Irány a nagybetűs ÉLET...

Vannak filmek, amelyek lényegében nem szólnak semmiről. A forgatókönyv semmi komolyat, semmi rendkívülit nem akar elmesélni. Nem is emlékeznénk a filmre, de valami mégis megfog benne. Például a hangulata. Ezt a típust hívhatnánk „feeling-filmnek”. Itt van egy 1973-as film, George Lucas második rendezése, az Amerikai krétafirka, mely tipikus esete a fentieknek. Ez lett Lucas első komolyabb sikere, melyet már mind a kritikusok, mind a nézők egyöntetű elismeréssel fogadtak. Ezt pedig viszonylag kevés pénzből (700.000 dollárból) és rövid idő (egész pontosan 28 nap) alatt hozta össze. Az 50 milliós bevétel pedig százalékos arányban egyedülálló teljesítményt jelentett akkoriban. A siker többek között talán annak is köszönhető, hogy Lucas nemzedéke először elevenítette fel azokat az éveket.

Az alapfelállás már ismerős: amerikai fiatalok lógnak az autósbüfénél, szombat este van, ki akarnak kapcsolódni. Ki-ki a maga módján. A dátum mellesleg 1962. Ahogy Anthony Swofford írta, az a kor, amikor Amerika még édes és ártatlan volt. Valljuk be, legtöbben mi is ezt az Amerikát szeretjük: Rock-and-Roll, fecskeszárnyú kocsik, Elvis-frizura, Coca-Cola, jólét, jókedv; a vietnami háború még odébb van, a föld kerek, az égen szivárvány. A hangulatot tehát az alaphelyzet adja meg, de a zene is odatesz: több mint három tucat híres dal hangzik el, többek között Bill Haley (Rock Around The Clock), Buddy Holly (Maybe Baby), Del Shannon (Runaway), a Nagy Bopper (Chantilly Lace) és a Platters (Only You, The Great Pretender) előadásában.

Na jó, de mi történik? Lucas saját fiatalkorához nyúlt vissza, és saját élményei alapján gyúrta össze ezeknek az embereknek az életét és élethelyzeteit. Ezek a fiatalok maholnap felnőtté érnek. Leérettségiztek, előttük az élet, de mihez is kezdjenek? A nagybetűs élet ajtajában állnak, és nem feltétlenül akaródzik nekik belépni. „Menjek, ne menjek?” És ez az érzés nyilván nekünk sem idegen: mert milyen nehéz elhagyni a jól bejáratott, ismerős, számunkra oly kedves atmoszférát az ismeretlen kedvéért, még ha ez is a világ rendje. Itt pontosan ez visszhangzik egy egész éjszakán át, miközben táncolnak, versenyeznek, iszogatnak, ismerkednek. Másnap reggel pedig valaki indul, valaki marad, de a világ már sohasem lesz ugyanolyan.

A főszerepekben Richard Dreyfuss (Curt), Ron Howard (Steve), Paul LeMat (John), Cindy Williams (Laurie), Candy Clark (Debbie) és Charles Martin Smith (Terry, a Varangy), akit én még a Buddy Holly történetéből ismerek, de szerepelt a Kicsi kocsi-sorozatban is. Érdekesség, hogy Harrison Ford is feltűnik egy aprócska mellékszerepben (négy évvel a Csillagok háborúja sikere előtt). Ezek a színészek nagyon találóan testesítettek meg bizonyos tipikus karaktereket: Dreyfuss a szemlélődő, később íróvá érő fiatalembert, Smith az örökös balekot, LeMat az autóbolond vagányt, és így tovább.

Végigültem a filmet és tetszett. Szinte semmi nem történt benne, és mégis olyan jó volt nézni. Akár egy időutazás, benne a nyári éjszakák megfoghatatlan hangulatával. El is döntöttem, hogy megnézem a második részt is. 

A folytatásról, az Újabb amerikai krétafirkáról (aktuális magyar címe Amerikai graffiti 2) annyit érdemes tudni, hogy George Lucas producerként volt jelen: a rendezést átadta Bill Nortonnak. A főbb szereplők viszont ugyanazok, sőt, egyes mellékszerepekben viszontláthatunk ismerős arcokat, például Harrison Fordot. Norton kissé konzervatívabb rendezőként nem tudta pontosan megvalósítani Lucas eredeti elképzeléseit. Ennek is köszönhető, hogy a film anno, 1979-es bemutatása idején nem ütött akkorát a mozikban, mint az első rész, de ez nem azt jelenti, hogy gyenge, inkább azt, hogy más.

Az első résztől eltérően ezúttal nem egyetlen éjszaka története elevenedik meg, hanem 1964-től kezdődően három szilveszter eseményei peregnek le előttünk. Ismét csak egy korrajzot láthatunk, csak éppen szélesebb látószögben: az 1960-as évek közepén Amerika azonban már merőben más, mint az első részben. Mindennek megfelelően kissé komorabb a hangulat, nem is beszélve arról, hogy hőseink immár felnőttek, és felnőtt problémákkal küzdenek – az ártatlanság helyét átveszi a közönyösebb irónia. Varangy helikopterpilótaként repül bevetéseket Vietnamban; Laurie és Steven gyermekeik nevelése mellett romló kapcsolatukat igyekeznek megmenteni, közben belekeverednek egy békedemonstrációba is; Debbie zenészként próbálkozik, meglehetősen kétes elemek között; John immár félprofi autóversenyeken vesz részt.

Ez a darab már nem a fiatalkort idéző nosztalgiát helyezi előtérbe: a boldogság keresése már lényegesen komolyabb feladatnak tűnik ebből a felnőtt nézőpontból. Mindezt pedig a külvilág is csak bonyolítja: a háború, a békemozgalom ellentmondásos hatása, a munkakeresés nehézségei, és így tovább. Ettől függetlenül vannak itt komikus elemek is, amelyek képesek olykor-olykor oldani a feszültséget.

A zene ezúttal is a hangulatot támogatja: a nagy öregek helyét persze átvette Bob Dylan, Simon és Garfunkel, a Doors és a többiek. A film képi világa is merészebb egy kicsit (például a képernyőt több részre osztó mezők használata).

Összességében tetszett a film. Összehasonlítani is kár lenne az első résszel, de kétségtelen, hogy nagyban épít rá. Egy próbát mindenképp megér.

Hangulatos időutazás.
Értékelés: 8/10

Amerikai krétafirka (American Graffiti)
Universal Pictures 1973
Dráma (110 perc)
Rendező: George Lucas
Szereplők: Richard Dreyfuss, Ron Howard, Paul LeMat, Candy Clark, Charles Martin Smith, Cindy Williams

Kevésbé felhőtlen időutazás.
Értékelés: 7/10

Újabb amerikai krétafira (More American Graffiti)
Universal Pictures 1979
Dráma (110 perc)
Rendező: Bill L. Norton
Szereplők: Ron Howard, Debbie Dunham, Cindy Williams Paul LeMat, Candy Clark, Charles Martin Smith
Zene: Eugene Finley