Út a csillagokig – kétféleképpen

Tagadhatatlan, hogy a huszadik század egyik meghatározó eseménysora az űrprogram volt, amely újra és újra felbukkan a populáris kultúrában (elég csak a könyvben és filmben is népszerű történetre, A marsira vagy az űrhajós Chris Hadfield regényére, Az Apollo-gyilkosságokra gondolni). Emellett persze a mindennapi hírekben is olvashatunk eleget az újabbnál újabb felfedezésekről és projektekről. A témához kapcsolódó művekből most két sorozatot emelek ki, méghozzá a tévés felhozatalból. Két hasonló, mégis alapvetően más szériáról lesz szó, amely az űrkutatás legfontosabb állomásaiból válogat, az első a valóság, a második nagyrészt a fikció útját járva. 

Az, hogy egy játékfilm később tévésorozatot „fial”, ma már szokásos fordulat. Ilyen volt például a Ryan közlegény megmentése, amely meghozta Steven Spielberg és Tom Hanks kedvét Az elit alakulat képernyőre viteléhez, vagy az Elrabolva, amely egy állítólagos, de nem túl meggyőző előzménysorozatot inspirált, illetve egy fordított (anya–fiú) felállású, nem mellesleg a filmhez hasonlóan nagyon izgalmas verziót is életre hívott (Missing címmel, Ashley Judd főszereplésével). Jelen esetben a kezdő lökést az Apollo 13 jelentette, melynek két alkotója – a rendező Ron Howard és a producer Brian Grazer – pár évvel később fontos szerepet kapott az HBO szériájában, hogy részletesebben is bemutathassák a Holdig vezető utat. Így született meg 1998-ban A végtelen szerelmesei – Az Apollo program (eredeti címén From the Earth to the Moon). 

A tizenkét részes széria több oldalról mutatja be az amerikai űrprogram legfontosabb epizódjait a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek közepéig. Amire már előzetesen is nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan voltak képesek a forgatókönyvírók egy ilyen komplex, ilyen sok síkon zajló és ilyen hosszú eseménysorból rövid, de élvezhető tévésorozatot írni. Nos, e téren, úgy vélem, nem jártak teljes sikerrel. A szelektálással járó szemelvényesség – mely ugyan nem minden szakasznál érzékelhető, de azért igen soknál – vagy a főszereplők váltogatása kissé töredékessé teszi az összhatást. Az események néha ráadásul nagyon is sűrűn követik egymást, így néhol konfliktust éreztem a követhetőség és a kötelező krónikási feladat között. Az meg kimondottan fura, hogy a legutolsó részben hirtelen bevezették a dokudrámás jelleget: a két, párhuzamba állított, bár szerintem nem egymáshoz illő történetet (az Apollo 17 repülését, illetve Georges Méliès rendező Utazás a Holdba című 1902-es némafilmjének készítését) többször is interjúrészletek szakítják meg. Ráadásul a Méliès-sztori eleve inkább filmtörténeti érdekességnek nevezhető, mintsem a Hold-program nélkülözhetetlen elemének, ami a DVD-kiadásban extrának elment volna, de a sorozat epizódjaiban szerepeltetve nagyon is kilóg a többi közül.

A drámaiságot sem lehetett egyenletesen adagolni, de ez sem az írók hibája, hiszen a fentiekből is kiderülhet, hogy izgalmas és kevésbé izgalmas epizódok váltják egymást. Az űrprogram történetében persze számos kisebb-nagyobb tragédiára, diadalra és konfliktusra sor került, vagyis volt miből válogatni. Ami viszont biztosan nem tett jót a hangvételnek, az a – már a főcímben is megnyilvánuló – "kötelező" pátosz. Mert abból aztán van, méghozzá a hazafias amerikai fajtából. Ott van például, már rögtön az első részben az a szenátor, aki nyíltan támadja az űrprogramot, mondván ezt a hatalmas költségvetést inkább a mélyszegénységben élő amerikaiak támogatására kellene fordítani – de aztán egy szenátusi meghallgatás során a NASA képviselője kellően érzelmes kísérőzene mellett kifejti, hogy valójában milyen nemes feladatról is van szó, amit mindenképpen folytatni kell satöbbi, satöbbi… Az eredmény kitalálható. E tekintetben nagyon visszaüt, hogy a sorozat még a kilencvenes évek végén készült, érezhetően más felfogás szerint. Ma már talán lehetne mindezt egy kicsit visszafogottabban, őszintébben, de hatásosan és realistább módon tálalni.

Ami komoly pozitívum, hogy sikerült méltó módon emléket állítani a program számos, különböző funkciót ellátó résztvevőjének, vagyis nemcsak az űrhajósok sorsát követhetjük figyelemmel, hanem az egyes projektek vezetői, technikusok, adminisztrátorok vagy családtagok is szerephez jutnak (így az ötödik rész például kimondottan azokról szól, akik megalkották a holdkompot, míg a tizenegyedik az asztronauta-feleségekről). Viszont ennek is betudható, hogy szinte követhetetlenül sok arc és név bukkan fel, és ha a néző laikus, esetleg nem figyel eléggé, nehezen fog eligazodni közöttük. 

A színészek között inkább másodvonalas nevek tűnnek fel: Cary Elwes, Brett Cullen, Nick Searcy, Adam Baldwin vagy Sally Field, de aki otthon van a tévésorozatok között, valószínűleg még számos arcot felismer, ahogy a rendezők között is előfordulnak ismerősök, például David Frankel. Az executive producerként és egy epizód erejéig direktorként közreműködő Tom Hanks a rövid, főcím előtti bevezetők felmondását is vállalta, illetve az utolsó epizódban egy kisebb szerepben látható. 

A széria az effektek terén nem ér a nagyjátékfilmek vagy a mai sorozatok nyomába, de a célnak megfelelnek. (Még egyszer: 1998-ban, vagyis negyedszázada készült.) Szerencsére viszonylag kevés időt ölelnek fel, tehát nem csapják agyon az összhatást, az “űrhajós” hangulat így is megvan, és ebben nyilván a kellékesek és díszletezők is komoly szerepet játszottak. 

A sorozat szép kritikai sikert aratott az Egyesült Államokban. Díjakra is nevezték, ezek közül többet is megnyert (leginkább a három Emmyt szokták kiemelni). Az IMDB-n jelenleg 8,6/10-en áll az értékelése, de engem kevésbé győzött meg. Ráadásul háromszor is neki kellett futnom, míg a végére értem, pedig érdekel a téma. Egyetértek azzal az internetes kritikussal, aki úgy fogalmazott, hogy hiányzik ebből a sorozatból az igazi varázs. Idehaza egyébként eleve kevés emberrel találkoztam, akik egyáltalán ismerik ezt a sorozatot. A rengeteg neves HBO-széria (vagy más csatornák joggal népszerű produktumai) mellett egyszerűen mintha elsikkadt volna, és amilyen szoros mostanában a verseny a nézők figyelméért, nem is hiszem, hogy ismertsége jelentősen változni fog hazánkban. Mindenesetre az űrhajózás és a repülés szerelmeseinek ajánlható.  

Amellett, hogy a magyarországi HBO nyilván sugározta valamikor, a sorozat még DVD-n volt elérhető, kartondobozban, öt slimtokos lemez formájában. Az 5.1-es angol hangsáv mellett 2.0-ás magyar és olasz szinkron, illetve magyar, angol, olasz, horvát és szlovén felirat csücsült rajtuk. Ezenkívül 38 percnyi extra anyagot kapunk, benne egy félórás werkfilmmel, egy rövidfilmmel a különleges effektekről és pár előzetest.  

Térjünk most át a másik sorozatra. Az emberiség nevében (For All Mankind) első évada 2019 novemberében indult az Apple TV+ műsorán. (Hozzáteszem, nem értem, miért nincs még mindig hivatalos magyar címe, hiszen magyar felirattal is elérhető, és a cím nem rejteget magában csapdát vagy kétértelmű üzenetet.) A készítők az alternatív történelmi fikció műfajában próbálták megmutatni, vajon hogyan alakulhatott volna az űrkutatás első néhány évtizede, ha a Holdig tartó versenyfutást, kicsivel ugyan, de a szovjet fél nyerte volna meg 1969 nyarán. Ez a felütés (amelyet az első évad előzetesében olyan hatásosan mutattak meg, lásd alább) adja meg az alaphangot, ami a forgatókönyv szerint döntő változásokat indukál az űrprogram történetében és lezajlásában, sőt volumenében is. 

A forgatókönyvíróknak ilyen helyzetben persze mindig megvan az az előnyük, hogy számtalan irányban elindulhatnak az ismert tények prezentálása helyett – az viszont egyáltalán nem magától értetődő, hogy élnek-e is ezzel a lehetőséggel. Jelen esetben véleményem szerint valóban kihasználták azt a potenciált, ami a sztoriban rejlett. Ezzel párhuzamosan nem akarták gyökeresen felforgatni az elmúlt hat évtized átfogó történelmét, de elég merészek voltak ahhoz, hogy az űrprogramot úgy alakítsák, hogy az amerikai fél 1969 után se érezhesse magát nyeregben, a szovjet–amerikai űrverseny pedig folytatódjon, sőt kiéleződjön, ezzel máris feszültségteljesebbé téve a történetet. 

Maga a szkript szerintem az első két évadban a legizgalmasabb, és ez részben annak köszönhető, hogy a hatvanas-hetvenes évek hidegháborús hangulata sajnos nagyon is párhuzamba állítható a mi jelenünkkel, miközben a nosztalgiafaktor azért megvan. Azt kimondottan érdekes látni, hogy az elmúlt évtizedek történelme, technikai fejlődése és társadalmi változásai terén a sorozat keretében mi alakult másképpen és mi ugyanúgy. A harmadik és negyedik szezon esetében picit megkopik az űrkutatás varázsa, egyszerűen azért, mert ezekben már annyival “köznapibb” az egész téma, illetve a nemzetközi feszültség valamelyest csökken, helyette az emberi kapcsolatokra helyeződik nagyobb hangsúly. Ez utóbbi tény viszont sokak számára eltolja a történetet a szappanoperák felé, legalábbis számos néző erről panaszkodik. A személyes történetek és problémák, az egyes részlegek, közösségek vagy családok tagjainak interakciója, a politikai machinációk és a szakmai vetélkedés érdekfeszítő, sokszor kimondottan izgalmas cselekményt eredményez. Az összhatást azonban néha megzavarják a dramaturgiailag szükséges, de hitelesnek vagy logikusnak nem nevezhető fordulatok. (Például a NASA berkein belül többször is látunk olyan fokú függelemsértést vagy szembeszegülést, amiért a valóságban úgy penderítenék ki az embert onnét vagy legalábbis arról a posztról, hogy a lába se érné a földet – de nyilván a hitelességnél itt fontosabb volt a drámaiság.) A karaktervezetés általában jól működik, láthatóan odafigyeltek a főbb szereplők sorsára, így jelentős részükhöz nézőként valóban lehet kötődni (főleg ha több évadon át követhetjük őket, ami több évtizedet jelent), sőt a helyzetüket néha egyenesen szívszorító átérezni. Mindez a karaktereket nem kímélő írókat és a színészeket dicséri. Utóbbiak többsége előtt tényleg kalapot emelek. Közülük elsősorban a mostanában egyre népszerűbb és amúgy svéd Joel Kinnamant és a feleségét alakító Shantel VanSantent emelném ki, de Sonya Walger, Michael Dorman, Wrenn Schmidt vagy Chris Bauer is említést érdemel. 

A sorozat vizualitása igen meggyőző: az űrben vagy a járművek belsejében játszódó snittek nagyban elősegítik a történet átélhetőségét és hihetőségét. Szerencsénkre a zene sem marad el emögött, és itt mind az eredeti filmzenét, mind az adott évtizedből kiragadott és valóban jól illeszkedő slágereket meg kell említenem. 

Ami viszont nagyon nem tetszett a sorozatban, az a néha már bántóan túlerőszakolt feminizmus, bár gyorsan pontosítanom kell ennek kapcsán. Azzal nincs bajom, hogy erős és határozott női főszereplőket is kaptunk. Egy ilyen történetben, ilyen jelentős funkciókat betöltő női karakterekkel ez el is várható, többségük pedig számomra szimpatikus  (Molly Cobb például nagy kedvencem lett). Az igazi gond az, hogy ezzel párhuzamosan és tendenciózusan több férfiszereplőt jelképesen kiheréltek, megcímkéztek, esetleg a munkahelyi hierarchiát figyelmen kívül hagyó súlyos tiszteletlenségeknek tettek ki (lásd feljebb). Mindez nem lett volna szükségszerű, így viszont többször is a néző szájába lóg a képernyőről a beleerőszakolt üzenet. Csak hogy egy példát mondjak, a második évadban egy űrhajós-jelöltet leendő parancsnoka azzal szívat, hogy a fejébe nyom egy FLOTTA feliratú sapkát, ami a haderőnemek közötti rivalizálásból fakadóan hatalmas sértés, hiszen ez az ifjonc a légierőtől jött át. A kérdéses karakter – bár valamelyest fejlődik – végig alárendeltségben marad, ami már csak azért sem hiteles, mert aki vadászpilóta, aztán űrhajós lesz, az még józan paraszti ésszel gondolkodva sem lehet ennyire töketlen, önbizalomhiányos és könnyen befolyásolható, márpedig számos jelenetben ezt húzzák alá, míg a társának kijelölt hölgypilóta természetesen mindig nyugodt, kiegyensúlyozott és proaktív. A sapkát pedig még részeken keresztül hordja, hogy véletlenül se felejtsük el, ez még mindig az a kis senki – csak épp érdekes módon mindezek után mégiscsak ő lesz az új szuperűrsikló másodpilótája, szóval még csak nem is teljesen logikus, ahogy végigrángatják a sztorin. Sajnos ez csak egy példa a sok közül… Egyes nézőknek valószínűleg a homoszexuális karakterek szerepeltetése vagy súlyozása is sok lesz, de véleményem szerint ezt a vonalat realista és befogadható módon simították bele a forgatókönyvbe. Bizonyos valós személyiségek (például a legendás Deke Slayton) élettörténetének átírása ezzel szemben szerintem is problematikus. Ilyen helyzetben az adott személy nevét illik megváltoztatni, ha már sorsát a forgatókönyv kedvéért drasztikusan megváltoztatják. 

Mostanáig négy tízrészes évadot láthattunk a sorozatból. A negyedik éppen most ért véget, és a lezárása azt sugallja, hogy lesz itt még ötödik is (a készítők amúgy összesen hétben gondolkodnak). Nálam az elmúlt évek termésében dobogós helyezést ért el, még úgy is, hogy az egyes szezonok színvonala érezhetően eltér. A nézői fogadtatás alapvetően pozitív volt: az IMDB-n értékelése jelenleg 8,1/10-en áll, ami szerintem abszolút reális. A sorozat néhány díjat is nyert, bár inkább a kisebb jelentőségűek közül. Mindenkinek ajánlom, és a cikk elején említett HBO-sorozattól eltérően ezt nem csak a világűr megszállottjainak. Magyarországon az Apple TV+ kínálatában tekinthető meg, fizikai hordozón csak külföldön adták ki. 

Túl magas labda volt...
Értékelés: 5/10

A végtelen szerelmesei (From the Earth to the Moon)
HBO 1998
Tévésorozat (kb. 12 x 60 perc)
Rendező: David Frankel, David Carson stb.
Főszereplők: Nick Searcy, Lane Smith, David Andrews
Zene: Michael Kamen stb. 

Érdemes belefogni.
Értékelés: 8/10

Az emberiség nevében (For All Mankind)
Apple TV+ 2019–
Alternatív történelmi tévésorozat (kb. 4x10x55 perc)
Rendező: Sergio Mimica-Gezzan stb.
Főszereplők: Joel Kinnaman, Wrenn Schmidt, Shantel VanSanten
Zene: Jeff Russo, Paul Doucette