Katona, politikus, császár, férj
Sokakhoz hasonlóan rám is nagy hatással volt a Ridley Scott-féle Napóleon-film néhány hónappal ezelőtt befutott első előzetese. Részben ennek hatására is néztem újra Yves Simoneau koprodukciós tévésorozatát, amiről szívesen írtam volna egy ajánlót is… Az időhiány viszont közbelépett, aztán megérkezett maga a mozifilm, beültem rá, és mivel nem voltam igazán elragadtatva, arra gondoltam, inkább bemutatom mindkettőt, amolyan összehasonlító jelleggel.
Már hallom is a felhördülést, hogy ugyan mi értelme összevetni egy nagyjátékfilmet egy minisorozattal. Szerintem a válasz egyszerű: alternatívát szeretnék nyújtani azoknak, akik hozzám hasonlóan csalódtak, esetleg nem feltétlenül rohannak rögtön a moziba, hanem pár kritikát elolvasnak előtte, és ezek alapján szavaznak, esetleg nem szavaznak neki bizalmat, de valamit azért megnéznének a témában. A most következőkben tehát áttekintem, mit gondolok a FILMRŐL és a SOROZATRÓL.
A FILM a napokban, tehát 2023 novemberében került a mozikba, ahogy már említettem, a történelmi tablók terén is tapasztalt Ridley Scott rendezésében. A gyártási költség nem ismert, de 130 és 200 millió dollár közé tehető.
A négy, kilencven perces részből álló SOROZATOT először 2002 végén, illetve 2003 elején sugározták Európában és Észak-Amerikában, szerencsére hazánkban is. A koprodukciós (és egyébként angol nyelven leforgatott) alkotást a leginkább tévés vonalon dolgozó, kanadai Yves Simoneau rendezte. Ez volt az addigi legdrágább európai televíziós produkció, több mint 46 millió dollárból hozták össze.
A FILM forgatókönyve a 157 perces játékidő ellenére sem fogadhat be minden fontosat a főhős 1793-tól 1821-ig tartó életszakaszából – ezt persze előre lehetett tudni. Ezzel párhuzamosan viszont sajnos a teljes portré óhatatlanul csonkult. És bár mondhatnánk azt, hogy lehet egy történelmi személyiség eltérő funkcióiból és arcaiból válogatni egy játékfilmhez, a Napóleon esetében ez sajnos egy vesztes hazárdjátékot eredményezett, legalábbis abból a szempontból, hogy csak úgy lehet az ő személyét és szerepét mérlegre tenni, ezáltal többé-kevésbé igazságos módon megítélni, ha nem felejtjük el a kevésbé látványos eredményeit sem. Mert a valóságban ő nem csak egy katonatiszt, nem csak egy férj és nem csak egy császár volt: államférfiként – közigazgatási, katonai, oktatási és jogi reformjaival – igenis sokat tett hazája felemelkedéséért, modernizációjáért, vagyis esetében a pozíciói nem egyszerűen névleges rangot jelentettek, hanem le is tett valamit az asztalra. Nem is keveset. Ez utóbbi pedig Napóleon személyét máris kedvezőbb fénybe helyezi, valamelyest ellensúlyozva a véres háborúskodásokat. Most még kitérhetnék a történelmileg nem hiteles jelenetekre, amik kapcsán több történész, újságíró, erre reagálva pedig maga Scott is felhördült, de nem fogok, ugyanis úgy látom, nem ezek miatt lehetne ez a film jobb vagy rosszabb. Ami pedig a párbeszédeket illeti, sajnos azok minőségét sem fogjuk sokat emlegetni, sőt itt-ott kifejezetten primitív dialógusokkal múlatják az időt, pontosabban a mi időnket…
A SOROZAT írói ugyanazt az életszakaszt vették górcső alá, mint Scotték (kiegészítve néhány gyerekkori emlékképpel a vége felé), de alaposabbak voltak. Pontatlanságok természetesen előfordulnak, illetve bizonyos negatívumok elhallgatása okán a beavatott néző valószínűleg úgy érzi majd, hogy Napóleont inkább kedvező színben, mint realista megközelítésben akarják bemutatni. A készítők mindenesetre tettek róla, hogy ne felsorolásszerűen és rövid bepillantások segítségével nyomják le a néző torkán az eseményeket, hanem meg is értessék velük, mi történik és miért. Így a kérdéses évtizedek krónikája, ok-okozati összefüggései jobban követhetők (például Lengyelország sorsa vagy a spanyolországi események), ezen belül természetesen Napóleon pályafutásának íve is. Több idő jut például az itáliai és az afrikai hadjáratra, amelyek a tábornok korai karrierjének igen fontos állomásai voltak, de Mária Lujzával kötött házasságából is többet láthatunk (ideértve például fiának születését, amit könnyfakasztóan hatásos módon ábrázolnak, nem pedig olyan hótegyszerűen, mint Ridleyék). A párbeszédek is működnek, ráadásul ezekben az emberközeliség, nem pedig a ritkásan előforduló pátosz győzedelmeskedik. Talán csak azzal lesz gondja a nézőnek, hogy minden egyes arcot és nevet azonosítani tudjon, mert történelmi tudás nélkül ez bizony nem mindig könnyű, bár egy ilyen átfogó történelmi tablónál szükségszerű. Napóleon családtagjai és legfontosabb tábornokai például kihagyhatatlanok a teljes képből, és a szériában jut is hely nekik – a FILMBEN ezzel szemben csak néha láthatók, és jelentőségük mindenfajta értelemben jóval csekélyebb.
A FILM szereplőválogatása szerintem megáll a közepes színvonalon. Joaquin Phonenix az előzetes alapján jó választásnak tűnt a középkorú Napóleon megtestesítésére, ugyanakkor az ifjú és lánglelkű tüzértiszthez már határozottan túlkoros. Ez utóbbit a sminkesek tudták volna kezelni, ami azonban jóval komolyabb probléma, hogy a színész lényegében végig ugyanazt a blazírt, néhol félénk, néhol sziklaszilárd jellemet hozza. Márpedig a tábornok-császár biztos, hogy nem ugyanolyan emberként vett részt a forradalmi időszak eseményeiben, mint amilyen emberként mondjuk Waterloonál csatába indult – a személyiségfejlődést pedig illett volna megmutatni. Phoenix tehetségét ismerve játszva össze tudta volna hozni ezt, de nem így történt, és nem értem, a rendező miért nem tette a dolgát, vagyis miért nem dirigálta… Vanessa Kirbyt sem fogom körbedicsérni. Már az előzetesben szemet szúrt, hogy egy 21. századi újgazdag nőcit látok Josephine szerepében, holott minden más forrás alapján egy kifinomult, érett (már két gyereket megszült) 18–19. századi nagyasszonyt igényelnék. Ráadásul a két főszereplő közötti legendás románc is inkább csak a forgatókönyv mondataiból olvasható ki, mert amúgy nemigen látni azt a hatalmas hevületet, ami ezt a két embert még a válás után is képes volt valamennyire összetartani. Helyette kapunk néhány nagyon erőltetett, gyorsan lezavart szexjelenetet.
A SOROZATBAN ehhez képest kiválónak tartom a szereposztást. Az akkor ötvenéves Christian Clavier mind ifjú, mind középkorú Napóleonként hiteles és rokonszenves (vagy legalábbis: megérthető) alak. Akinek esetleg a név alapján nem ugrana be, ki is ő: francia színész, forgatókönyvíró, rendező és producer, akit láthattunk például Jean Reno oldalán, fegyvernökként a Jöttünk, láttunk, visszamennénk filmekben, vagy Asterixként az élőszereplős Asterix és Obelix-szériában, a Nyomorultak francia tévés változatában, esetleg a Bazi nagy francia lagzikban. Alázattal és nagy odafigyeléssel testesítette meg a főhőst, bár egyesek szerint nem kellő mélységgel. Szót érdemel még, hogy filmbéli feleségét a nagy tapasztalatú olasz színésznő, Isabella Rossellini alakította, az elvárható érett nőiességgel és elkötelezettséggel. Kettejük játékában valóban felsejlik az a híres szerelem, ami később a történelemkönyvekben is helyet követelt magának.
Ami a mellékszereplőket illeti, a FILM nem kényeztet el minket, és itt nem a kérdéses színészek tehetségét köpködöm: egyszerűen nem tudnak kibontakozni, és ez részben a szemelvényes cselekményvezetést erőltető forgatókönyv hibája. A listában találhatunk egyébként viszonylag ismert neveket, de kétlem, hogy bárki emiatt emlékezne erre a filmre, vagy ezt hozná fel pozitívumként. Egyszerűen nem jut elég rivaldafény nekik, ami szomorú, mert a Napóleon-történetnek rengeteg jelentős formálója volt, ahogy azt fentebb már említettem.
A SOROZATBAN ehhez képest látványosan a helyére került minden fontosabb mellékszereplő, és ezzel nemcsak a szereposztást dicsérem, hanem a színészi munkát is. Gérard Depardieu mint Fouché és John Malkovich mint Talleyrand valóban átvedlettek Franciaország két talán legnagyobb hatalmú háttérvezetőjévé, akik úsznak az árral, de közben tesznek róla, hogy nélkülözhetetlenek maradjanak a későbbi időkre (rendszerekre) is. Anouk Aimée visszafogottan, mégis dominánsan testesíti meg a császár nagy befolyású édesanyját (és szerencsénkre jut is neki elég játékidő erre). Caulaincourt szerepében a német Heino Ferch tipikusan egy olyan szürke eminenciás itt is, mint A bukásban volt Albert Speerként; viszonylag ritkán jut szóhoz, de olyan jelenléte van, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. A német-román illetőségű, szintén A bukásból ismerős Alexandra Maria Lara pedig fiatal lengyel hercegnőként nemcsak Napóleon szívét hódítja meg, hanem bizonyára a férfinézők többségét is. Toby Stephens (a főgenyó a Halj meg máskorból, illetve a Fekete vitorlák Flint kapitánya) sajnos csak néhány jelenetben látható, de határozottan jól áll neki Sándor cár fölényes, kétszínű szerepe. A sort még folytathatnám, de nincs hely mindenkire, inkább a magyar részvételről szólnék, hiszen rövid szerepekben látható például Szervét Tibor, Zágoni Zsolt, Stohl András vagy Görög László is.
A FILM látványvilága kettős érzéseket keltett bennem. Az angliai, máltai és egyéb helyszínek, díszletek önmagukért beszélnek, a CGI szerintem meggyőző, azonban a bevilágítás és a színkezelés terén nem értek célt. Előbbiről szólván: megértem, ha esti jeleneteknél a korszak gyertyás megoldásaihoz ragaszkodnak, viszont egyes beltéri, nappali jelenetekben nagyon bántó az ablakok felől érkező, egyirányú természetes (ellen)fény, ami nem is tudja a teret kellően bevilágítani. Utóbbi kapcsán pedig dominál a színvilág mesterséges alakítása: a napfény nélküli erdei jelenetek kékessége vagy a párizsi városi jelenetek túlhúzott sárgája egyszerűen sok, ráadásul felesleges. Maga a kamerakezelés szerintem professzionális, bár Scottéktók kevesebbet nem is várhatunk. A csatajelenetek általában nagyívűek, látványosak, ha nem is mindig hitelesek.
A SOROZAT esetében is remekül kihasználták az eredeti helyszínek, illetve díszletek adta lehetőségeket, emellett több, eltérő természeti adottságú országban (Ausztriában, Csehországban, Magyarországon, Franciaországban, Kanadában, Svájcban és Marokkóban, illetve Szent Ilona szigetén) is forgattak, így ők sem maradtak szégyenben, sőt. Kis mértékben a CGI is szerephez jutott, így mattüveg-festmények vagy kompjutergenerált katonák is hozzájárultak a végeredményhez. A bevilágítás jóval nézőbarátabb, a színkezelés pedig marad a realitásoknál. A kamerakezelés kapcsán általában a “hagyományosabb” eljárásokat követik, viszont a drámaibb pillanatokban ügyesen operálnak a békaperspektívával vagy a szuperplánnal is. A csatajelenetek színvonala változó. Ezekben néhol kevesebb, másutt több statisztával dolgoztak, de figyelembe véve, hogy nem háborús filmet, hanem sokkal inkább emberi drámát akartak összehozni, az arányok figyelembe vételével azt mondanám, az összhatás nem csorbul.
A FILM zenéje engem meglepett, és inkább negatív értelemben. Azt hiszem, ösztönösen a Gladiátorra jellemző, hol merengős, hol heroikus Zimmer-dallamokra számítottam, ehelyett főleg párizsi sanzonokat, érfelvágós vokált és némi kamarazenét kaptam Martin Phippstől. Szerintem nem lett jobb tőle a film…
A SOROZAT zenéjét hárman alkották, Michel Cusson, Richard Grégoire és Marc Ouellette. Minden szempontból megfelelőbbnek tartom az ő hagyományosabb megközelítésüket, és bár filmzenéjük talán nem nevezhető kiemelkedőnek, “csak” simán jónak, nyugodtan állítom, a korszak hangulatához ezerszer jobban illeszkedik, mint a játékfilmé, és valóban hozzátesz valamit a széria értékéhez.
A FILM magyar változatáról csak a felirat alapján tudok véleményt mondani, mivel a szinkronos verziót nem láttam. Azt mindenesetre jó jelnek veszem, hogy ismét Rátóti Zoltánt kérték fel Joaquin Phoenix szinkronizálására.
A SOROZAT magyar szinkronja szerintem kiválóan sikerült, és nem csak a fordításnak hála. A hangválasztás terén is telibe találtak, így olyan nevek röpködnek itt, mint Kőszegi Ákos (Napóleon), Helyey László (Fouché), Kulka János (Talleyrand), Sörös Sándor (Murat) vagy Máthé Gábor (Caulaincourt). Az egykor oly eredményes magyar szinkrongyártás egyik remekműve ez a széria.
Saját verdiktem, gondolom, kitalálható az eddigiek alapján. A FILM véleményem szerint túlzottan szemelvényes, rosszul súlyozott, sőt a koncepciót se nagyon látom benne. Szereposztása terén egyedül a főszereplő Phoenix emelhető ki, de enyhén szólva ő sem hozta ki a maximumot ebből a lehetőségből. Látványosnak látványos, de összhatásában elmarad az olyan történelmi eposzoktól, mint amilyen mondjuk a Gladiátor volt. Sőt, egyetértek azokkal, akik Scott leggyengébb alkotásai közé sorolják. A kritikai és nézői visszhangok is igen vegyesek, de úgy látom, a negatív véleményekből van több. Hogy a már említett, négyórás rendezői változat mennyit tesz majd hozzá, és ezzel mennyiben változik a mű megítélése, megjósolhatatlan.
A SOROZAT valóban átfogó, jól ütemezett, nagy hatású, emberközpontú, alapvetően hiteles, kiváló színészekkel dolgozik – és húsz év múltán is élvezetes, még ha a készítési dátum miatt ma már "visszafogottabbnak" is érződik. Máskor is újra fogom nézni, az érdeklődőknek (ideértve a diákokat és történelemtanárokat) pedig mindenképpen ajánlom (a Videán megtalálható mind a négy rész). Első sugárzását egyébként szintén vegyes vélemények követték: a francia nézők többsége szerette, de olasz részről kifogásolták, hogy az itáliai hadjárat véres eseményeit (például a francia katonák fosztogatásait) kifelejtették belőle… Hazánkban emlékeim szerint alapvetően pozitívan fogadták, bár sokan azóta is tévesen úgy utalnak rá, hogy "a kis költségvetésű Napóleon-sorozat" – aki olvasta a bevezetőt, tudja már, hogy nem volt az. Ami a nevesebb elismeréseket illeti, a széria egy francia, egy német és egy amerikai (Emmy-) díjat nyert.
Sokkal többet vártam...
Értékelés: 4/10
Napóleon (Napoleon)
Columbia Pictures 2023
Történelmi dráma (157 perc)
Rendező: Ridley Scott
Főszereplők: Joaquin Phoenix, Vanessa Kirby
Zene: Martin Phipps
Maradandó és hiteles.
Értékelés: 9/10
Napóleon (Napoléon)
France 2 2002
Történelmi tévésorozat (kb. 4x90 perc)
Rendező: Yves Simoneau
Főszereplők: Christian Clavier, Isabella Rosellini
Zene: Michel Cusson, Richard Grégoire és Marc Ouellette
