Normandiától a Rajnáig
Sajnos a Call of Duty-széria a bíztató kezdet után az utóbbi években az egyre izzadságszagúbb és egyre érdektelenebb epizódok gyártására fanyalodva látszik kiszenvedni… Én mondjuk így is fejet hajtok egyes részek készítői előtt, mert továbbra is a kedvenceim közé tartoznak mind a mai napig, másfelől viszont nehéz megbocsátani mindazokat a csalódáskeltő produktumokat, amiket az elmúlt esztendőkben pakoltak elénk (Ghosts, Advanced Warfare, Infinite Warfare), pláne, hogy ezekkel való összehasonlításban a Modern Warfare Remastered is nagyobb élményt jelentett. Az idei COD-szoftver kapcsán jó ideig röpködtek a találgatások és az egyik szerint a fejlesztők ezúttal a vietnami háború idejébe tesznek majd kirándulást. Nem így történt…
A második világháborús téma, mondhatnánk, még mindig adja magát, mivel a nagy klasszikusok mellett a nemrég népszerűvé vált, olcsóbb, független játékok, például a Day of Infamy, is megmutatták, hogy a korszakot bemutató szoftverekkel a mai napig szívesen eljátszadoznak a vevők. Ami engem illet, szerintem az első világháború, esetleg az elvétve vagy soha fel nem dolgozott modern konfliktusok (Korea, Falkland-háború, öböl-háború) is megérnének egy próbálkozást (főleg mert a tavalyi Battlefield 1 témáját tekintve jól bevált). Sajnos azonban, ahogy a filmiparban, úgy a játékstúdiók döntéshozói közt is sokan vannak, akik nem akarnak kockáztatni, inkább a már bevált sémákat erőltetik továbbra is.
Ennek szellemében készült el tehát a rendkívül fantáziadús alcímet viselő COD World War Two, én pedig újfent szóba hoznám (ahogy azt a 2010-es Medal of Honornál is megtettem), hogy mi a nyavalyáért nem képes egy jól menő stúdió valami egyedibb megjelölést adni új büszkeségének, főleg, ha a második világháborút már amúgy is agyonhasználta. Mondjuk lehetett volna „Fighting First” (ha már az 1. gyaloghadosztály kötelékében küzdünk). Na mindegy. Az előzetes anyagok, illetve a nyáron tett normandiai látogatásom nyomán mindenesetre vártam már a játékot. A legfontosabb kérdés persze az: mi újat mutathat még a nagy elődök után, illetve meg tudja-e fordítani a már taglalt végelgyengülés folyamatát...
A grafika igencsak meggyőző. A környezeti elemek kidolgozottsága, a mozgatási modellek, a fényhatások és úgy általában minden, akárhol is járunk, sáros vidéki ösvényeken vagy a párizsi német főhadiszállás puccos előcsarnokában. Nyugodtan mondhatom, a hadjárat újrajátszása már csak azért is megfontolandó, hogy jobban szétnézhessek a helyszíneken (és nem mellesleg a mementókat is mind megtaláljam). Nekem különösen tetszett, mikor egy megtisztított bunker géppuskaállásának belső betonperemét meglátva észrevettem az oda felfestett ballisztikai segédletet, mely a lövész számára fontos távolsági adatokat sorolta fel — ahogy az a valóságban is volt (lásd alább). Ez már tényleg valami.
A járműves részek kapcsán vegyes érzéseim voltak. Egyrészt a többször is előkerülő dzsipes száguldozás (és platóról géppuskázás) kellemesen felidézte az első Call of Dutyt, üde színfoltként a gyalogos harcászkodás közepette, sőt egy ízben még vadászpilótaként is kipróbálhattuk magunkat. Másfelől viszont a készítők most sem hagyták ki a harckocsizós feladatkört, mely azonban nem egyszerűen kellemetlen meglepetést, hanem dörgedelmes anyázást eredményezett. Ugyanis a nagy tapasztalatú stúdió képtelen volt normális és felhasználóbarát irányítást biztosítani Shermanünknek, minek következtében még a szokásosnál is nehezebbnek bizonyul Aachen utcáin kilőni a német páncélosokat… Aztán beugrott, hogy már a Modern Warfare 3 és a Ghosts is kínált hasonló megpróbáltatást: ott a búváros részeknél izzadtam meg, mivel azokra a pár perces pályaszakaszokra már láthatóan nem jutott elegendő figyelem fejlesztői oldalról, én meg egy látszólag teljesen egyszerű „juss el A-ból B-be” feladatnál akadtam el, szerencsére csak átmenetileg. És ez bizony nem az én egyéni szocproblémám, mert a steames fórumon is látható, hogy másoknak sem volt egyértelmű, hogy lehetne ilyen körülmények között győzelmet aratni… Az ilyen probléma egy alapvetően jól átgondolt és kiegyensúlyozott program közepén számomra mindig érthetetlen.
A csapatszellem erősítéséről kétszeresen is tettek. Egyrészt a személyes történettel, mely nem mozgat ugyan túl sok karaktert, de egyszerűségében is elegendő hátteret szolgáltat és a játék előrehaladtával folyamatosan mélyül, másrészt a széria egyéb második világháborús epizódjaihoz képest személyiségfejlődést is felmutat (mert lássuk be, még a World At War se tudott ilyen téren labdába rúgni). A másik dolog a bajtársak által nyújtott segítség: kötszert, illetve lőszert vételezhetünk az adott katonától, és itt át is térhetek a régi-új életerő-rendszerre, mely a fedezék mögötti gyors gyógyulást sutba vágja a jóval realisztikusabb „használd az EÜ csomagodat, ha nincs, kérj vagy keress”-feliratú szisztémára. Mi magunk is segédkezhetünk súlyosan sebesült bajtársainknak, értsd: fedezékbe húzhatjuk őket, ami a Hero Moments rubrikában jelent számunkra pluszpontokat, de amúgy is jó ötlet a sok akciózás közepette. Időnként közelharcba is keveredünk, ahol szkriptelt, de személyesebb és formabontóbb összecsapásban lesz részünk.
A fegyverarzenál is meggyőző, különösen, ha a multis eszközöket is figyelembe vesszük. Ez persze nyilván apróságnak tűnhet, de személy szerint imádok válogatni a csatatéren fellelhető mordályok között. A már ismert lőfegyvereken, géppuskán, légvédelmi gépágyún és lángszórón túl egyszer még aknát is telepíthetünk, hozzájuthatunk gyújtólövedékhez, illetve egy bunker elleni rohamnál rúdra erősített doboztöltetet is nekinyomhatunk a falnak. Az eszközök kidolgozottsága összecseng a grafika szépségeivel: a német mesterlövészpuska optikai irányzékára felcsavart rózsafüzér például minden alkalommal lenyűgözött (más kérdés, hogyan lehetne a valóságban minden német mesterlövészpuskán ilyen, de ne kekeckedjünk).
Ami a történelmi hátteret illeti, a francia partoktól Németországig kísérhetjük végig az amerikai hadsereg útját, érintve lényegében az összes jelentős ütközetet, melyben az 1. gyaloghadosztály részt vett. Ez nemcsak azért érdekes, mert interaktív hadtörténelem órát nyújtanak vele, hanem mert kevésbé ismert csatákat, illetve néhány fiktív elemet is belesuvaszthattak így a játékmenetbe. Az például a szememben hatalmas jó pont, hogy most először mutatják be a Hürtgeni-erdőben folytatott, teljességgel értelmetlen küzdelmet, melyről a 70. évfordulón összefoglalót is készítettem. (Na jó, majdnem először: a COD1-ben kaptunk egy nagyon rövid, havas erdei pályát innét, de jellegét tekintve nem nagyon hozta vissza a „Halálgyárban” vívott csatát.) Ami ennél is fontosabb, hogy szinte küldetésről küldetésre változik a feladatok jellege: partraszállás, bunkerek megtisztítása, sövényháború, városi harc, lopakodás és beszivárgás, szabotázs, és így tovább. Egyszer sem untam el magam, ráadásul a már emlegetett grafikai színvonal révén valóban olyan érzésem volt, hogy tartunk valamerre, már nem ott küzdünk, ahol egy bevetéssel előbb. Hogy emellett még egy francia ellenálló bőrébe is belebújhatunk, hogy „a változatosság gyönyörködtet” jeligére belekóstolhassunk az álruhás kémek világába, szintén dicsérendő.
De a történelmi háttérhez tartozik az is, hogy ezúttal vajon hogyan kezelik a készítők a második világháborús kliséket. Ilyen téren vegyesfelvágottat kapunk: egyfelől nem úszhatjuk meg a hazafias és hollywoodias elemeket, az időnként feltűnő mozinácikat, ésatöbbi, másfelől mégsem akarták túlheroizálni az egyszerű katona mindennapjait, és nem szándékoztak egyöntetűen démonizálni a németeket sem. Hogy mindez mennyire elfogadható egy-egy játékos számára, az persze már megint az egyéntől függ.
Ami a multis részt illeti, a pályák hangulata és kialakítása engem meggyőzött. A karakterem már nem annyira. Szép dolog, hogy ennyiféle módon beállíthatjuk katonánk kinézetét, de engem például halálra idegesít ez a kasztrendszer, ahogy a fegyverválasztás eleinte tapasztalható hiánya is. A kasztok tulajdonságai ugyanis kötöttek, nekem pedig még mindig szimpatikusabb a MW3 rendszere, ahol kategóriánként tudtuk speciális képességeinket beállítani, attól függően, hogy mi vált be nekünk.
Jópofa a közösségi tér ötlete, de eleddig nem nagyon volt kedvem ott bandázni, inkább meccset kerestem magamnak, bár beismerem, az ötlet jó, csak épp felnőtt emberként nekem erre nem nagyon van időm. Az nagyon tetszett, hogy például van itt egy olyan gyakorlómód, ahol a Killstreakeket próbálhatjuk ki (légi támogatást, aknavetőtűzet, felderítőgépet, Molotov-koktélt, és így tovább). A játékmódok részben az ismert sémákat követik (Dominaton, Team Deathmatch és társai), de akad a Call of Duty szempontjából új is: a Gridironban az összecsapás célja, hogy a focilabdát bejuttassuk az ellenfél kapujába, persze közben ugyanúgy megy a lövöldözés. Egy jól sikerült, csapat- és célalapú mód is adott, ez a War, ahol három térképen játszhatunk adott feladatok végrehajtása érdekében. Ilyen módon támadóként kell előrenyomulnunk vagy védőként megakasztani a támadást. (Kicsit a Medal of Honor szektorfoglalós részére emlékeztetett.)
A zombi-mód most sem kötött le, és mindenki bocsássa meg, amiért nem fogok erről írni. Nem az én asztalom, nem szívügyem és nem vagyok hajlandó időt szánni rá.
Visszakanyarodva az elején feltett kérdéshez: a WWII igazából nem hoz újdonságokat, de a jól bevált második világháborús témával ismét életet lehel a szériába. Csak picit mélyíti a COD-élményt, ugyanakkor merít más szoftverekből is. A manapság elvárható szintet hozza egy összességében élvezetes játékélmény keretében. Akinek tehát a második világháború nem unalmas még és kedve támadna rá, annak bátran ajánlom.
Ezzel is el fogunk egy ideig szórakozni.
Értékelés: 8/10
Negatívumok:
*Jelentős újdonság nincs benne
*A harckocsi-vezetés visszásságai
*Multiban viszonylag kötött kasztrendszer
Pozitívumok:
*Gyönyörű grafika
*Változatos küldetések és helyszínek
*Hiteles történelmi háttér
*Személyes hangú történet
*Sokféle harceszköz
*Repkedés és kémkedés
*EÜ-csomagok használata
*Apró újítások