Már javában folyt a harc a part mögötti területeken a német védők és a szövetséges légideszantosok között, amikor a normandiai partok előtt feltűntek a brit, kanadai, amerikai és francia csapatokat szállító rohamcsónakok. Öt partszakaszon hat hadosztály érkezett az első hullámban. Lássuk tehát 1944. június 6-a, "a leghosszabb nap" legérdekesebb fotóinak válogatását.
FIGYELEM! A MOST KÖVETKEZŐ KÉPEK KÖZÖTT MEGRÁZÓ FOTÓ IS TALÁLHATÓ.
Irány a part! Amerikai bakák szoronganak egy LCVP rohamcsónakban. Ahhoz, hogy fél hét körül elérhessék a partraszállási övezetet, a kihajózás már a kora hajnali órákban el kellett, hogy kezdődjön. A katonákat nemcsak hogy túlterhelték a szabvány felszerelésen túl további eszközökkel, hanem egyenruhájuk is átázott a hullámzásban és a szitáló esőben, és a tengeri betegségtől is szenvedtek. A hajókon kapott bőséges vacsora és reggeli (előbbit sokan "az utolsó vacsoraként" emlegették) pedig – bár a morált átmenetileg javította – csak rontott a helyzeten...
Ahol minden simán ment: amerikai katonák törnek ki a Utah-partról. Egy szerencsés véletlen folytán a 4. gyaloghadosztály támadóerői olyan körzetben értek szárazföldet, ahol elhanyagolható volt az ellenállás, ugyanakkor közel esett az egyik parti kijárathoz, így lényegében azonnal megindíthatták az előrenyomulást. Mindössze 197 halottat veszítettek aznap, ennek egy részét még a tengeren. Egyes visszaemlékezők szerint az angliai partraszállási gyakorlatok keményebbek voltak ennél. Az alakulatot az akkori elnök unokaöccse és egy korábbi elnök fia, Theodore Roosevelt dandártábornok vezette harcba – ő volt az egyetlen tábornok, aki az első támadóhullámmal tartott, szívproblémái és köszvénye ellenére is. Második tábornoki csillagját és a bátor kiállásért járó Kongresszusi Becsületrendet azonban már nem vehette át: július 12-én szívroham végzett vele.
Légi felvétel a Utah-szektorról. Az itteni akció a szerencsés tévedést leszámítva valóban iskolapéldája lehetne egy összehangolt partraszállási akciónak: a légierő és a kétéltű harckocsik hatásos támogatást nyújtottak, nem beszélve a part mögött földet ért légideszantról. A parti védelem is gyengébb volt, mint a többi körzetben.
Az 1. amerikai gyaloghadosztály katonái gázolnak partra az Omaha-szektorban. A háttérben, a fövenyen, nagyjából középtájt kivehető egy kétéltű páncélos. Az első hullámban bevetett 29 Duplex Sherman közül csak kettő érte el a partot a heves hullámzásban, ezért a többi harckocsit a naszádok egészen a víz széléig kivitték. Az amerikaiak rövidlátó módon visszautasították a brit gyártmányú különleges rendeltetésű harcjárművek többségét, melyek pedig komoly segítséget nyújthattak volna. Ezen a szakaszon amúgy is minden félresikerült: a viharos tengeren összekeveredtek az alakulatok és legtöbbjük rossz helyen ért partot; a tisztek többsége elesett az első percekben; a légi és tüzérségi előkészítés célt tévesztett; és a gyenge partvédelmet az előző este hadgyakorlat céljából odarendelt veterán 352. német hadosztály erősítette.
A magyar származású Robert Capa egyik leghíresebb felvétele; egyike azon kevés itteni fényképének, melyek nemcsak Omaha Beach-et, hanem a fotólaboráns türelmetlenségét is túlélték...
Omaha Beach egy interneten talált festményen, melynek alkotóját sajnos nem tudtam beazonosítani.
Amerikai műszakiak keresnek fedezéket a parton, erős ellenséges tűz alatt. Az ő feladatuk lett volna a parti akadályok felrobbantása, de a késlekedés, illetve a támadóhullámok összekeveredése miatt még a vártnál is nehezebb dolguk volt.
A partraszállásnál használt számtalan speciális harceszköz egyike a Bangalore-torpedó volt, mely lényegében egy rúdtöltet, ideális a drótakadályok felrobbantására. Hasonló eszközöket egyébként a németek is használtak, és egyes hadseregekben a mai napig alkalmazásban állnak.
Tájkép csata után: elesett amerikai katona. Az itt partot ért 1. és 29. gyaloghadosztály csaknem 2500 főt veszített halottakban, sebesültekben és eltűntekben. A "Véres Omaha" elnevezés nem véletlen tehát: az öt partszakasz közül itt szenvedték el a legsúlyosabb veszteségeket.
A győzelem íze: amerikai katona némi „felszabadított” konyakkal egy bunker ajtajában. Szuvenírként egy német derékszíjat is magával visz.
Az Atlanti fal új lakói. Amerikai harcálláspont egy német bunkerben
a harcok elülte után, némi száradóval...
Az első foglyok egyike – és az egyik leghíresebb: Jang Kjungdzsong történetesen koreai származású volt, kényszersorozottja előbb a japán császári haderőnek a harmincas évek végén, majd a Vörös Hadseregnek, később pedig a Wehrmachtnak. A háború után az Egyesült Államokba emigrált. Életéről 2011-ben film is készült.
A Utah- és Omaha-part között emelkedő Pointe-du-Hoc sziklacsúcson elhelyezett, nagy hatótávolságú német üteg elhallgattatását az amerikai rangerekre bízták. A késve partot érő rohamcsapatokat súlyosan megtizedelte a védők tüze, és mint kiderült, a bunkerek üresen álltak: a német lövegek jóval hátrébb voltak, azokat a támadók harcfelderítői pár óra múlva használhatatlanná is tették. Az elkeseredett harcok következtében a 225 rangerből két nap múlva már csak 90 tudott fegyvert fogni.
Brit rohamcsapatok a Gold-szektorban. A heves ellenállás ellenére viszonylag gyorsan áttörték a védelmet, és ebben a különlegesen átalakított Hobart-féle járművek is nagy szerepet játszottak. Innen előrenyomulva már másnap elfoglalták Bayeux-t, mely az első felszabadított francia város lett. A német helyőrség még korábban visszavonult, így a székesegyházáról is híres település szerencsére épen maradt.
A brit O.N. Fisher százados festménye a partraszállásról, D-nap: A támadás címmel.
Kanadai katona német foglyokat őriz a Juno-szektorban. A 3. kanadai hadosztály területén a viharos tenger és az akadályok nehezítették a partraszállást, és a tüzérségi és légi előkészítés ugyanúgy nem tett tényleges kárt a védelemben, mint az Omahánál. Azzal ellentétben viszont rövid idő – kevesebb, mint egy óra – alatt sikerült kitörni a parti sávról és megkezdeni az előrenyomulást.
A 9. kanadai dandár katonái Bernieres-sur-Mer mellett lépnek francia földre.
Nemcsak a szövetségesek készültek meglepetésekkel: a távirányítású Góliát miniatűr harckocsi 60-100 kg robbanóanyag irányított célba juttatására volt alkalmas. A németek már 1942 óta használták, többek között a varsói felkelők ellen, de hatékonysága megkérdőjelezhető volt. Ugyanakkor a távirányítású harceszközök úttörőjének is tekinthető.
A brit Különleges Szolgálati Dandár katonáinak partraszállása a Sword-szektorban. A harc itt is heves, de rövid volt. A kép előterében Bill Millin, az alakulat dudása. Állítólag az egyetlen skót dudás volt, aki a csapatokkal tartott; ezt ugyan felsőbb utasítás tiltotta, de parancsnoka, Lord Lovat (Millintől épp balra, az oszlop mellett, a vízben gázolva látható) magasról tett az ilyen parancsokra...
Néhány órával később, elsődleges feladatuk elvégzése után Millin a megfáradt katonáknak játszik. Aznap több híres dal szerepelt repertoárjában, például a nagyon is odaillő Út a szigetre, a Kék sapkák a határon, vagy a Felföldi legény. Ezen a fotón is látható, hogy a Különleges Szolgálati Dandár tagjai nem voltak hajlandók rohamsisakot viselni hetyke barettjük helyett...
Brit ejtőernyősök és a Sword-partról érkező felmentés találkozása az Orne-folyó hídjainál, Bénouville mellett. Lovaték egy órát késtek az előirányzott időponthoz, vagyis délhez képest.
A Sword-part mögött, a Ouistreham melletti Riva Bella üdülőtelepet Philippe Kieffer parancsnok vezetésével a francia 4. kommandó tisztította meg. A helyi kaszinó – melyet a németek erőddé alakítottak át – leküzdése komoly feladatot jelentett, de a kétéltű páncélosok támogatásával ezt is megoldották. Nem meglepő módon ez az epizód is helyet kapott A leghosszabb nap című filmben.
Ránézésre is rejtői figura, de Louis Lanternier őrmester egykori valóban az idegenlégióban szolgált; itt a francia 4. kommandó tagjaként, két nappal a partraszállás és Ouistreham bevétele után látható. A brit szervezésű rohamcsapatok kötelekében több szövetséges nemzet is képviseltette magát a franciákon túl, például hollandok, lengyelek és belgák.
Amerikai B-26 Marauder közepes bombázók a célterület felett. A légierők feladata volt a német csapaterősítések mozgásának lelassítása. A bombázások azonban a helyi lakosságot is nagyban veszélyeztették: a normandiai csata során odaveszett 20 ezer francia jelentős része a szövetséges fegyverek áldozata lett...
A 82-es ejtőernyősök katonai rendésze egy normandiai nénikével barátkozik. Azokon a területeken, ahol a frontvonal gyorsan túlhaladt, és a harcok kevésbé veszélyeztették a lakosságot, a barátkozás is könnyebben ment.
Brit tengerészgyalogosok ássák be magukat a nap végén. A hídfő ekkor még csak néhány kilométer mély volt és a partraszállók tartottak attól, hogy a nemsokára érkező német ellentámadás visszaszorítja őket a tengerbe, de nem így történt...
Akik elkéstek... A 12. SS-páncéloshadosztály, az egyik azon három német páncélos alakulat közül, amelyeknek reális esélye lehetett volna arra, hogy érdemben bekapcsolódjon a partraszállók visszaverésébe, csak este felé érte el a tengerpartot. A következő hetekben azonban még heves csatákat vívtak a brit és kanadai erőkkel Caen környékén.
"Megkezdődött az invázió!" – hasonló szalagcímek követték egymást a napilapok első oldalán, szerte a világon.
"A francia partvonal erős támadás alatt." A New York-i Times Square közönsége is tudja már...
A partraszállás maradványai, néhány héttel később (a fövenyen egy földre kényszerített P-47-es vadászgép). A szövetségeseknek sikerült megvetniük a lábukat a kontinensen: a vártnál lényegesen kisebb veszteségeket szenvedtek el, és rövidesen meg tudták szilárdítani a hídfőt. Az igazi küzdelem azonban csak ekkor kezdődött...
Ha érdekelnek a D-nappal kapcsolatos egyéb posztjaim – könyvekről, filmekről, makettekről, videójátékokról és képregényekről –, akkor
IDE KATTINTS.
