Hosszú kihagyás után folytatva a történelmi képösszeállítások sorát egy 80 évvel ezelőtti eseményt idézek fel, amely azóta foglalkoztat, hogy egy háborús krónikában először láttam fotót róla, még gyerekként: a dieppe-i rajtaütésről lesz most szó.
Figyelem! A most következők között megrázó fotó is található.
Bár 1942-ben lassan, nagyon lassan fordult a kocka a második világháború menetében, alapvetően még mindig a tengelyhatalmak álltak nyerésre. A nyugati szövetségesek sikereket értek el Észak-Afrikában és a Csendes-óceánon, azonban a keleti fronton a német nyomás továbbra is jelentős maradt, és itt csak a következő év hozta meg a fordulatot a sztálingrádi és a kurszki győzelemmel. Sztálin rendkívül elégedetlen volt a nyugati szövetségesek teljesítményével. Noha az Egyesült Államokból és Angliából érkező konvojokon érkezett hadianyag nem volt lebecsülendő, a generalisszimusz folyamatosan követelte a második front mielőbbi megnyitását. Roosevelt egyetértett ezzel, Churchill azonban tisztában volt azzal, hogy 1942-ben erre semmi esély nincsen. Lehetőségként legfeljebb a nyugat-európai partvonal ellen indított rajtaütések maradtak számára…
Brit részről ezeket a vállalkozásokat a Kombinált Hadműveletek Parancsnoksága felügyelte. Több kisebb-nagyobb rajtaütés történt már, ideértve az 1942 februárjában zajlott brunevali akciót vagy a St. Nazaire kikötője elleni merész támadást 1942 márciusában. Mindezeknek inkább lélektani hatása volt a britek számára, a háború menetét nemigen befolyásolták. A német főparancsnokság mindenesetre tisztában volt a veszélyekkel, és egyre többet foglalkoztak a nyugat-európai partvonal védelmével.
A politikai nyomás folytán brit oldalon mindenképp szükség volt egy nagyobb partraszálló akcióra, amely egyfelől kikényszeríti, hogy a németek csapatokat vezényeljenek át a keleti frontról nyugatra, másfelől tapasztalatok gyűjtését teszi lehetővé a második front tényleges megnyitásához. A célpont Dieppe lett, egy felső-normandiai kikötővároska, alig 120 kilométerre Dél-Angliától, amely egyébként a brit utazóközönség számára sem volt ismeretlen. Kavicsos strandja és kaszinója folytán “a szegény ember Monte Carlója” nevet viselte. A korai terv alapján, amely a Rutter nevet kapta, a támadás a Dieppe két oldalán ledobott légideszant akciójával kezdődött volna, amelyet a városnál végrehajtott, harckocsikkal támogatott partraszállás követett volna. Komoly tengerészeti és légi bombázást is terveztek, ám ezt a civil lakosságra való tekintettel végül is törölték.
Tengerészgyalogos és kommandóalakulatokkal nem lehetett volna a teljes hadműveletet kivitelezni. Éppen ezért úgy határoztak, hogy a Brit-szigeteken állomásozó kanadai egységek adják majd a főerőt. Egyes kanadaiak még 1939 végén érkeztek, és legtöbbjük nem látott harcot, csak a véget nem érő gyakorlatokon vehettek részt, illetve a brit kocsmákkal és hölgyekkel ismerkedtek. Ők is, és a a kanadai politikai vezetők (köztük a képen is látható Mackenzie King miniszterelnök) is örültek volna, ha végre bevetik őket…
A feladatra kijelölt és a Wight-szigeteken elkülönített kanadai zászlóaljak két hadgyakorlaton is részt vettek, de már ekkor lehetett látni, hogy a különböző fegyvernemek együttműködése nem megy majd zökkenőmentesen. Az 1942. július 7-re tervezett műveletet a kedvezőtlen időjárási körülmények miatt lefújták, ezután az alakulatok visszatértek állomáshelyükre, és a résztvevők azt hitték, ennyi volt… És jobb is lett volna, ha így alakul, ugyanis addigra az utolsó katona is tudta Angliában, hogy Dieppe lett volna a célpontja egy nagyobb rajtaütésnek, erről pedig már a civil lakosság is tudomást szerzett. Ez azt jelenti, hogy biztonsági szempontból sem lett volna ajánlott megpróbálkozni az akcióval.
A németek Dieppe környékén ekkorra már számos védművet kiépítettek. Több jelentős üteg állt itt, a strandot pedig szögesdrót-akadályok választották le a sétánytól. A brit hírszerzés túlságosan felületesen kezelte a beérkezett információkat, nem számoltak azzal, hogy a környező sziklafalak potenciálisan sokkal több lőállást rejthetnek, mint amennyit a légi felvételek megmutatnak – márpedig így volt. Bár az itt állomásozó 302. hadosztály nem számított elitnek vagy sokat tapasztaltnak, sőt, a védművek révén sokszorosan előnyösebb helyzetben voltak, mint a támadók. Ráadásul az állomány éberségét többé-kevésbé sikerült is fenntartani a gyakori riadógyakorlatokkal.
Meteorológiai szempontból augusztus közepén ígérkezett újabb lehetőség a támadás megindítására. A Jubilee névre keresztelt művelet azonban rugalmatlan és túlzottan is aprólékos volt, sokak szerint eleve kudarcra volt ítélve, emellett nem kapta meg a szükséges tengerészeti támogatást. A flotta vezetése a nagyobb hadihajóit nem kívánta partközelben bevetni, emiatt csak rombolók szolgáltathattak tűztámogatást a partraszállásnál. A légi támogatással már valamivel jobb volt a helyzet, bár, mint utóbb kiderült, ez sem bizonyult elégségesnek… A légideszantot is kihúzták a tervből, helyettük a tengerről érkező kommandóalakulatokat vetettek inkább be. A partra lépő erők létszáma meghaladta a 6000 főt. A cél a kikötői létesítmények, illetve a német védművek megsemmisítése volt. A csapatoknak be kellett volna még nyomulniuk a városba és 12 órán át tartani azt, mielőtt visszatértek volna a hajókra.
Brit rohamcsapatok bevetés előtt. Jobbra, bajonettel a kezében Lord Lovat látható, a 4. kommandóalakulat parancsnoka. A skót nemesi családból származó tiszt később ott volt a D-napon is.
A támadásban a britek és kanadaiak mellett 15 szabad francia kommandós és 50 amerikai ranger is részt vett, akiket Skóciában képeztek ki, és akiket a brit kommandóalakulatokba osztottak be. A képen a tüzet kapó őrmester is amerikai, Garand puskája és felszerelési tárgyai árulkodnak. Az amerikai hadsereg első európai halottja egyébként Dieppe-nél esett el, ő Edward V. Loustalot hadnagy volt.
A műveletben részt vevő flottilla augusztus 18-án este futott ki, és több mint 230 hajóból állt. A szárazföldi, légi és tengerészeti egységek összesen tíz és fél ezer főt számláltak.
Augusztus 19-én, elsőként, hajnali 4 óra 50 perc körül a hídfő két szárnyán, a Narancs- és a Sárga-szektorban értek partot a kommandóalakulatok, hogy az ottani német ütegeket hatástalanítsák. Lord Lovat 4. kommandója sikeresen megsemmisítette a Hess-üteget Varengeville-sur-Mer mellett (lásd a képen), majd fél nyolc körül visszavonult – ez volt a Jubilee egyetlen igazi sikere. A 3. kommandó azonban már a tengeren ellenállásba ütközött, és a Bernevalnál nagy nehezen partraszálló támadók csak annyit értek el, hogy a Göbbels-üteg legénységét lefoglalták, így az nem kapcsolódhatott be a kanadai főerők bombázásába.
A Kék-szektorban támadó kanadaiak (a Királyi Ezred és a Black Watch Ezred katonái) késéssel értek partot, ráadásul az itteni német védők már a helyükön voltak, és kíméletlen tűzzel árasztották el a fövenyt. A kanadaiak megrekedtek a szögesdróttal védett tengerparti fal alatt (amely a képen jól látható), és képtelenek voltak előrenyomulni. A Királyi Ezred 556 főjéből több mint 200 halottat vesztett pár óra alatt, több mint 260-an pedig fogságba estek.
A Zöld-parton a Dél-Saskatchewan-i Ezred és a Cameroni Felföldi Ezred katonái léptek akcióba. Egyes alakulataik rossz helyen értek partot, így az egyik célpontot, a Pourville melletti Hindenburg-üteget képtelenek voltak elérni, ráadásul a német erősítések gyorsan megakasztották a támadásaikat és súlyos veszteségeket okoztak.
A Vörös- és Fehér-szektor Dieppe városi tengerpartjára esett. A brit rombolók és a brit vadászbombázók tüze vezette be a támadást. A partot érő Essexi Skót Ezred, illetve a Királyi Hamilton Könnyűgyalogos Ezred eleinte harckocsi-támogatás nélkül volt kénytelen rohamozni, mivel a páncélosokat szállító naszádok késtek. A német védművekből érkező tűzben ők is súlyos veszteségeket szenvedtek. A festményen jól látható a strandot uraló kaszinó épülete.
Végül 29 Churchill tank érte el a partot. Tizenkettő ezek közül elakadt a kavicsos részen, de tizenöt másik átjutott a tengerparti falon. Így sem nyomulhattak azonban be a városba, mivel a védők harckocsi-akadályokkal és falakkal már korábban lezárták a befelé vezető utakat.
Bár a közhit úgy tartja, a parti kavicsok okozták a páncélosok vesztét azzal, hogy a lánctalpak és a görgők közé ékelődve megakasztották a mozgásukat (többnek a lánctalpa le is vált), a pontos és heves német tüzérségi tűz ugyanúgy végzetesnek bizonyult, különösen a tankokat kísérő és az akadályok lebontásáért felelős műszaki katonák számára. Az elakadt járművek legfeljebb bunkerként és vezetési pontként üzemelhettek ideig-óráig… Mindegyik páncélos legénysége elesett vagy fogságba került.
A művelet parancsnoka, a kanadai John Roberts vezérőrnagy, aki az egyik hajóról próbálta irányítani az akciót, félreértelmezte a kapott információkat, és azt hitte, a kanadaiak bejutottak a városba – valójában csak kisebb csoportok tudtak áttörni, de hamarosan ők is visszatértek a partra. A tábornok mindenesetre útnak indította az erősítést, a Mont-Royal-i Lövészezredet és a Királyi Tengerészgyalogság egyik rohamcsapatát. Őket ugyanolyan heves tűz fogadta, és azok sem támogathatták a már parton levőket, akik elérték a fövenyt.
A hídfő felett elkeseredett légi csata alakult ki. Több tucat brit repülőszázad vett részt a partraszállás támogatásában. A képen egy Boston könnyűbombázó látható bombavetés közben, míg a háttérben a brit flotta két hajója füstfüggönyt enged ki a többi hajó fedezésére. A vadászok közben heves harcba bocsátkoztak a Luftwaffe iderendelt gépeivel. A Királyi Légierő a nap végére 106 repülőt vesztett, míg a németek 48-at. Ez volt a második világháború egyik legjelentősebb légi ütközete.
Az egyik brit Boston bombázóról készült ez a légi felvétel a csata közben
9 óra 40 körül megkezdődött a véres visszavonulás, amely 14 órára fejeződött be. Sok katona úszva próbálta elérni a távozó hajókat, és a német tüzérség tüzében sokan ekkor vesztették életüket.
A 6086 partraszállóból több mint ezren estek el, és több mint 2400-an sebesültek meg; az összes partra tett harckocsi odaveszett. A brit flotta elvesztett egy rombolót és 33 naszádot.
A szerencsésebbek, akikre “csak” három év hadifogság vár. A foglyok száma meghaladta az 1900-at.
Megrendült és holtfáradt arcok. De ők legalább már úton vannak hazafelé...
A hazatérő brit kommandósok között (lent, középen) látható a hadművelet során foglyul ejtett négy német katona egyike
A németek alig 600 halottat vesztettek, a sebesültek száma 280 volt
Német haditengerész és hadizsákmánya
Bár a németek is tudták, hogy ez még nem lehetett a “nagy” partraszállás, természetesen maximálisan ki akarták használni a szövetséges kudarc propagandaértékét. A Népi Figyelő augusztus 30-i számának címoldala.
Hazai hang: egy kanadai napilap pozitívan értékelte a rajtaütést, ahogy akkoriban a legtöbb hasonló folyóirat is. A nemzet harci szellemének megtartása érdekében tett kegyes hazugságok egyike volt ez.
Bár a művelet tanulságai Winston Churchill szerint “aranyat értek”, és állítólag minden dieppe-i halott tíz másik katona életét mentette meg a D-napon, a résztvevők egy része és több történész is úgy gondolja, hogy mindaz, amit Dieppe-nél megtanultak, valójában már köztudott volt azelőtt is (a légi és tengerészeti bombázás jelentősége, az alapos felderítés és a többi). Sztálin – akit ezzel az akcióval meg kellett volna győzni – kicsit sem volt lenyűgözve, sőt azt mondta, hogy ezek a veszteségek eltörpülnek a Vörös Hadseregéhez képest, ahol naponta elesik ennyi katona... A kudarcért a legtöbb kritikát a Kombinált Hadművelet Parancsnokságának egyik oszlopos tagja, Lord Louis Mountbatten kapta (lásd a képen), aki minden baljós előjel ellenére is erőltette a Jubilee hadművelet megindítását. A kanadaiak szemében ez jócskán kikezdte a renoméját, és onnantól fogva nem látták szívesen hazájukban.
A második frontot csak nagyjából két évvel később, 1944 júniusában nyitották meg. Kétségtelen, hogy a dieppe-i hibákat nem követték el megint: hatalmas erőket összpontosítottak, komoly légi támogatást biztosítottak, légideszantot is bevetettek, speciális, a parti védelmet leküzdő harcjárműveket terveztek, de nem is nagyobb, erődített kikötők környékén támadtak. A kanadai erők a Juno-szektorban értek partot, utána pedig kivették a részüket a nyugat-európai hadjáratból.
Dieppe városát kanadai erők szabadították fel 1944. szeptember 1-jén. Két nap múlva győzelmi felvonulást tartottak, illetve megemlékeztek a két évvel korábban elesett bajtársaikról a közeli temetőben.
A kanadai katonai temető napjainkban
A városban és a tengerparton ma is megtalálhatjuk a háborús mementókat, emlékműveket és bunkereket, a kerek évfordulókon pedig ünnepségeket rendeznek a résztvevők tiszteletére.
A dieppe-i akcióról számos kötet íródott, illetve több dokumentumfilm készült, ugyanakkor önálló játékfilmet nem szenteltek neki. Az egyik kivétel, ahol szóba kerül, és be is vallják, hogy mekkora kudarcot szenvedtek el, a D-nap című alkotás. Szerintem Christopher Nolan a Dunkirk után vehetné a bátorságot, és erről a hadműveletről is forgathatna egy emlékezetes filmet...
