Rejtély rejtély hátán
Az ezredfordulós francia filmgyártás egyik nemzetközileg is ismert darabja következik most, mely az akció- és kalandfilmek, illetve a krimik mezőnyének egy különleges hangvételű képviselője, a főszerepben Gerard Depardieuvel és a később híressé vált Guillaume Canet-val.
Párizs, 1830. A nép forrong, az újabb forradalom küszöbön áll, ráadásul baljós hír kap lábra: Vidocq, a hírhedt mesterdetektív halott, gyilkosa pedig ismeretlen. Egy lelkes zsurnaliszta, aki a nyomozó önéletrajzírójának vallja magát, nekivág, hogy felgöngyölítse az ügyet. A fővárosi alvilág bugyraiban és a felső tízezer tagjai között kutat, de a titokzatos, üvegmaszkot viselő, láthatóan természetfeletti hatalommal bíró tettes nyomára szinte lehetetlen ráakadni…
A 19. század véleményem szerint kiváló talajt nyújt az ilyesféle misztikus krimiknek, hiszen olyan korszak volt, amikor a modernizáció egyre nagyobb léptekkel siettette annak az új világnak a beköszöntét, melyből a mi huszadik századunk is megszületett. Így aztán a forgatókönyvírók talán nagyobb szabadságot kaphatnak a technikailag is megmagyarázható fortélyok és eszközök felhasználására, bár tény, hogy szinte mindig számítanunk kell a természetfeletti módszerekre. Aztán a koktélba persze még be lehet dobni egy népszerű nagyvárost is, minden szennyével és ragyogásával együtt.
A misztikum dominanciája ebben az esetben mindenesetre picit visszaüt, ugyanis maga a történetvezetés kissé elvész a vizuális és hangulati orgia közepette. A szövevényes nyomozás folyamata visszatekintve például nehezen követhető a borzongás és a bizonytalanság állandóságában. Pedig ez a film elvileg egy krimi. Az atmoszféra és a karakteres szereplők mégis jobban megragadtak bennem, mint az, hogy mi is történt közben. Emiatt ugyanaz volt a vége, mint a Farkasok szövetsége esetében: egyáltalán nem rossz, de kissé kiegyensúlyozatlan, és korántsem használja ki teljesen a potenciálját.
Ha már megemlítettem a vizualitást... Ez volt az első mozifilm, melyet teljes mértékben digitális kamerával rögzítettek. Az operatőr nagyon merész, változatos nézőpontokkal dolgozott, és az eredmény igen látványos, itt-ott képregényes, de összességében picit túlpörgetett. Ennek oka részben a túlhúzott kontrasztok – melyek kellően drámaiak, de a jóból is megárt a sok, ugye –, részben pedig a vágás, mely sok helyütt az én ízlésemnek túlzottan is gyors. És persze megértem, hogy mindez miért ilyen, hiszen a rejtélyek után kajtató újságíró mögött lépkedő néző így tényleg "kapkodja a fejét" és beleélheti magát a történetbe, de mégis… A kevesebb itt tényleg több lett volna. Szerintem.
A főhős egyébként többször is látható volt a mozivásznon, illetve a képernyőn a huszadik század folyamán, számos film és sorozat jóvoltából (utóbbiak egyikét a magyar televízióban is sugározták), és nem véletlenül, hiszen az 1775 és 1857 között élt Eugene Francois Vidocq eleinte bűnözőként, majd bűnüldözőként szerzett magának hírnevet, s utóbbiként alapítója volt a francia rendőrségnek, később pedig magándetektív lett belőle. Azt is tegyük hozzá, hogy kifinomult és felvilágosult módszerei folytán a modern kriminalisztika atyjaként is emlegetik. Élete olyan híres írókat inspirált, mint Victor Hugor vagy a barátjaként tisztelt Balzac. Ennek folytán nem csodálkoznék, ha a francia filmesek pár éven belül újra elővennék ezt a figurát…
A Vidocq annak idején DVD-n is kapható volt nálunk. Magyar és francia hangsávot, illetve magyar feliratot kaptunk, utóbbit az extrákhoz is, melyek között találtunk egy rövid werkfilmet, egy húszperces interjút a rendezővel, egy rövidfilmet a vizuális effektekről és a film végefőcíme alatt hallható dal videóklipjét az Apocalipticával.
Újrafeldolgozásra érdemes téma.
Értékelés: 6/10
Vidocq (Vidocq)
Studio Canal 2002
Krimi, kalandfilm (94 perc)
Rendező: Pitof
Főszereplők: Gerard Depardieu, Guillaume Canet
Zene: Bruno Coulais
