszott produkcióba besegítsenek. Ennek köszönhető, hogy 275 millió dolláros költségvetésével a Solo a filmtörténet egyik legdrágább produkciója lett. Ezek után a 393 millió dolláros bevétel elsőre egészen barátinak hangzik, ám a marketingköltségek ismeretében ez még mindig bő 100 millió dollárral kevesebb, mint amit legalább egy nullszaldós mérleg megkövetelt volna. Magyarán a film pénzügyileg megbukott, és mi tagadás, a nézői reakciók sem voltak igazán hízelgők, inkább vegyesek. Az egyébként tudható, hogy mind Echenreich, mind Emilia Clarke aláírt egy szerződést, amely szerint további két folytatásra is hajlandók – ha lesznek ugyan folytatások. Ugyanis éppen a Solo gyászos teljesítménye folytán a Disney lelkesedése megcsappant az önálló Star Wars-filmeket illetően. Hivatalosan nem zárkóznak el a lehetőségtől, de amilyen nagy érvágás lehetett nekik ez a bukta, szerintem kétszer is meggondolják, hogy mikor vágnak bele hasonló projektbe. Pedig a Zsivány Egyes bizonyította, hogy megfelelő szakemberek kezében méltó és nyereséges filmet is lehet készíteni a témában.
Ha már így esett, vesézzük ki a kapcsolódó kiadványokat is. Először is a filmregényt, melyet Mur Lafferty követett el. Az írónő számos műfajban alkotott már, és több díjat is elnyert. Nos, eme regénye kapcsán a filmhez képest annyi pozitívumot tudok elmondani, hogy szolgál néhány olyan jelenettel, ami a celluloidverzióból kimaradt (főleg az L3-as droid és Q’ira háttere kapcsán). De hogy emiatt képesek odabiggyeszteni a borítóra, hogy “bővített kiadás”, nos, ez a leggyengébb marketinges próbálkozásokat idézi, lévén minden egyes Star Wars-filmregény ilyen. Az már inkább csak felemás dolog, hogy nyolc oldal színes képmelléklet is került bele. A nyolcvanas években lett volna ilyesminek létjogosultsága, de ma, az internet korában tökéletesen felesleges, csak az előállítási költségeket dobja meg...
Itt van aztán egy előzményregény, a Koréliai hajsza, egy másik írónő, Rae Carson munkája (aki a Skywalker kora regényváltozatát is jegyzi). A történet Han és Q’ira koréliai éveibe kalauzol el minket, amikor Proxima úrnő fontos és veszélyes megbízást ad nekik. A két főhős ekkoriban még nem barát, inkább riválisok, bár az kitalálható, hogy ha már így alakult, lesz alkalmuk összemelegedni. Noha a szerző tud írni, és vannak jó ötlete is, sajnos a megadott keretek között nagy kevés mozgástere maradt, csakúgy, mint maguknak a főhősöknek is. A kalandjaik végül is átgondoltak, de tudván, hogy Hannak miféle élményei lesznek még később, valahogy az egész nem hozott izgalomba, noha az alaphelyzet viszonylag formabontó, és a történet végére eljutunk odáig, ahonnan a Solo (a regény és a film) elkezdődhet. Szerintem kihagyható ez a kötet is.
És végül a szokásos Képes útmutató, mely Pablo Hidalgo kezéből került ki, aki amúgy jól ismert név a Star Wars világában (és másoktól eltérően joggal). Az ilyen kötetek erőssége a képanyag, amelyet a jelmezkészítők értékelnek valószínűleg a legtöbbre, és ezen a téren ez a könyv sem okoz csalódást, viszont a szöveg itt-ott megint csak megmosolyogtató vagy éppen kényszerűen túlmagyarázott. Ennek köszönhetők az olyan képfeliratok, mint például az “üres fegyvertok”, vagy “Az AT-szállító zuhanyzójában megmosott haj”(!). Az ilyeneknél ugyanaz jut eszembe, mint amit a film beköszöntő szövege kapcsán már leírtam korábban…
Sótlan próbálkozás Star Wars-logóval.
Értékelés: 4/10
Star Wars: Solo (Solo: A Star Wars Story)
Disney & Lucasfilm 2018
Sci-fi (142 perc)
Rendező: Ron Howard
Főszereplők: Alden Echenreich, Emilia Clarke
Zene: John Powell
Star Wars: Solo
(Solo: A Star Wars Story)
Írta: Mur Lafferty
Fordította: Oszlánszky Zsolt & Szente Mihály
Szukits 2018
300 oldal
Star Wars: Koréliai hajsza
(Star Wars: Most Wanted)
Írta: Rae Carson
Fordította: Oszlánszky Zsolt & Szente Mihály
Szukits 2019
304 oldal
Star Wars: Solo – Képes útmutató
(Solo: A Star Wars Story The Official Guide)
Írta: Pablo Hidalgo
Fordította: Habony Gábor
Kolibri 2018
304 oldal