A hazáért mindhalálig

Emlékszem, először a Lángoló világ című könyvben, aztán H. S. Commager második világháborús kötetében olvastam Szevasztopol ostromáról (mely éppen 75 évvel ezelőtt, 1941 októberének végén vette kezdetét és 1942 júliusáig tartott). Ez utóbbiban egy rövid visszaemlékezés is szerepelt a kikötő védelméről és a védők hősies kitartásáról. A téma azonban nemigen került említésre filmekben és más kiadványokban, mintha a nem sokkal később vívott sztálingrádi csata minden más ütközet jelentőségét felülírta volna. Ezért is lepődtem meg, mikor a fenti mű előzetesére rábukkantam. A filmet látva aztán rájöttem, hogy a cím kissé félrevezető, ugyanis sokkal inkább egy életrajzi alkotásról van szó és a Szevasztopol hőse talán megfelelőbb lett volna.

Az 1916-os születésű, ukrán Ludmilla Pavlicsenko gyerekkorában ismerkedett meg a lövészettel. Egyetemi tanulmányait a második világháború szakította félbe: az elsők között jelentkezett a Vörös Hadseregbe és kifejezett kérésére került harcoló alakulatba, ahol mesterlövészként küzdött. Az 1941 nyarán és őszén Odessza körül vívott harcokban 187 ellenséges katonával végzett, míg vissza nem vonták egységét Szevasztopol kikötőjének védelmére. További nyolc hónapot töltött a fronton és csak akkor vonták ki, mikor aknatűzben megsebesült. Összesen 309 elismert találatot ért el (ebből 36 ellenséges mesterlövész volt), ezzel ő számít a legsikeresebb női mesterlövésznek és az összesített listán is előkelő helyet mondhat magáénak. A Szovjetunió Hőse címet is megkapta. Frontszolgálata végeztével az Egyesült Államokban, Kanadában és Angliában tett látogatást, ahol nagy hatást tett az emberekre, különösen azzal a harcra tüzelő mondatával, mely szerint: "25 éves vagyok és mostanáig 309 fasiszta megszállót öltem meg. Nem gondolják, uraim, hogy túl hosszú ideig bújtak meg a hátam mögött?" A háború után befejezte az egyetemet, történész és levéltáros lett belőle. 58 évesen hunyt el.

A posztban számos részletre kitérek, ezért elolvasását csak azoknak ajánlom,
akik már látták a filmet.

A film tehát az ő története, egész pontosan katonakarrierjéé, sokkal inkább mint Szevasztopol ostromáé, mely a teljes játékidőt tekintve is aránytalanul kis helyet foglal el a forgatókönyvben. A szkript egyébként érdekes módon építkezik, tekintve, hogy az amerikai látogatást, illetve a főhős Eleanor Roosevelthez fűződő barátságát használja fel keretként, hogy emlékképekben mutassa be a békeéveket és a háborús mindennapokat. A hátország és a frontvonal, illetve a harcoló szovjet és a biztonságban éldegélő amerikai nemzet kontrasztját aláhúzó struktúra jól megvilágítja azt a tényt, hogy a Szovjetunió mennyivel hosszabb ideig viselte a háború terhét és mennyivel több életet áldozott fel (bár hozzátehetnénk, hogy ez annak is köszönhető volt, hogy Sztálin nem vett tudomást a német veszélyről és amúgy is igen nagyvonalúan bánt az élőerővel, mert megtehette).

Az egyik dolog, ami már rögtön az elejétől kissé suta volt a számomra, a párbeszédek. Értem én, hogy egyszerű emberek szájába egyszerű dialógusokat szántak, ezzel még nem lenne baj, de ezek durván kilencvenöt százalékát elég semmitmondónak éreztem, vagy inkább kizárólag a hangulat átadására alkalmasnak. A klasszikus szovjet-orosz propagandát szerencsére sikerült kispórolni belőle (sőt érdekes színfolt, mikor egy orosz-amerikai újságíró — teljesen jogosan — Lengyelország megszállásával vádolja a Szovjetuniót, viszont ez a pár mondat igencsak a levegőben lóg — talán megkésett és súlytalan bocsánatkérésként?), bár a honvédő háborús kötelezettségeket már maga az alaptörténet is kihangsúlyozza és óhatatlanul akad olyan jelenet, ahol ezeket direktben is megemlítik. Az nagyon pozitív, hogy van végre egy film, amely a női oldalra fókuszál, hiszen a szovjet oldalon rengeteg nő szolgált (ahogy arra az Ellenség a kapuknál kapcsán már kitértem).

Több helyütt is éreztem, hogy bár nyilván kerek, egész cselekményre törekedtek, kissé töredékesre sikerült a történetmesélés, nem is annyira az események láncolata kapcsán, hanem az emberi kapcsolatok bemutatása terén. Ludmilla harctéri románcai, egész pontosan azok megalapozása például olyannyira elnagyolt, mintha teljesen egyértelműnek kellene lennie, hogy a fronton hogy szeret egymásba a felettes és alárendeltje. Aztán ez később átcsap egy másik végletbe, amikor főhősünk kvázi szerelmet vall az addig teljesen háttérbe szorított, lenézett, hátsó lépcsős szolgálatot teljesítő férfiismerősének…

Talán a forgatókönyv hiányosságainak tudható be, hogy a színészek teljesítményét sem éreztem igazán átütőnek, még ott sem, ahol érzelmesebb húrokat pengetnek. Jellegzetesen oroszos arcokat látunk, mindenki a helyén, de a karaktervezetés elég semmilyen. Luda az egyetlen, akinek a személyiségében említésre méltó változásokat láthatunk.

A csataképek egy része jól megragadja a küzdelem vészterhes perceit, de furcsállom, hogy pont a mesterlövészes részeket elnagyolták. A téma kedvelői valószínűleg hoppon maradnak e téren, főleg más releváns filmek (Lopakodók, Ellenség a kapuknál) hasonló jeleneteinek ismeretében. Ezeknél a jeleneteknél többnyire úgy egyszerűsítették le a lesipuskások tevékenységét, hogy ott figyel a fűben a színész, látjuk a célkeresztben az ellenséget, aztán bumm. Kizárólag a film legvégén próbáltak ezen felülemelkedni egy mesterlövész-párbaj keretében, de pont itt meg egészen hollywoodi hatást értek el: a holtfáradt Ludmilla megmutatja magát a német mesterlövésznek és úgy tüzel, de ő is kap egy lövést... Hmmm. Ja, és nem lehet véletlen, hogy ez a német mesterlövész pont olyan karikaturisztikus Hitler-bajuszt visel, hogy még Charlie Chaplin is megirigyelhetné. Véleményem szerint, ez egy igen olcsó és hatásvadász megoldás volt.

Az operatőr és a vágó munkáját nyugodtan megdicsérhetjük, de a vizuális effektekért felelős szakemberek is odatették magukat (ez főleg a szállítóhajók és a felettük összecsapó vadászgépek esetében volt látványos). A zenét illetően viszont nem voltam elégedett. Az instrumentális részek hangulatilag passzolnak ugyan, de kissé jellegtelenek. A két helyen felhangzó kísérődal pedig hangzásában túlságosan is modern: érezhető, hogy a háborúban sem elfojtható romantikus érzelmek érzékeltetésére szánták, de szerintem nem illik ide.

Összességében egyáltalán nem kaptam meg azt az élményt, amit vártam ettől a filmtől, pedig az oroszok A 9. századdal vagy A breszti erőddel már rég megmutatták, hogy tudnak realista és külföldi nézők számára is befogadható, mi több, realista és hatásos háborús alkotást készíteni. Ez a darab azonban, véleményem szerint a nyomába se ér, bár érthető, hogy eleve más jellegű. Mondjuk ki nyugodtan, hőseposznak szánhatták, és ezt nem negatív értelemben kell érteni, mert a kisember kitartásáról és felemelkedéséről szóló történet valóban érdemes az elmondásra. Csak nem mindegy, hogyan…

A filmet Magyarországon nem forgalmazták.

Jobbra számítottam.
Értékelés: 5/10

A szevasztopoli csata (Bitva za Szevasztopol)
Kinorob 2015
Háborús dráma (110 perc)
Rendező: Szergejk Mokrickij
Főszereplők: Julija Pereszild, Jevgenyij Ciganyov
Zene: Jevgenyij Galperin