John Wayne is büszke lenne rájuk
Akár a Tet-offenzíva 45. évfordulója kapcsán is bedobhattam volna ezt a filmet, sőt, az 1973-as vietnami fegyverszünetet negyven esztendővel ezelőtt kötötték, vagyis most is van apropója a témának, ám puszta véletlen, hogy éppen most jutott eszembe ez a háborús alkotás, melyet már régen meg akartam nézni…
1968. január 30-án és 31-én, éppen a Tet, vagyis a holdújév ünnepén a Vietkong és a vietnami néphadsereg alakulatai átfogó offenzívába kezdtek egész Dél-Vietnamban. Lényegében az összes jelentős települést és támaszpontot támadás érte, s bár a legtöbb helyen ezeket néhány nap alatt visszavetették a szövetséges erők (kivétel volt Hué városa vagy Saigon egyes kerületei), méghozzá súlyos veszteségeket okozva, az esemény mégis fontos lélektani győzelmet jelentett a kommunista oldalnak. Az amerikai közvélemény ugyanis mostanáig hallgatta a közelgő diadalról szóló ígéreteket, s nem a tényleges helyzet izgatta őket, hanem az, hogyan volt képes az állítólag a vereség küszöbén álló ellenség egy koordinált és sokkoló offenzívát végrehajtani…
Amerikai felderítő osztag járőrözik a dzsungelben. Bár a holdújévi ünnep idejére fegyverszünetet hirdettek, nincsenek illúzióik, és szimatuk nem is csal… Nemsokára egy körülzárt tűztámogató bázison találják magukat, ahol egy füvező, inkompetens parancsnok az úr, és a harci szellem enyhén szólva nem a legjobb. A Vietkong pedig természetesen újabb támadást készít elő, úgyhogy nincs mit tenni, mint beállni a védők soraiba és kitartani a végsőkig.
Brian-Trenchard Smith (aki főleg tévés alkotásokat tett le az asztalra) 1989-es rendezése érdekes elegyét képezi az akkor oly népszerű akciófilmeknek és a régi vágású háborús műveknek. A rendes kiképzést láthatóan nem kapott, de baromi lelkes statiszták, a csípőből, rángó kézzel leadott sorozatok, a túlzottan is látványosan összeeső (vagy inkább akrobatikus módon a levegőbe ugró) haldoklók az előbbi, a sablonos párbeszédek, a tipikus katonakarakterek, a heroikus felhangok pedig az utóbbi benyomást erősítik. Ebből következően könnyedén jöhetne a verdikt, hogy ezt csak a legelvetemültebbek vegyék műsorukra, ha merik, de nem… A negatívumok mellett ugyanis pozitívum is akad, ha nem is túl sok.
Először is azon kevés eset egyikéről van szó, amikor arcot adnak a vietnami ellenfélnek. És bár az összhatás kicsit szögletes és nyilvánvalóan csonka, máris sokkal több, mint amit máshol kaphattunk (volna). Lehet persze, hogy mindez csak azért alakult így, hogy mindenképp fel lehessen emlegetni a Tet-offenzíva egyik keveset emlegetett következményét: a hanoi vezetés tudatosan küldte vágóhídra a Vietkong zömét, hogy a veszteségek pótlására még több katonáját és káderét küldhesse délre. Az amerikai haderő ápolónőit is viszonylag ritkán látjuk filmen, nem úgy, mint itt, ami, akárhogy is nézem, tisztelgés is lehetne a háborúk ritkán emlegetett hősei, az egészségügyisek előtt.
Ami még kiemeli a mezőnyből ezt a filmet, az R. Lee Ermey szerepeltetése Hafner főtörzsként. Rá a legtöbben a Fiúk a C századból és persze a Stanley Kubrick-féle Acéllövedék kiképző altisztjeként emlékezhetnek. A Vietnamot is megjárt ex-tengerészgyalogos számos háborús és nem háborús alkotásban szerepelt az elmúlt évtizedekben, és jelenléte most is elég markáns, ha nem is annyira, mint Hartmann őrmesterként (amit köztünk szólva nem hiszem, hogy valaha is felül fog múlni). Mindenesetre most is jut ideje néhány rövid és hatásos monológra.
"Némi vallásos párbeszéd elkél az ilyen helyzetben. Jómagam nem vagyok hajlandó kockázatot vállalni: beszéltem Mohameddel, Buddhával, Jézus Krisztus úrral, és az összes többi égi fejessel, aki csak eszembe jutott. Harcban nincsenek ateisták. Nincsen káplánunk, de szerintem ez nem kifejezetten hátrány. Biztosak lehetnek abban, hogy nem kerülnek hullazsákba, míg én nem mondok pár odaillő szót a holttestük felett."
- Hafner főtörzs az ellenséges roham megindulása előtt
Bár a csatajelenetek gyenge pontjait már érintettem, sietve arra is rámutatnék, hogy előfordulnak egészen hiteles részek is. A mészárlást idéző közelharc, az öngyilkos rohamutászok közeledése vagy az őrségen elaludt tengerészgyalogosok sorsa igenis jól megragadja a vietnami mindennapok kegyetlen mivoltát, csak úgy, mint a sebesült ellenfelek kivégzése, mindkét oldalon. A halál és az ölés jelentőségét nem akarták elbagatellizálni, ám ahogy a Fiúk a C századból esetében is történt, a drámaiság nagyrészt hiányzik a történetből. Még ha egy-két karakter meg is állja a helyét, az összhatás elnagyolt, és a film, ahogy az már kitalálható, nem ér fel a vietnami klasszikusok szintjéig. Akad olyan internetes kritikus, aki a John Wayne nevével fémjelzett, 1968-as Zöldsapkások újrafeldolgozásának tartja, ami ha a téma alapján nem is, de a légkört ismerve valóban indokolt… Viszont a kortárs Szakaszvezetőnél mindenképpen jobbnak tartom.
A filmet Magyarországon tudtommal nem forgalmazták, bár egyes magyar csatornákon leadták…
Inkább akció-, mint háborús film.
Értékelés: 5/10
A Glória támaszpont ostroma (The Siege of Firebase Gloria)
MGM 1989
Akciófilm, háborús (99 perc)
Rendező: Brian-Trenchard Smith
Főszereplők: R. Lee Ermey, Wings Hauser
Zene: Paul Schutze