Ami gyors hadjáratnak indult, ugyanúgy állóháborúba torkollt a Gallipoli-félszigeten, mint a nyugati fronton. A partra tett antanterők egyelőre nem tudtak kitörni a parti sávról és Konstantinápoly elfoglalása továbbra is csak terv maradt. Eközben mindkét oldalra további erősítések érkeztek és felkészültek a végsőnek szánt támadásokra...
FIGYELEM! A MOST KÖVETKEZŐ KÉPEK KÖZÖTT MEGRÁZÓ FOTÓ IS TALÁLHATÓ.
Akik az Oszmán Birodalomért harcoltak: a törökök felszerelés és utánpótlás terén komoly hátrányt szenvedtek – a mezítlábas, toldozott-foltozott egyenruhás katona látványa mindennapos volt –, de harci szellemüket jelentősen erősítette a tény, hogy szülőföldjüket védték, tisztjeik nagy része pedig harcedzett veterán volt. "A törökök csodálatos harcosok, roppant bátor emberek... Sokkal tiszteletreméltóbbak, mint a disznó németek" – írta egy ausztrál tiszt.
"Török csapatok Gallipolinál" – korabeli német képeslap.
Török sátortábor a frontvonal mögött.
Már-már idillikus festmény ugyanabban a témában...
Ideiglenes török kórház.
Ápolónő siet a sebesült segítségére a Vörös Félhold képeslapján. A szervezet a Vöröskereszt megfelelője azokban az országokban, ahol vallási okokból a kereszt nem elfogadott jelkép. Ezt a szimbólumot egyébként már az 1877–78-as orosz-török háborúban használták, de hivatalosan csak 1919-ben ismerték el.
A török hadtáposzlop mellett magányos alak tart a front felé. A falvakból ilyen postásokat menesztettek az alakulatokhoz; ezek az emberek általában személy szerint is ismerték az adott helységből való katonákat. Nemes, de nehéz feladat volt ez, és nem is a fizikai körülmények miatt: az elkerülhetetlen gyászhírek fogadása és otthoni átadása soha nem lehetett könnyű.
Török tisztek inspekciója egy álcázott ütegnél.
Ezt a szemlét azonban egy jóval magasabb rangú személy vezeti: maga a trónörökös és törzskara. Német képeslap 1915-ből.
A nyári hónapokban is folytatódott a küzdelem. Itt-ott teret nyertek a támadók, de mindahányszor súlyos veszteségek árán. A képen francia gyarmati tüzérség Krithia körzetében 1915 júniusában. Három támadást is indítottak a falucska elfoglalásáért, az elsőt még április végén, de az áttörés elmaradt.
ANZAC-katonák menedékei az egyik sziklameredélyen. A környék "nagy növésű és jómódú vademberek barlanglakásaira" emlékeztetett egy ausztrál tisztet, "akik ősbozóttal borított, homokos szirtek szélsőségesen meredek lejtőin élnek."
Mostanra láthatóan jól berendezkedtek a támadók... Ezen a képen látható az Anzac-öböl uralkodó eleme, a jellegzetes formájú, Szfinx nevű sziklatömb.
Távol a hazától, a brit korona védelmében... A 29. indiai gyalogdandár katonái.
Néprajzos csemege: hagyományos stílusú maori faragvány egy sziklafalon. (A felirat a maori katonák találkozóhelyét jelöli.)
És ha már a maorik szóba kerültek: a messze földön híres harci tánc, a haka előadása Gallipolinál sem maradt el. A török védőknek fura gondolatai támadhattak, mikor meghallották a harcias kiáltozást a túloldalról...
Ausztrál mesterlövész keresi célpontját egy elmés szerkezet segítségével, mely lehetővé teszi, hogy fejének kidugása nélkül is célozhasson puskájával. Mellette egy bajtársa periszkóppal figyeli a senkiföldjét.
A lövészárkok nem egyszer alig néhány méterre húzódtak egymástól, jóval gránátdobásnyi távolságon belül. Ez lehetővé tette, hogy az átküldött robbanószerkezetet sokszor még robbanás előtt visszaküldjék a feladónak – aki nem egyszer olyan ügyes volt, hogy megint csak át tudta dobni, de még így sem érezhette magát biztonságban... Az ilyen hajmeresztő mutatványok is részét képezték a gallipoli mindennapoknak.
Roham előtt. A katonák zubbonyuk ujjára és hátára fehér rongydarabokat varrtak el, hogy a tüzérségi figyelők a füstön és a felkavart porfelhőn keresztül is nagyjából figyelemmel kísérhessék az előrenyomulás mértékét. A fehér foltok néha még akkor is tették a dolgukat, amikor a török vonalak előtt lekaszált holttestek hátán virítottak...
Homokzsákokkal megerősített ausztrál fedezékek az egyik hegyoldalban.
Életkép a W-partról, a Hellész-foknál.
Fogságba esett török mesterlövész.
A háború békésebb (és némileg beállított) arca: ausztrál katona vízzel kínál egy török családot...
Ez már valamivel őszintébbnek hat: a katonák a gyerekekkel játszanak.
Mostanra valószínűleg megtört a jég... És addig legalább a csacsi is pihizett egyet. A háború azonban sajnos folytatódik tovább.
Ahogy egyre több holttest borította a csatateret, a legyek is egyre nagyobb számban rajzottak. Előbb a hullákból és a szabadtéri latrinákból lakmároztak, majd rászálltak a katonák élelmére is. Olyan tömegben támadtak, hogy lényegében képtelenség volt úgy lenyelni egy falatot, hogy ne menjen vele legalább egy-két dög. Az egyhangú étrend sem volt különösebben egészséges – a melegben amúgy is gyorsan romlottak az ételek, friss élelem, gyümölcs pedig nemigen jutott a harcolóknak. Nem csoda, hogy hamarosan járványok törtek ki: sárgaság, tífusz, bőrbetegségek – de leginkább a vérhas tombolt, mely utóbbi szinte mindenkin átment. Csak a török oldalon 20 ezren haltak bele a betegségekbe.
A vízellátással mindkét oldalon súlyos gondok voltak. Az antant erők leginkább a tenger felől kapták az ellátmányt, míg a törökök kénytelenek voltak a csekély számú kútra támaszkodni. Rosszabb napokon a katonák nem egyszer saját vizeletükkel nedvesítették be bőrüket a hőségben és kavicsot szopogattak a szomjúság ellen...
Legalább a strandolás megoldható volt a tenger közelsége és hőmérséklete folytán. A török tüzérség és az orvlövészek azonban ilyenkor is tiszteletüket tehették.
A paciknak is kijár a hűsölés: az ausztrál könnyűlovasság tagjai hátasaikat fürdetik a tengerben.
Brit tisztek ebédje. Ki nem mondott megegyezés alapján délidőben a harc általában elcsitult, mindkét fél étkezett és a táj elcsendesült.
Botcsinálta régészek: ezek a francia katonák az ágyútűztől feltépett domboldalon egy ősrégi szobrot találtak. Nem ők voltak az egyetlenek, akik a régmúlt idők tárgyaival találkoztak a csata során...
Az ostromharcászat klasszikus megoldása: aknák ásása az ellenséges állások alá. Gallipolinál mindkét fél használta ezt az eljárást. A képen brit alagutat láthatunk. Az ilyen munkálatok közben is bőven kerültek elő ókori leletek.
A Hellész-foknál a britek focimérkőzéseket is rendeztek. A visszaemlékezők szerint a törökök soha nem lőttek a játékosokra – inkább egymás közt fogadtak a meccsre.
Hazafias propaganda minden lehetséges eszközzel: gallipoli hőstettek taglalása az ausztrál cigaretta csomagolásán…
…és egy plakát a sok közül: „Fiúk, gyertek ide, szükség van rátok!”
Levezelőlap a frontról, pontosabban a tűzvonalból... A feladási dátum 1915. jún. 14.
Drága anyám! Csak egy képeslap, hogy tudassam, jól vagyok és továbbra is kitartok. Már egészen hozzászoktunk a golyókhoz, gránátokhoz és Jack Johnsonokhoz*, csak vigyorgunk. Ne felejtsd el tudatni, hogy Fredet és Bertet hova helyezik majd, hogy írhassak nekik. Az én címem változatlan. Szeretettel gondolok mindenkire, maradok szerető fiatok,
Harry
*A fekete bőrű boxbajnok után így hívták a fekete füsttel robbanó ágyúlövedékeket.
"Üdvözlet a drága anyaországnak" – ausztrál üdvözlőkártya a régi idők stílusában.
A kritika hangadója: Ellis Ashmead-Bartlett brit haditudósító – a búr háború veteránja és a japán-orosz háború, később pedig a magyar tanácsköztársaság elleni harcok szemtanúja, sőt, résztvevője – kendőzetlenül ostorozta a hadvezetés gallipoli hibáit, ugyanakkor elismerően nyilatkozott az ANZAC-alakulatok kitartásáról, ezzel jelentősen hozzájárulva azok formálódó hírnevéhez. Kimenő cikkeit cenzúrázták, ám Londonban járva személyesen is megosztotta benyomásait több befolyásos politikussal, majd pedig interjút adott a Sunday Timesnak a témában. Később előadó-körútra indult és könyvet is írt a hadműveletről.
Miután nem sikerült kenyértörésre vinni a dolgot, a britek a csapaterősítés és az újabb partraszállás mellett döntöttek, méghozzá az Anzac-öböltől északra, a Suvla-öbölben, augusztus 6-án. A fő feladat itt is a magaslatok elfoglalása és a partról való kitörés volt. Ezzel egy időben az Anzac-szektorból is támadásba lendültek. A brit erők csekély veszteség mellett érték el a szárazföldet. Sikerült meglepni az ellenséget, és játszva kitörhettek volna a partról, de az itteni parancsnok, Stopford altábornagy fontosabbnak tartotta a hídfő megerősítését és a tüzérség partra tételét, hogy fájós térdét és a hőséget ne is említsük. Csak két nap múlva(!) adott parancsot az előrenyomulásra, akkorra pedig a törökök kellően megerősítették állásaikat. A gallipoli hadművelet ezzel a próbálkozással rekedt meg végérvényesen.
A suvlai partraszállással párhuzamosan másutt is megkezdődött az újabb támadás. Augusztus 6-án az ausztrál alakulatok megindultak a 400. magaslat, közismertebb nevén a Lone Pine ("magányos fenyő") ellen. A török állásokat véres közelharc árán sikerült elfoglalni, de még két napon át folyt a küzdelem. Keserédes győzelem volt: a nagyobb cél, a partról való kitörés ezzel sem valósult meg. A roham fényképen...
...és Fred Leist festményén. Az ausztrál haderő egyik legvéresebb küzdelme volt ez a gallipoli csata során, és innentől fogva az első világháború ANZAC-katonái mindig ehhez hasonlítottak minden más ütközetet. Hét katona érdemelte itt ki a Viktória-keresztet, kettő közülük posztumusz.
Sebesült társával a vállán siet visszafelé ez az ausztrál katona.
Török és ausztrál holttestek a lövészárok mellvédjénél a Lone Pine körzetében. Mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett: az első nap végére durván 2000 ausztrál és 5000–7000 török esett el.
"Istennek hála, hogy a szeretteik most nem láthatják őket. Istenem, micsoda szörnyű látvány. Az őrnagy mellettem áll és azt mondja: – Hát, győztünk. – Uramatyám, győztünk, és ilyen a győzelem a karnyújtásnyira fekvő holttestekkel. Sohase tudjam meg, milyen a vereség!" – írta Cyril Lawrence őrmester.
A Neknél augusztus 7-én négy rohamot is indítottak a török lövészárkok ellen – a beásott géppuskák ellen azonban semmi esélyük nem volt. Félóra alatt a 600 támadóból 234-en estek el és 138-an sebesültek meg egy kisebb futballpályányi területen. A harmadik hullám után állítólag egy török tiszt kétségbeesetten kiáltozott az ausztráloknak, hogy hagyják abba – még neki is sok volt a vérfürdő látványa. A rohamot utóbb a hivatalos visszaemlékezések többsége vagy meg sem említette, vagy egy-két mondattal elintézte…
Peter Weir Gallipoli című filmjének végén ezt a támadást elevenítették fel. Egy-két részletet leszámítva (például, hogy a rohamot erőltető tiszt valójában nem brit volt, hanem ausztrál) hiteles képet nyújtottak a tragédiáról: az óraegyeztetés elmaradt, a támadók töltetlen puskával, kizárólag a bajonettre hagyatkozva indultak neki, és egy Wilfred nevű farmerlegény valóban úgy sprintelt előre a török lövészárok felé, mintha futóversenyen volna. A film főhősét, Archie Hamiltont róla mintázták...
60 fontos brit löveg működésben. A gallipoli antant kontingens nem rendelkezett elegendő tüzérségi eszközzel, mivel ezek többségét a nyugati front jelentőségére való hivatkozással ott vetették be. A flotta hajóágyúi ugyan több alkalommal is sikeresen támogatták a szárazföldi alakulatok harcát, ám lövedékeik lapos röppályája miatt egyes szektorokat képtelenek voltak elérni. Összességében a tábori tüzéreszközök hiánya érzékeny veszteségeket okozott mindkét oldalon. A törökök csak Bulgária hadba lépése után vehettek át több löveget…
A tüzérségi tűz folytán nem egyszer a bozót is lángra kapott – vele együtt pedig a temetetlen holttestek. A lángok egyes helyeken elérték a lövészárkokat is...
Szövetséges vendégek: orosz tisztek látogatása Suvlánál. Biztonsági okokból brit egyenruhát viselnek, csak sapkarózsájuk árulkodik hovatartozásukról.
Augusztus 21-én még megpróbálták egyesíteni a suvlai és az Anzac-hídfőt, de ez a kísérlet is meghiúsult. Eközben a franciák újabb támadást terveztek a nyugati fronton, Bulgária pedig a központi hatalmak oldalán lépett be a háborúba: ez utóbbival megoldódott a német fegyverszállítmányok Törökországba vitele, vagyis várható volt, hogy az ellenállás csak erősödni fog.
Amit a németek mondtak a britekről a nyugati fronton, mondhatták volna a törökök is az ANZAC-katonákra: "Oroszlánok, akiket birkák vezetnek." Kitartók és elszántak voltak, méltó ellenfelek.
Augusztus végére mindkét fél kimerült. Az "élni-és-élni-hagyni" hozzáállás egyre általánosabb lett. A hősiesnek ható csataképek után következzen egy másféle festmény a témában.
