"Csubi! Most végre tényleg hazaértünk!"

Emlékeim szerint az önálló, vagyis egyik trilógiába se illeszthető, de azokhoz kapcsolódó Star Wars-játékfilmek gondolata már Disneyék hatalomátvétele előtt felvetődött, aztán 2012 után egyre többször lehetett erről is hallani. Jó ötletnek tartottam, részben azért, mert a vonatkozó regények bebizonyították, hogy komoly potenciál rejtőzik bennük. Más kérdés, hogy ha már ennyire komolyan gondolták, lehetett volna új filmjeik sorát egy ilyen sztorival indítani és ezzel további egy évet megszavazni a VII. rész előkészítésének... Szinte bizonyosra veszem, lényegesen jobban sikerült volna Az ébredő Erő, a Zsivány Egyes vagy bármelyik majdani hasonló társa pedig ugyanúgy méltó lett volna arra, hogy bevezesse a mozikba az új Csillagok háborúja-szériát. Sajnos nem így történt, de ezen már kár lenne keseregni.

Örüljünk inkább az új filmnek (mert ennek most valóban lehet örülni), mely kicsit elszakadva a klasszikus vonaltól (ahol a legjelentősebb gonosztevők és a legnagyobb hősök viaskodnak egymással) a középpontba mellékes, eddig túlnyomórészt ismeretlen karaktereket állít, akik persze így is részt kérnek maguknak a galaktikus történelemből. Így tehát visszalépünk a Birodalom fennállásának sötétebb éveibe, mikor is javában épült már egy titokzatos szuperfegyver, ugyanakkor a Lázadók Szövetsége is egyre komolyabb erőt összpontosított. Hogy mire lesz képes a Halálcsillagnak keresztelt technológiai szörnyszülött, szinte mind tudjuk már, ám az, hogy az avatásig miféle problémák keserítették az építésért felelős Krennic igazgató életét, és hogy is szivárgott ki a harcbázis létezésének titka, most derül ki...

Sejtem, hogy főleg a régi motorosok egy része félve vagy húzódozva tekint a Zsivány Egyes elé, hiszen gondolhatják, hogy a megkezdett disneys vonal folytatását kapják, mely eddig nem feltétlenül nyűgözte le őket. Szerintem kellemes csalódásban lesz részük, mivel a film nemcsak, hogy merít a klasszikus trilógiából, hanem — valamivel modernebb köntösben — érezhetően kiegészíti és támogatja azt, miközben ezúttal inkább az idősebb generáció igényeit szem előtt tartva közelít a valósághű(bb) elbeszélési forma felé. Nekem nagyon tetszik ez az alázatos és realista hozzáállás, amit a rendező, Gareth Edwards tanúsított, és meg is lett az eredménye.

Először is: meg- vagy inkább visszakapjuk az eredeti Star Wars-hangulatot. Ezért pedig óriási köszönetet mondok a készítőknek. És ráadásul, most nem kizárólag a klasszikus trilógia atmoszférájára gondolok, hanem az azt kibontó Expanded Universe-es könyvekre, képregényekre vagy akár számítógépes játékokra. Ezt mindenképpen aláhúznám, ugyanis többször is olyan érzésem volt, mintha az atmoszférát, a helyszíneket és az élethelyzeteket többek között ezek nyomán alakították volna ki, például a Dark Forces videójáték, a Halálcsillag regény vagy az Empire című képregénysorozat felkelő pilótákról szóló szériája ihletésére. Úgy érezhetem tehát, a Zsivány Egyes fent említett jellege folytán egy szerény és megkésett főhajtás azon regényírók, szoftverfejlesztők, rajzolók és egyéb művészek felé, akik bő negyedszázad alatt hozzátettek valamit kedvenc univerzumunkhoz, mi több, jó pár éven keresztül életben tartották, míg sínre nem került az előzménytrilógia.

A másik dolog pedig a kevésbé meseszerű, sőt kifejezetten komorabb történetalkotás. A porondon nem hősöket látunk, hanem túlélőket vagy épp elszánt ágyútöltelékeket; nem klasszikus gonoszokat, hanem becsvágyó, posztjukért küzdő, egymást fúró tisztségviselőket. Ahogy a direktor úr említette egy interjúban, a fekete és fehér karakterek is inkább szürkék: látunk jó fiúkat a sötét oldalon és rossz vagy vonakodó szereplőket a jók között. A háború pedig nemcsak az áldozathozatalról szól; a küzdelem sokszor nem egyéb, mint piszkos munka a színfalak mögött.

És ehhez a hangvételhez megfelelő színészgárdát válogattak össze. Mads Mikkelsen nevét már valószínűleg nem kell bemutatni, bár aki itt igazán villant, az az ausztrál Ben Mendelsohn (a többség a Sötét lovag-trilógia utolsó részéből emlékezhet rá), aki Krennic igazgatóként, mondhatni, két tűz közé szorulva próbál boldogulni. Tarkin kormányzó is visszatér, persze nem a már elhunyt Peter Cushing jóvoltából, nem is beszélve Darth Vaderről (akinek eredeti hangja viszont továbbra is James Earl Jones). A birodalmi vezetés világa végre nagyobb hangsúlyt kap, és lássuk be, jó elnézni az ott folyó marakodást. A pozitív oldalon Felicity Jones és Diego Luna visszafogott, de korrekt alakítást nyújt: Jonest színésznőként mindenképp hitelesebbnek érzem, mint Daisy Ridleyt, még ha nincs is értelme direktben összehasonlítani két, jelentőségében igencsak eltérő hősnőt. Persze "fegyverhordozó" mellékszereplőkre is szükség van: Wen Jiang, Riz Ahmed vagy Donnie Yen tulajdonképpen hasonlóan szürke "túlélő" figurákat keltenek életre. Nyújtanak némi plusz tűzerőt és támogatást, de személy szerint nem rájuk figyeltem igazán. A jedi-lovagokat helyettesítő Chirrut pedig néhol picit izzadságszagúan, talán már szükségtelenül sok ismétléssel közvetítette és hirdette az Erő hatalmát... Ott van aztán Forest Whitaker is, aki hol a megkeseredett és gyanakvó radikális vezetőt, hol a könnyekkel küzdő nevelőszülőt hozza — de véleményem szerint mindkettőt picit túlspilázva. Ettől függetlenül nem találtam a filmben olyan idegesítő karaktereket, mint például a VII. részben.

A forgatókönyv kerek egészet alkot, de nehéz nem észrevenni, hogy az eleje eléggé kapkodósra sikeredett. Mindenesetre itt-ott elejti azokat a kapcsolódási pontokat jelentő utalásokat, melyeket annyira szeretünk a Star Wars-történetekben. Ezekről lehetne mesélni, de nem akarom lelőni őket idejekorán, úgyhogy ezeket a kellemes kis gyöngyszemeket meghagyom a majdani nézőknek. A mérsékelten adagolt humor sem marad el, és alkalmazkodva a fent említettekhez, nem Jar Jar-féle majomkodás formájában kapunk, hanem felnőttesebb dialógusok keretei között. A kalandok persze most is a megszokott, alkalomadtán túlságosan is leegyszerűsített és felgyorsított menetrend szerint zajlanak, de amikor beindul az akció, akkor aztán van is mit nézni és ez különösen a régi Star Wars-űrcsaták felturbózott felidézése kapcsán működik. A különböző bolygók is hozzátettek valamit a hangulathoz; viszonylag sok új helyszínnek köszönhetően megint megvan az az érzésünk, hogy tényleg hatalmas ez a galaxis. A jelmezek és kellékek, illetve járművek terén természetesen muszáj volt némi bővítést eszközölni és meg is tették. Bár erről az oldalról átütő megoldásokat most nem láttam, pont a visszatekintő jelleg miatt ez nem bántó.

Érdekes volt még hallani Michael Giacchino filmzenéjét — bár egy-két dallam természetesen az eredeti John Williams-féle ópuszok közül származik. A többihez hasonlóan itt is sikerült rátalálni a film a korábbiaktól picit eltérő hangulatához passzoló zenei megoldásokra, bár tény, hogy nem lehet egy napon említeni a két zeneszerzőt. Amire itt igazán felkaptam a fejem, az még mindig Williams munkája volt...

A Zsivány Egyes véleményem szerint a Disney első olyan starwarsos alkotása, mely a régi vágású rajongók számára is garantáltan pozitív — ha nem is meghatározó, de nagyon kellemes — élményt nyújt majd. Jó látni, hogy bizonyos klasszikus vonalak mentén, de modernizált köntösben bővíti ki a történetet és megmutatja, hogy a mozivásznon nemcsak a hagyományos hősöket szerepeltető, nagy ívű trilógiáknak van létjogosultságuk, ha Star Wars-ról van szó. Várjuk tehát a nem-folytatást, mely várhatóan az ifjú Han Solo kalandjait boncolgatja majd.

Jogos a Star Wars-logo.
Értékelés: 9/10

Star Wars: Zsivány Egyes (Star Wars: Rogue One)
Disney 2016
Sci-fi, háborús dráma (134 perc)
Rendező: Gareth Edwards
Főszereplők: Mads Mikkelsen, Ben Mendelsohn, Felicity Jones
Zene: Michael Giacchino és John Williams