Ez is retro a javából, de ha már a Medalt kiveséztem tavaly, most jöjjön a trónörökös… Nem sokkal azután ugyanis, hogy az Allied Assault nagy sikert aratott, megérkezett az Activision jóvoltából egy hasonló, de sok szempontból kiemelkedőbb program, a Call of Duty, mely 2003 őszén jelent meg.
Az első dolog, ami rögtön a legelején többet és mást ígért, a bevezető képsorok szövege: „A háborúban, amely megváltoztatta a világot, senki nem egyedül harcolt.” A Medalban ugyanis hiába volt néha egy vagy több bajtársunk, azok vagy viharos gyorsasággal elestek, vagy nem segítettek túl sokat. Oké, ott OSS-ügynökök voltunk, de a James Bond-vonalat akkor is túlzásba vitték, legalábbis én így éreztem. Ez persze növelte az izgalmi szintet, de mégis… Hát, a Call of Dutyban ez már máshogy alakult, és a legrázósabb feladatok nem mindig nekünk jutottak.
Az első részben három nemzet színeiben indultunk bevetésre, ezek természetesen az amerikaiak, a britek és az oroszok. A játékmenetet többször is meghatározták a ma már klasszikusnak nevezhető háborús alkotások: az alapkiképzést például Az elit alakulat stílusában Toccoában kapjuk, a 101-es ejtőernyősök támaszpontján, s velük veszünk részt az Overlord-hadműveletben, Sainte-Mere Église elfoglalásában, a Brécourt-tanya mellett felállított német lövegek kiiktatásában, de később még Bajorországba is eljuthatunk. Az oroszok oldalán átélhetjük az Ellenség a kapuknál sztálingrádi jeleneteinek egy részét, ideértve az átkelést a Volgán, de Varsóban és Berlinben is küzdünk majd. A brit ejtőernyősök között a Pegazus-híd biztosításába (lásd A leghosszabb nap), egy német gát, egy hadihajó vagy épp a V-2 rakéták egyik támaszpontjának kiiktatásába is belekóstolhatunk.
Látnivaló, hogy a nagy előd több hiányosságát is kijavították az – éppen a Medalt jegyző Electronic Arts-tól átigazoló – programozók. Ennek hála létezett fekvő testhelyzet, nagyvasakból már csak kettőt tarthattunk magunknál, továbbá az első részben is volt lehetőség a fegyverrel sújtani, a mechanikus irányzékon át célozni, de az sem lebecsülendő, hogy a grafika szebb lett, a mozgatás élethűbb, ugyanakkor a gépigény szerényebb volt, mint a nagy testvérnél. A fedezékek és a gránátok kihasználása nagyobb hangsúlyt kapott, s a közeli becsapódásokat kísérő lelassult reakcióidő emlékeim szerint itt jelent meg (lásd a fenti képet). Az ellenfelek intelligenciája is javult egy cseppet, bár csodákat most sem lehetett várni tőlük – mindenesetre nehezebb fokozaton okoztak pár kellemetlen percet. A különböző harceszközök is fokozták a változatosságot (az FG-42-es karabélyt például egyetlen más játékban sem láttam), és a légvédelmi lövegek időnkénti kezelése mellett egy rövid harckocsikázásra is lehetőség nyílt. A játékos egészségi állapota nem regenerálódott automatikusan, ergo itt még derekasan vadásztuk a vöröskeresztes csomagokat...
A küldetések színvonala hullámzónak nevezhető: az amerikai szakasz például nagyon sokszínű, míg az orosz nagyrészt utcai harcokat foglal magába, ami egy idő után kissé egyhangúnak hatott. A briteknél szerencsére jól megoldották a kommandós bevetések változatosságát. A legemlékezetesebb részek közé tartozik a Pavlov-ház bevétele és védelme vagy az angolok teherautós menekülése.
A linearitással járó korlátokat azzal igyekeztek ellensúlyozni, hogy egy-két helyen kifejezetten filmszerű fejleményeket láthattunk, amikor például a D-napon elkötünk egy francia verdát és szó szerint árkon-bokron át száguldva megpróbáljuk elérni a parancsnokságot. A hitelességet egyes részletek javították, mások nem annyira: az Orne-híd és környezete például a valóságnak megfelelően volt kialakítva, míg Sainte-Mere Église központja és temploma enyhén szólva másképpen fest igaziban; pár alkalommal erőltetettnek hatott a játékos magánya, amikor igen fontos küldetésben járt, és kollégái csak akkor csatlakoztak hozzá, amikor már minden piszkos munkát elvégzett, csak haza kellett térni… 

Összességében nagyon eltalált játék volt ez, amit nem egyszer végigjátszottam, de ami még fontosabb, számos helyen elnyerte "Az év játéka" díjat. Nem is csoda, hogy viszonylag gyorsan elkészült hozzá egy kiegészítő, United Offensive alcímmel, mely 2004 őszén érkezett.
Most is ugyanannak a három nemzetnek a fiait vezettük harcba, részben az első rész vonalát követve: az amerikai ejtőernyősökkel az ardenneki összecsapásban, a brit kommandósokkal a megszállt Európa több pontján, az orosz lövészekkel pedig a keleti front jelentősebb csatáiban, például Kurszknál vagy Harkovnál.
A kiegészítő természetesen megtartotta az alapprogram hardveres jellemzőit, de azért apró fejlesztések történtek. Például több fegyvertípust kaptunk: előkerült az amúgy nem túl hatásos lángszóró, a csak letámasztva használható MG-34-es géppuska, a hangtompítós Sten, a Tokarev karabély, és így tovább. A rövid harckocsizós, hajókázós, motorozós és dzsipes rész mellett egy B-17-es bevetés is szerepelt.
Filmes párhuzamok ezúttal is akadtak, hiszen a Bastogne és Foy körüli harcok Az elit alakulatot, a partvédelmi lövegek kiiktatása a Navarone ágyúit, a repülőerőd pedig a Memphis Belle-t idézte. A küldetések izgalmasak lettek, a hangulat pedig továbbra is ütött, különösen az amerikai küldetésekben, ideértve a Noville-i kastély elfoglalását és védelmét, továbbá Foy bevételét.
2005 végén aztán befutott a második rész is, mely újfent az amerikai, brit és orosz nációkat favorizálta. Az amerikai hadjárat során partraszállhattunk a D-napon, majd a sövényháborúkból és a német határ menti csatákból vehettük ki a részünket. A britek oldalán részt vehettünk Rommel Észak-Afrikából való kiűzésében, illetve a normandiai Caen környéki harcokban. A Vörös Hadsereg katonájaként pedig Moszkva és Sztálingrád védelmében tüntethettük ki magunkat.
A küldetések hangulata - részben a grafika és a hangok révén, illetve a környezet kialakításának hála - felülmúlták a korábbi részeket. Egy-két összecsapás történetének ismeretében kijelenthetem, hogy a programozók valóban kitűnő munkát végeztek. A Pointe-du-Hoc megrohamozása és bevétele például fotelhuszári karrierem egyik csúcspontjának tekinthető, mivel nemcsak játékosként, hanem a D-nap ismerőjeként is nagy élményt jelentett ez a küldetés. A készítők több háborús helyszínt felkerestek, és a látottakat beledolgozták a készülő programba. A már említett sziklacsúcs bizonyára ezek közé tartozik, hiszen ott a mai napig megvannak a németek által kiépített bunkerek és lövészárkok.
Több változtatással is szembesültek a játékosok, ilyen volt például az automatizált mentés, az idővel regenerálódó egészség, a beérkező gránátokat mutató nyilacska felbukkanása, az álcázást segítő füstgránát használata, illetve a távcsővel az ellenséges célpontok kijelölését is el kellett végezni adott helyzetben. A megszokott harckocsizós és lövegkezelős részek persze most sem maradtak el. Több olyan pályát kaptunk, ahol a küldetés teljesítésének mikéntje kevésbé volt lineáris: a 400. domb tetejének bevétele és megvédése során például hatalmas területet járhattunk be teljesen függetlenül, így az egyjátékos hadjárat újbóli végigjátszása mindenképp indokolt volt.

A sorozat harmadik része már nem készült el PC-re, s csak 2007 végén érkezett a negyedik, mely, mint tudjuk, a modern hadviselésre összpontosított, s azóta is csak egyetlen epizód, a World at War erejéig tértek vissza a második világháborúhoz. Talán nem is baj. A második világháborús FPS-ek közt a COD első és második része a mai napig igen előkelő helyet foglal el.


Értékelés: 9/10
Számomra az egyik legemlékezetesebb FPS.

Negatívumok:
*Lineáris játékmenet
*Apróbb grafikai bakik
*Változó színvonalú játékmenet

Pozitívumok:
*Változatos feladatok
*Csapattársaink is vannak
*Atmoszférikus hangulat és zene
*A kor színvonalának megfelelő grafika
*Történelmi jelentőségű küldetések
*Nagyrészt hiteles helyszínek
*Harckocsizós, autós, repülős részek