Száz évvel ezelőtt vette kezdetét a gallipoli partraszállás, melynek során az antant megkísérelte a Dardanellák elfoglalását. A merész akció célja a tengerszoros biztosítása, majd Konstantinápoly elfoglalása volt, illetve Törökország kiütése a háborúból. Mint sok más haditerv a történelem folyamán, ez is jól hangzott papíron, a gyakorlatban viszont sok százezer ember elvesztésével járó kudarcot eredményezett. Itt és most elsősorban a fennmaradt fotókra, festményekre és plakátokra támaszkodva próbálom megidézni a hadjárat történetét, tisztelegve mindkét oldal elesettjei előtt.
FIGYELEM! A MOST KÖVETKEZŐ KÉPEK KÖZÖTT MEGRÁZÓ FOTÓ IS TALÁLHATÓ.
Az Oszmán Birodalom 1914 októberében lépett hadba a központi hatalmak oldalán. A birodalmat akkoriban "Európa nagybetegének" tartották, mert belpolitikai viszályok és katonai vereségek gyengítették. A német diplomácia sikeresen utat talált az "ifjú törökökhöz", vagyis a politikai hatalmat 1908-ban magához ragadó csoportosuláshoz, ezzel is gyengítve az itteni brit befolyást. Ezenfelül a német katonai tanácsadók jelentős szerepet játszottak a hadsereg korszerűsítésében. A török hadba lépés azonban a történészek szerint teljesen szükségtelen volt...
A török haderő már 1914 telén megindult a Kaukázusnak, az oroszok ellen, de a gyatrán szervezett "hadjárat" teljes kudarccal végződött: az utánpótlás akadozott, az időjárás pedig kegyetlenül elbánt a behatolókkal. 70 ezer fős veszteség után a törökök kénytelenek voltak visszavonulni... II. Miklós orosz cár ettől függetlenül antant beavatkozást sürgetett, mert félt a kétfrontos háborútól, és aggasztotta a Fekete-tenger elvágása.
Miután a nyugati fronton megmerevedett az arcvonal, a brit vezetésben többen is "kerülőúton" oldották volna fel a patthelyzetet. A.J.P. Taylor szerint ezek a merész elgondolások mindig a "szivarvég-stratégia" gyümölcsei voltak, vagyis valaki valahol kigondolt valamit és szivarjával rábökött a térképre, mondván, megfelelő hely lesz... Az ilyen mellékakciókhoz azonban soha nem jutott elegendő forrás, mivel uralkodó nézet volt, hogy a németeket nyugaton kell legyőzni, és persze a franciák is igényelték, hogy a britek nagyobb erőkkel legyenek jelen a kontinensen. Sir Winston Churchill (a képen jobbra), az admiralitás első lordja, illetve Lord Kitchener, a hadügyminiszter azonban látott logikát a Törökország elleni akcióban: egyrészt az Oroszország felé irányuló utánpótlást biztosítanák a Dardanellák elfoglalásával, másrészt elhárítanák a Szuezre leselkedő veszélyt (az akkori Oszmán Birodalom ugyanis határos volt Egyiptommal, és ekkor már ott is harcok folytak). Úgy vélték, mindezt kizárólag a dicső brit flotta közreműködésével is megoldhatják.
A brit haditengerészet 1915. február 19-én behatolt a tengerszorosba, és tűz alá vette a parti erődítményeket. Egy hét alatt sikerült kiütniük a telepített ütegek egy részét és az aknaszedés is megkezdődött, illetve tengerészgyalogosok is partraszálltak két helyen, hogy megrohamozzák a török lövegállásokat. Churchill elégedetlen volt és nagyobb erőfeszítéseket követelt a flottától.
Német hajóágyú török szolgálatban, valahol a Gallipoli-félszigeten.
Gallipoli első török hőse: Szejíd tizedes, a Kilitbahir-fennsík egyik ütegének tagja. Mikor a lőszertovábbító mechanizmus a brit hajóágyúk tüzében tönkrement, a különösen erős, favágóból lett tüzér egymaga cipelte át a 275 kilogrammos gránátokat a raktárból a lövegig. A róla készült fotó azonban csak másnap készült el: akkor, érthető módon, nem volt már csúcsformában, ezért egy fából készült gránát-utánzatot adtak a kezébe. Szejíd emlékét ma szobor őrzi bajtársai sírjai mellett.
Mikor 1915. március 18-án 18 brit és francia hadihajó újra próbálkozott a szoroson való áttöréssel, újabb aknamezők és mobil partvédelmi lövegek várták őket. Három nagyobb hajó süllyedt a hullámsírba és további három rongálódott meg – a törökök lőszerkészlete viszont majdnem teljesen kimerült. A brit flottaegység parancsnoka, de Robeck nem volt hajlandó több hajót veszíteni, ezért visszavonulást rendelt el. Egyértelmű volt: szárazföldi erők partra tétele nélkül nem oldható meg a grandiózus terv. Ez további gondokat okozott: a brit hadsereg ekkor még mindig létszámhiánnyal küzdött és a nyugati front prioritást élvezett az utánpótlás tekintetében, holott többen is hangoztatták, hogy ott egyelőre nem várható változás. Így kerültek képbe az ausztrál és új-zélandi, illetve a francia és a brit gyarmati erők.
A majdani akció csupa kérdőjel volt. A bevethető alakulatok (öt hadosztály) többsége teljesen tapasztalatlannak számított; a britek tengeri fölényük ellenére nemigen rendelkeztek támadó jellegű partraszállásra alkalmas tengeri járművekkel; s mivel hirtelen döntöttek a szárazföldi egységek bevetéséről, számos logisztikai probléma is adódott, nem is beszélve a felderítési adatok hiányáról. Mindezek okán a tulajdonképpeni hadművelet, Sir Ian Hamilton tábornok vezetésével csak április végén indulhatott meg – a törökök pedig eközben tovább erősíthették védelmüket.
A félszigeten állomásozó hat török hadosztály egyébként a német Otto Liman von Sanders tábornok parancsnoksága alatt állt. Négy hét alatt számos védművet építettek, akadályokat emeltek, utakat javítottak, sőt, egy repteret is kialakítottak.
Az akkor 34 éves Musztafa Kemal alezredes, az itteni török hadosztály-parancsnokok egyike. Kemény, gyakorlatias ember, jó katona és inspiráló vezető volt — a háború utáni Törökországnak pedig vezéralakja…
Ausztrál sátortábor a piramisok tövében; Egyiptomban összpontosították a támadó erők jelentős részét. A titoktartásra sajnos nem adtak: egész Kairóban beszélték, hogy az alakulatok Törökországba tartanak, a Dardanellák elfoglalására. Ha a kétszeres tengeri támadás nem szolgált volna elég bizonyítékkal, a török hírszerzésnek akkor se lett volna nehéz dolga.
A hivatalosan 1901 óta önálló, de az anyaországhoz továbbra is kötődő Ausztrália számára ez volt az első lehetőség, hogy haderejét harcba vesse. Az európai hírek és a háborús fejlemények hatására nem volt hiány önkéntesekből, akik készek voltak beszállni a küzdelembe a Brit Birodalom védelmében – sokukat persze a kalandvágy hajtotta. Összesen 417 ezer katonájuk állt csatasorba. Új-Zéland bő 100 ezer katonát és ápolónőt küldött a háborúba. Az ausztrál és új-zélandi haderőt gyűjtőszóval ANZAC-hadtestnek hívták (Australian and New Zealand Army Corps).
ANZAC-katonák egyiptomi táborukban, nem sokkal behajózás előtt. Az alakulat kabalaállata természetesen erről a képről sem hiányozhat...
Francia csapatok érkeznek a görög Lemnosz szigetére. A franciák később a Hellész-foknál a britek oldalán küzdöttek, de a támadás első napján egy figyelemelterelő akciót is végrehajtottak Kum Kale közelében, a Dardanellák ázsiai oldalán, ahol csak rövid időre szálltak partra, majd távoztak.
Bernard Freyberg, a később tábornokká előlépő új-zélandi parancsnok is végrehajtott egy figyelemelterelő akciót Bulairnél a partraszállás éjszakáján, de egyes-egyedül – úgy vélte, kár lenne kockára tenni emberei életét. Ezért miután a csatahajók sortüzet adtak le a parti sávra és a csónakokat átmenetileg vízre tették, ő egymaga úszott ki a partra (ahogy a fenti, 1914-es képről is sejthető, kiváló úszó volt), zsákjában késsel, pisztollyal és fényjelző eszközökkel. A fövenyen itt meg ott meggyújtotta a fényeket, körülszimatolt, de törökkel nem találkozott. Kitüntetést kapott érte, de nagyobb érdem ennél, hogy mindezt emberei megkímélése érdekében (no meg egészséges kalandvágyból) hajtotta végre.
A Gallipoli-félsziget térképe
Április 25-én hajnalban megkezdődött a partraszállás… Ausztrál katonák a part felé vontatott csónakban. Az arcokon egyelőre több a lelkesedés, mint az aggodalom.
A 4. ausztrál zászlóalj partraszállása, reggel 8 óra körül Gaba Tepe mellett, az ún. Anzac-öbölben. Az első csónakok még sötétben érték el a fövenyt, természetesen nem ott, ahol eredetileg tervezték. Az egyes alakulatok is összekeveredtek, de szinte azonnal elindultak felfelé a meredélyen...
Partraszállás az Anzac-öbölben; Charlex Dixon festménye.
Török tisztek figyelik az ellenség mozgását. Kemal alezredes a hiányos információk ellenére is biztos volt abban, hogy az Anzac-öbölbeli partraszállás nem elterelés, hanem valós támadás. Tisztában volt a magaslatok jelentőségével és kész volt hadosztályát is feláldozni, hogy a támadókat megállítsa. Híres parancsában nem kertel katonái előtt: „Nem arra utasítom magukat, hogy harcoljanak, hanem, hogy meghaljanak. Míg mi elesünk, más csapatok és parancsnokok foglalhatják el a helyünket.”
Új-zélandi katonák partraszállása. Az Anzac-öbölben aznap két hadosztály ért partot, a támadók vesztesége durván 2000 fő volt. Egyes helyeken szinte csak talpalatnyi földet tudhattak magukénak és az evakuálás is szóba került. Hamilton tábornok ezt elutasította, már csak azért is, mert a flottának ehhez több napra lett volna szüksége.
És megkezdődött a harc a magaslatokért... Cyrus Cuneo festménye.
Török lőállás két német gyártmányú MG08 géppuskával.
A Hellész-foknál brit erők léptek partra, őket csak később követték indiai és gurkha alakulatok. A Szedülbahir erőd géppuskái keményen megtizedelték a River Clyde nevű csapatszállítóról kiszálló brit gyalogságot. A partraszállást így sem tudták megakadályozni, viszont a tényleges térnyerés csekély volt: a magaslatokat a nap végén itt is a törökök uralták.
Egy vonatkozó dokumentumfilm részlete, melyben valószínűleg a Tell England című 1931-es játékfilm képsoraival idézik meg a V-szektor poklát a Hellész-foknál.
A River Clyde hídjáról készült ez a kép, melyen jól látható az orrban letett holttestek és sebesültek tömege.
A sebesültek kivonása nem ment könnyen, részben, mert a brit hadvezetés nem számított ennyi áldozatra.
A nap mérlege minden partszakaszon ugyanaz volt: az antant erők megvetették a lábukat, de nem nyomultak kellő mértékben előre és a törököknek így volt elég idejük újabb csapatokat átcsoportosítani, állásaikat megerősíteni.
Brit felderítőgép fotója a félszigetről. A Királyi Haditengerészet légiszolgálata (akkor még nem létezett a tengerészeti légierő) a partraszállás után egyre nagyobb szerepet kapott a felderítésben, a megfigyelésben, sőt, korlátozott mértékű bombázó feladatokat is kaptak.
Hellésznél május 6-án kezdődött az újabb antant támadás. A tüzérségi előkészítést követő akció során a rohamozók jelentős része eltévedt a nehéz terepen. Néhány száz méteres térnyerést csikartak csak ki és újra meg kellett állniuk.
Még George Lambert festményén is jól látható, hogy a terep milyen nehézségeket okozott. A félsziget változatos, a homokos tengerpartot egyes helyeken alacsony dombság követte, másutt viszont meredély, számos apró völggyel és vízmosással. Ilyen körülmények között még a védőknek is gondot jelentett a tájékozódás.
Ellenlökés. Április 27-én, majd május 19-én nagyszabású török támadások indultak az Anzac-öbölnél a támadók tengerbe szorítására. A brit hajóágyúk azonban a szó szoros értelmében megtizedelték a rohamozókat.
Ezt követően a nagyszámú holttestet (600 ausztrál és 3000 török) mindenképp el kellett takarítani: ennek érdekében ideiglenes tűzszünet köttetett. Ez volt az első alkalom, hogy a felek megláthatták egymás emberi arcát is. Az ANZAC-katonák eddig is tisztelték a törököt, de sokan mostantól egyenesen úgy emlegették őket leveleikben, mint igazi úriembereket. Ott, ahol a lövészárkok közel húzódtak egymáshoz, az ellenfelek nem egyszer arcról is ismerték egymást és időnként leveleket vagy ajándékokat is áthajigáltak egymáshoz.
Bár a fegyverszünet során tilos volt a fotózás és a rajzolás, több fénykép is készült a senkiföldjét borító holttestekről és az azokat összeszedő katonákról.
A Commonwealth of Australia Gazette 1915. május 17-i száma közölte az első hivatalos tudósítást az otthoniaknak a gallipoli akcióról.
Német rajz a Gallipoli-félszigetről, rajta a Hellész-foknál végrehajtott partraszállással.
