2020. jan 01.

FILM: Star Wars IX. rész – Skywalker kora

írta: Monty H.
FILM: Star Wars IX. rész – Skywalker kora

A birodalom visszavár

Idén először történt meg, hogy nem siettem a moziba a legújabb Star Wars-film bemutatója idején. (És az első heti bevételekről szóló híradások alapján nagyon sok más érdeklődő ugyanígy volt vele.) Az előzetesekre is csak egyszer pillantottam rá, a vonatkozó hírek pedig nem érdekeltek. Kathleen Kennedy, J.J. Abrams és Rian Johnson elérte, hogy zéró várakozással tekintsek az új trilógia lezárása elé, egyszerűen azért, mert két, szerintem elbaltázott epizód után nem tudtam hinni abban, hogy a kilencedik rész képes lesz helyre tenni az újabb Csillagok háborúja-filmek megtépázott renoméját, stílusosabban szólva újra egyensúlyt hozni az Erőbe.

A MOST KÖVETKEZŐKET CSAK ABBAN AZ ESETBEN OLVASD EL, HA MÁR LÁTTAD
A FILMET, VAGY HA NEM ZAVAR A RÉSZLETEKBE MENŐ ELEMZÉS.

rise_of_skywalker_1.jpg

Először egy kis visszatekintés… Amit Disneyék az elmúlt hét évben letettek az asztalra, az összhatásában nemcsak szerintem felemás. A nagyjátékfilmek közül egyedül a Zsivány Egyest tudnám méltónak nevezni; a VII. és VIII. rész lényegében a IV. és az V. szabadfeldolgozásának tekinthető, míg a Solo egyszerűen csak egy jelentéktelen matinéfilm lett. Ja, és ezeket olyan gyakorisággal (eleinte sietséggel) gyártatták le, ami eleve nem ígért sok jót. A mindenféle animációs szösszenetek, a Resistance és a Forces of Destiny sem győztek meg. Az újhullámos Star Wars-regények közül egy párat olvastam: ha nem is lettek rosszak, a kiválótól azért még odébb vannak. A Rebels animációs széria ezzel szemben egészen kellemes benyomást tett rám, noha képtelenség nem észrevenni azokat az elemeket és szereplőket, amiket és akiket Disneyék a nagyvonalú mozdulattal korábban lesöpört klasszikus Expanded Universe-ből lopkodtak vissza. A friss képregények nagy része kifejezetten szép munka, sőt némelyik egészen drámai. A The Mandalorian című vadonatúj sorozat pedig szintén elismerésre méltó, amely sokéves halogatás után végre bizonyítja, hogy a Star Warsnak az élőszereplős tévéműsorok között is meglenne a helye, persze megfelelő tálalással és alkotógárdával, nem pedig olyan felkapott sztárszakemberekkel, akik a maguk szakterületén talán nagyágyúk, csak épp sok mindent a legendakör elé helyeznek, ideértve például saját politikai beállítottságukat, más szóval akikből hiányzik az alázat. Mert bár a Csillagok háborúja világában is van lehetőség és szükség a megújulásra, ehhez nem árt némi alázat: az a fajta, amellyel több száz más alkotó (író, producer, ötletgyáros, rajzoló, és így tovább) fordult már ehhez az univerzumhoz az elmúlt évtizedekben, szem előtt tartva mindazt vagy legalábbis minél többet abból, amit megint mások előttük raktak le alapként.

rise_of_skywalker_3.jpg

De lássuk most a IX. részt… Már az első pár jelenetből is süt, hogy a forgatókönyv egész egyszerűen: sűrű. Olyan tempót diktál a film nagy részében, ami már nem a mozgalmas cselekményvezetéshez kell, hanem azért, hogy az amúgy sem rövid, 142 perces játékidőbe minden beleférjen, mert hát a trilógiát le kell zárni, nincs mese, viszont szelektálni nem tudtak. Egyébként a tempóból következik az is, hogy a nyitó meglepetés (Palpatine visszatérése) rögtön a bevezető szövegből kiderül, mert hát arra, hogy ez a rejtély távolabbról indulva a film során (talán picit hatásosabban) bontakozzon ki, nincs idő. A történet ettől függetlenül követhető, de összhatásában mégis nagyon kusza. A fordulatok egy része megint merít a klasszikus trilógiából, így sokan már most A jedi visszatérhez hasonlítgatják az új filmet. Ennek köszönhetően talán csak két olyan pont volt, amikor én is elégedetten bólogattam, de amúgy nem sokszor lepődtem meg. Szóval a készítők harmadjára sem mertek elszakadni a kiindulási ponttól, a klasszikus epizódoktól. És ez harmadjára is gáz. Ennek okán sokan emlegetik a “fanservice-t”, vagyis a rajongók igényeinek kiszolgálását, de ezt nettó baromságnak éreztem már évekkel ezelőtt is. A rajongó nem átkozmetikázott ismétlést vár el, azt a sztorit már látta: az ismerős elemek nem a cselekmény ismétléséről kellene, hogy szóljanak, hanem a hangulat átadásáról, viszont a cselekményben szükség van az újításokra. (A The Mandalorian ilyen szempontból jó példa.)

A nosztalgikus és a tiszteletadásra hajazó jelenetek egy része egyébként jól működik, de a film érzelmi és izgalmi szintje véleményem szerint végig elégtelenül alacsony. Ez talán annak is betudható, hogy a meglehetősen sekélyes és súlytalan főhősök ennyi rész után sem kerültek közelebb hozzám. Rey és Ren figurája valóban átmegy némi karakterfejlődésen, de még így sem okoznak semmilyen igazi meglepetést. (Azt pedig, hogy “izzik körülöttük a levegő”, meg “működik közöttük a kémia”, se korábban, se most nem éreztem, ahogy azt sem, hogy színészi teljesítményük említésre méltó lenne.) Rey rokonságának kiteregetése nem elég drámai, de nem is igazán hihető, inkább csak egy megkésett és kétségbeesett ötlet az írók részéről, főleg, hogy a sztori ezen pontján szerintem egyik néző se veszi be, hogy a hölgyet ez az új információ majd áttéríti a másik oldalra. Ha az előző epizód közben vagy végén derült volna ki valami hasonló, esetleg egy kényszerű pálfordulással egybekötve, akkor maradt volna a nagy kérdés (de legalábbis kétkedés) a kilencedik részre, de így egyszerűen elkéstek vele. Itt is kiütközik tehát a sorozat legjelentősebb problémája, nevezetesen, hogy hiányzott a megfelelő és a trilógián átívelő koncepció – és ha volt is, akkor menet közben annyiszor módosítgatták, hogy odalett. Ezt pedig semmivel nem lehet pótolni. Visszatérve Reyre, a lány mindenre kiterjedő szuperképességeit (melyeket a VII. rész kapcsán én is és sokan mások is kritizáltak) szerintem még a nagypapi személye sem magyarázza meg, ugyanis mindenkinek, aki ilyen szinten tud űrhajót vezetni vagy vívni, esetleg az Erővel zsonglőrködni, annak is tanulnia kell ezeket (lásd Darth Maultól Luke Skywalkerig), és nem automatikus készség, amit szükség esetén előhúz, csak mert ez vagy az volt az apja vagy nagyapja. A többiekről szólván, Finn és Poe sem lépi át a saját árnyékát, egyszerűen sodródnak az árral, és harcolnak vagy csacsognak, amikor kell. A nagy port kavart Rose figuráját szerencsére takarékra vették, Threepio ezzel szemben megint túl sok lehetőséget kapott a szóbeli megnyilvánulásokra, Lando visszahozatala pedig mindössze egy tisztelgésre elég. Leiát legalább sikerült méltó módon elbúcsúztatni. És Palpatine... Ami az ő visszatérését illeti, már láttam hasonló megoldást egy klasszikus képregényben, tehát az ötlet nem volt idegen, sőt tulajdonképpen jól elsüthető lett volna itt is, ha a korábbi két rész nem nyúlt volna már amúgy is pofátlan mohósággal a régi filmekből.

rise_of_skywalker_2.jpg

Azt hiszem, a dialógusok nem fognak bekerülni a sokat idézgetett Star Wars-mondatok sorába. Illetve olyan értelemben máris bekerültek, hogy némelyiket a korábbi részekből vették át, de ez a legtöbb esetben nem érdem… És persze megint kapunk már-már rutinszerű logikai bakikat is. Amikor például az újfajta sith romboló ágyúja működésbe lép egy bolygó ellen, akkor Poe megállapítja, hogy az Exegolról érkező minden hajó ilyen fegyverrel rendelkezik majd, szóval nagy baj van… Mi a fene?! Miért olyan biztos ebben? A galaktikus polgárháború korában talán csak egyféle hajótípus létezett a birodalmi flottában? Vagy Threepio memóriájának törlése előtt miért nem tud a szakikánk ún. biztonsági másolatot csinálni róla, hogy később vissza lehessen tölteni rá? De a karakterek más megnyilvánulásai se mindig klappolnak. Példának okáért, egyszerűen nem értettem, hogy Poe miért szégyelli, hogy valaha fűszercsempész volt. Hát aztán? Han Solo mi volt, mielőtt tábornok lett? Higgyem el, hogy ez valóban ennyire érzékeny pont, vagy hogy erről még sosem beszélgettek azelőtt?

A látvány technikailag alapvetően rendben lenne, de... A sötét részeket túl sötétre húzták. Sejtem én, hogy miféle céllal lettek ilyenek, de többször is erőltetnem kellett a szemem, és olyan érzésem volt, hogy a vetítőgép villanykörtéjét ki kéne cserélni. Vagy az űrhajók összecsapása, amely élvezhetetlenül kusza. Plusz egyes lények közelről bántóan mesterséges kinézetűek, holott a CGI-technológia mai szintjén ilyen hibát már nem várnék egy ilyen költségvetésű filmben. A fénykard-küzdelem csak középszerű, holott itt egy fináléról van szó, tehát e téren is illett volna villantani valami emlékezeteset. Ugyanez a problémám a zenével. John Williams mester érdemeit a legmesszebbmenőkig elismerem, de az utóbbi években termése igen erőtlen volt. A Skywalker korában is szinte csak a klasszikus dallamok működnek igazán.

rise_of_skywalker_4.jpg

Mindezek következtében a katarzis is elmaradt. Az a katarzis, amit a mai napig érzek, ha például A jedi visszatér vagy A sithek bosszúja végét látom. És akkor végszóként magát a trilógiát is minősíteném: felesleges, gyenge, átgondolatlan, méltatlan. A Kennedy-stábot legszívesebben száműzném, lehetőleg egy lakhatatlan planétára, produktumaik nagy részét pedig törölném a téridő-kontinuumból. De én már nem vagyok dühös. Elvégre ott van egy bő harminc éve terebélyesedő gyűjtemény a polcaimon, ahonnét bármikor előhúzhatok egy rendesen megírt regényt vagy képregényt, netán egy tisztességesen összerakott játékfilmet, ha egy kis galaktikus kikapcsolódásra vágyom. 

zahn1.jpg

Egy kis kitérőt tennék még, hogy adjak egy kis ízelítőt mindabból, ami potenciális alapanyag lehetett volna a harmadik trilógiához, ha kicsit előbb vetik rá magukat a témára, és a főhőseinket alakító színészek életkora még lehetővé tette volna aktív szerepeltetésüket.
Annak idején, a nyolcvanas évek legvégén, mikor Lucasék tesztelni akarták a közönséget, hogy lássák, van-e még egyáltalán igény Star Wars-történetekre, szerződtették Timothy Zahnt, és megírattak vele egy regénytrilógiát, mely hatalmas sikert aratott, sőt később még a Disney-féle kánonba is belekerült az egyik főszereplő, Thrawn főadmirális (lásd a Rebels sorozatot és a vonatkozó, magyarul is kapható új Thrawn-regényeket). Ez a három kötet, amelyekről én is írtam (A birodalom örökösei; Sötét erők ébredése; Az utolsó parancs), sok szempontból nem annyira filmszerű és nem annyira változatos, viszont mind az alaphelyzet (az Új Köztársaság még nem elég erős, a birodalom maradéka még túl veszélyes), mind az új szereplők (C’Baoth mester, Mara Jade, stb.) terén volt benne kraft. Azt hiszem, némi átírás árán – hogy a vásznon is működjön, és hogy a veterán rajongóknak is legyen meglepetés – meg lehetett volna oldani hogy a végkifejlet nagyjából egyezzen, de az odáig vezető út pörgősebb, filmszerűbb legyen. Hasonló eljárással a Sötét birodalom I-II, illetve A birodalom vége című képregények összefüggő sztoriját is meg lehetett volna fontolni (itt klónozással oldották meg az egykori császár feltámasztását, aki az érett Luke-ot próbálja átcsábítani a sötét oldalra, illetve Leia harmadik gyermekét megkaparintani).

Méltó – az előző két részhez.
Értékelés: 4/10

Star Wars: Skywalker kora (Star Wars: Rise of Skywalker)
Disney & Lucasfilm 2019
Sci-fi (142 perc)
Rendező: J.J. Abrams
Főszereplők: Daisy Ridley, Mark Hamill, Adam Driver
Zene: John Williams

Szólj hozzá

scifi star wars