Kincsek nyomában

Grace Kelly születésének 90. évfordulója alkalmából végre elővettem egy elfeledett filmjét, mely sajnos joggal szorult háttérbe nem különösebben terjedelmes életművének egyéb darabjai között. A Zöld gyémánt 65 évvel ezelőtt készült, ugyanabban az esztendőben, amikor több más, jóval ismertebb alkotása.

Fontos megjegyezni, hogy Kelly a Metro-Goldwyn-Mayer stúdióval állt szerződésben. Akkoriban a sztárok elkötelezték magukat egy-egy filmgyártó vállalat mellett, ami viszont nem jelentette azt, hogy mások nem "bérelhették ki" őket. A színésznőnek ez utóbbi tény jelentette a kitörési lehetőséget, mivel a Metro nemigen tudott olyan szerepajánlatokat nyújtani neki, amelyben ki tudott volna bontakozni. Ennek magyarázata, hogy a stúdió akkortájt elsősorban musicaleket és kalandfilmeket gyártott: Grace nem volt kiemelkedő énekes, a kalandfilmek egyszerűcske női szerepeitől viszont viszolygott. Hitchcock alkotásai után ezek egyértelműen visszalépést jelentettek volna. A Zöld gyémánt régóta porosodó forgatókönyvét (melyet több más hollywoodi sztár visszadobott már) mégis el kellett fogadnia, ugyanis ez volt az ára annak, hogy a Metro vezetősége elengedje őt a Paramounthoz, hogy eljátszhassa a Vidéki lány főszerepét. Így került sínre egy olyan projekt, amit valóban jobb lett volna inkább örökre elfelejteni.

Rian Mitchell kutató egy rég elhagyott kolumbiai bányában gyémántra lel, és társával együtt hozzákezd, hogy kinyerhessék onnét a vélt kincseket. Mindez nem közömöbös a közeli kávéültetvény tulajdonosa, a gyönyörű Catherine és fivére, Donald számára, bár mindkettőjüket másféle motivációik hajtják. A gyémántok viszont kevésbé kívánatos eseményeket is kiválthatnak, így a tragédiák előbb-utóbb óhatatlanul is bekövetkeznek...

Ilyen szimpla, mondhatni rutinszerű alaptörténetbe is lehetett volna életet lehelni, mondjuk váratlan fordulatokkal vagy emlékezetes dialógusokkal, de a forgatókönyvírók nem léptek túl a klisés megoldásokon. Ezt az alapanyagot pedig láthatóan a rendező, a magyar származású Andrew Marton sem tudta feldobni semmivel. Így hát egy tanulságos, de közhelyes történet sült ki az egészből, ami meglepetéseket aligha tartogat a néző számára. Mégis végig lehet ülni, mert a pozitívumok terén éppen annyit mutat fel, amennyivel a negatívumok egy része valamelyest ellensúlyozható.

Először is, a film fényképezése gyönyörű, mondhatnánk túlzottan is gyönyörű, már ha az irreálisan szépen bevilágított helyszínekre gondolunk, melyek egy része Kolumbiában, más része pedig a hollywoodi dombok között feküdt. (Az eredeti helyszínek persze időnként megbosszúlják önmagukat, és ebben az esetben is ez történt, ugyanis az időjárás, a por vagy a nomád forgatási körülmények csak nehezítették a forgatást, nem is beszélve a nem sokkal korábban történt katonai puccsról.) Rózsa Miklós filmzenéjét is említhetnénk, bár számomra inkább a két sztár, Grace Kelly és Stewart Granger volt figyelemreméltó. Sajnos Kelly kisasszony szépsége és ruhatára nagyobb súlyt kap, mint az, amit mond, mert ahogy már említettem, a szerepek nincsenek igazán igényesen megírva, és ő valahogy nem is illik ebbe a miliőbe. Granger jóvágású, merész és egy kicsit önfejű figurája is csak egy más filmekben is elsütött kalandor (már csak azért is, mert a Salamon király kincsében, illetve pár hasonló műben már játszott ilyen szerencsevadászt). A közöttük bimbózó románc egyszerűen erőtlen, és teljesen háttérbe szorul a bánya sorsa mögött, ezen pedig a finálé esőben csókolózós jelenete sem változtat sokat, noha kétségkívül a film egyik legmaradandóbb képsora. Mellesleg a brit színész volt a kivétel Grace férfipartnerei között, ugyanis Gary Coopertől, Cary Granttől vagy Ray Millandtől eltérően kicsit sem nyűgözte le őt. Ezzel szemben Grangert nagyon megfogta a színésznő hűvös bája, viszont mivel boldog házasságban élt, nem kezdeményezett. Visszatérve a szerepekhez, a legeredetibb még mindig az egyik mellékszereplőé, Paul Douglasé (aki Granger segédjét alakítja). Ő az, akinek kiszámíthatatlan cselekedeteivel a sztori legalább itt-ott ki tud törni a rutinból, emellett ő a legemberibb és leghihetőbb a szereplők között, leszámítva talán a Robert Tafur által életre keltett Ripero atyját, aki viszont jóval közhelyesebb.

A film ugyan nem lett veszteséges, de csak szerény profitot, bő 830 ezer dollárt hozott a Metrónak, és még a felső vezetők is elismerték, hogy inkább le kellett volna mondani róla. És ennyi év után mi is azt csak azt állapíthatjuk meg, amit Stewart Granger, aki azon búslakodott, hogy Grace Kelly egyetlen gyenge filmjében pont ő volt a partnere. Ha ők ketten nem szerepeltek volna ebben a műben, akkor valószínűleg már a kutya sem emlékezne rá. A rajongók adhatnak neki egy esélyt, de mindenki más nyugodtan kihagyhatja.

Erősen középszerű dráma.
Értékelés: 4/10

Zöld gyémánt (Green Fire)
Metro-Goldwyn-Mayer 1954
Dráma (100 perc)
Rendező: Andrew Marton
Főszereplők: Grace Kelly, Stewart Granger
Zene: Rózsa Miklós