Ha világhírű magyarok kerülnek szóba, az első közt említik a budapesti vagányból lett fényképészt, aki a huszadik század legviharosabb esztendeinek legviharosabb eseményeit saját szemével láthatta és adhatta tovább fényképezőgépeinek lencséjén át. Éppen száz éve született Friedmann Ernő Endre alias Robert Capa.

1913. október 22-én látta meg a napvilágot Pesten, középosztálybeli zsidó család gyermekeként. Már születésekor különlegesnek tartották: egyrészt burokban született, másrészt sűrű, sötét hajjal, harmadrészt egyik kezén hat ujjal (a plusz kisujjat nemsokára műtétileg eltávolították). Szülei, Berkovits Júlia és Friedmann Dezső jól menő divatszalont tartottak fent a fővárosban 1910 óta. Bátyja László, öccse Kornél voltak.

A testvérek közül mindig is Endre – vagyis Bandi – volt a mama kedvence, aki teljesen elkényeztette másodszülöttjét, és minden csínytevést elnézett neki. Ez csak táplálta a fiú később is gyakran megnyilvánuló önbizalmát. Apjától mást örökölt: utazásairól szóló történeteinek – és egész személyiségének – lényege mindig az volt, hogy találékonysággal és megfelelő fellépéssel bárhol el lehet boldogulni. Ezt a készséget ő is kifejlesztette magában és már ifjúkorában is gyakran hasznosította.

Baráti társaságban: a négyéves Bandi édesanyja ölében (1917)

Az Evangélikus Iskolában, majd a Madách Imre Gimnáziumban tanult. Jegyei túlnyomórészt közepesek voltak, előfordult, hogy meg is bukott. Eközben egyre jobban törekedett a családtól való függetlenedésre, és a lehető legkevesebb időt töltötte otthon. Akkori barátai és ismerősei szerint jópofa, melegszívű, sármos, élénk képzelettel megáldott, saját történeteit nem egyszer kiszínező személyiség volt, ugyanakkor cinikus. Szeretett sportolni, különösen focizni és síelni.

Az 1929-ben kezdődő gazdasági világválság következtében a családi divatszalon nehéz idők elé nézett: a műhelyt ezért átköltöztették saját lakásukba, így a szülők és gyerekeik kénytelenek voltak ugyanabban a szobában aludni. Bandinak ekkorra már elege volt a polgári életmódból, mert úgy látta, hogy édesanyja hiába dolgozza halálra magát. Jobban imponált neki kissé csélcsap édesapja, aki gyakran járt kártyázni, olykor nem kis összegeket veszítve. Végső konklúziója az volt, hogy a leleményesség többet nyom a latban, mint a szorgalom.

Kirándulás a Munka-kör tagjaival; Bandi a jobb szélen (1930)

Jó barátja, Besnyő Éva a húszas évek végén kezdett fényképezni, és a társadalmi problémákat boncolgató fotói hatással voltak Bandira is, akárcsak Kassák Lajos, a híres költő, író, festő és szerkesztő. A kamasz fiút egyre jobban foglalkoztatták a politikai és szociális kérdések, és egyre közelebb került a baloldalhoz. Többször is részt vett tüntetéseken és a Munka-kör gyűlésein, továbbá munkáskerületeket is látogatott. Mégsem volt idealista: átlátott a szitán és nem lehetett könnyen befolyásolni. A Kommunista Pártba sem lépett be soha, nem mintha ilyen családi háttérrel bevették volna. A titkosrendőrség azonban tudatában volt tevékenységének, és miután egy este Bandi elbeszélgetett a párt egyik „fontos emberével”, érte jöttek. Bevitték és kihívó viselkedése elismeréseként összeverték. Apjának szerencsére megvoltak az összeköttetései a rendőrségnél, így nemsokára kiengedték, azzal a feltétellel, hogy elhagyja az országot.

Tanulmányait Berlinben akarta folytatni, ahova – pénz szűkében – ilyen-olyan módon, de leginkább kerülőutakon jutott el 1931 nyarán. A német fővárosban is szép számmal tartózkodó magyarok révén szerencsére volt kihez fordulnia: Besnyő Éva például már itt dolgozott fényképészként. Baloldali beállítottsága is megerősödött, bár az ottani Kommunista Pártban is csalódnia kellett, mikor azt látta, hogy lényegében támogatják a náci hatalomátvétel ötletét, hiszen azután bizonyosan szükségszerűvé válna a proletárforradalom.

A liberális szellemiségű Német Politikai Főiskolára járt, ahol a tandíj jelképes volt, a tanítás sokrétű és a politikai előadásokat, illetve vitákat sem nélkülözte. Egy ideig még kapta az otthonról küldött pénzküldeményeket, de alig egy év múlva ezek elapadtak, ő pedig kénytelen volt munka után nézni. Elhatározta, hogy fényképész lesz. Kepes Györgytől kölcsönkapott egy gépet, és immár eszköze is volt a munkához…

A Német Fotószolgálatnál (Dephot) kezdte meg karrierjét, ahol megismerhette a fotóügynökségek belső világát. Hivatalosan sötétkamra-asszisztens lett, a valóságban viszont mindenesként ügyködött. Anyagi helyzetén ez csak alig-alig segített, de a fontos úgyis az volt, hogy végre azt csinálta, ami érdekelte. Egy szegényes padlásszobában lakott, és sokszor nem volt mit ennie. Főnöke azonban szerencsére meglátta benne a tehetséget, a kezébe nyomott egy Leicát és kisebb jelentőségű feladatokat adott neki. Kollégái pedig sokat segítettek neki a fotográfia és a riport technikai kérdéseiben.

„Guttmann először egy úszóverseny fényképezésére küldte ki Bandit. Mikor Bandi megmutatta a fotóit főnökének, Guttmann borzalmasnak minősítette őket – kíméletlenül ledorongolta a fiú munkáját. Petersennek nagyon tetszettek a képek, megkérdezte hát Guttmanntól, miért bánt olyan keményen Bandival. Guttmann így felelt: »Azt mégsem mondhatom neki, hogy mester!«”
– Richard Whelan: Robert Capa kalandos élete

Lev Trockij előadás közben (1932)

Amikor 1932 novemberében megjött a hír, hogy Lev Trockij Koppenhágában előadást tart az orosz forradalomról, őt küldték ki. A száműzött államférfi beszéde az orosz forradalom okairól és következményeiről szólt. A szenvedélyesen hadonászó Trockijt Endre apró Leicájával fotózta a pódium mellől. A képek aztán a Welt Spiegelben jelentek meg, és a mai napig fontos részét képezik a Capa-életműnek.

Mindeközben radikalizálódott Berlinben a politikai helyzet. Bandinak már 1932-ben is volt mitől tartania, de 1933 elején, Hitler kancellárrá való kinevezése és a Reichstag felgyújtása után nem volt más hátra, elutazott. Egy ideig Bécsben lakott, majd júniusban hazatért Budapestre, és fotósként dolgozott tovább. Többek között járt a Gödöllőn megtartott Cserkész Világdzsemborin, de az itt készült, állítólag nagyon is izgalmas fényképei később elvesztek.

Üzenet a mamának egy portrékép hátoldalán (1933)

Augusztusban egy barátjával elindult Párizsba, ahova szintén nem volt egyszerű eljutniuk, ahogy ott megélniük sem. Sanyarú helyzetben lévén megpróbálkoztak mindennel, ideértve a bolti lopást is. Bandi fotósként próbált munkát keresni, de egyelőre nem járt sikerrel. A politikai helyzet ráadásul Franciaországban sem volt rózsásnak nevezhető akkoriban, ami itt is kedvezett a radikális csoportoknak, illetve a kormányváltásoknak.

Végül, 1934 februárjában Hug Block ügynökségénél szerzett félállást. Elég munkája volt, ám Endre egyre inkább úgy érezte, hogy nem kap elég függetlenséget és saját karrierjét nem tudja tovább egyengetni, ezért pár hónap múlva felmondott. Megismerkedett André Kertésszel is, a korszak egyik legelismertebb fényképészével, aki olykor kisebb munkákat bízott rá. Ezenkívül alkalmi megbízatásokból tengődött, így helyzete lassanként javult. Egy meló alkalmával futott össze a német származású Gerta Pohoryllével, aki szintén fotósként dolgozott. Eleinte csak jó barátok voltak, de később nagyon is összemelegedtek, egy időre összeköltöztek és többször dolgoztak együtt.

Békében, szerelemben: Gerta és Bandi egy párizsi kávéházban (1935)

Az 1936-os év már elárasztotta Bandit munkával. Ekkor találta ki kedvesével a Robert Capa nevet, melyet egyebek mellett az is indokolt, hogy Párizsban akkoriban dolgozott egy másik Friedmann nevű fotós is. Elgondolásuk szerint Capa egy amerikai fényképész lett volna, akinek képeit Endre hívja elő, Gerta pedig eladja, miközben mindenáron kitérnek a Capával való személyes találkozások elintézése elől. A csel bevált és fotónként 150 frankot kaptak a fővárosi képügynökségektől. A Capa név Bandi szerint egyébként Frank Caprától, a híres hollywoodi rendezőtől eredeztethető, akivel időnként össze is keverték őt. Az álnév mellett Endre öltözködésében és hajviseletében is az amerikai stílust vette fel. Richard Whelan szerint „kitalálásakor Robert Capa mindaz volt, ami André megpróbált lenni – vagy legalábbis aminek megpróbált látszani. Capa gazdag volt, sikeres, klassz és amerikai. André még egyik sem ezek közül, de elhatározta, hogy olyanná fog válni.” Gerta pedig Gerda Taróra változtatta saját nevét, melynek hangzása nem véletlenül emlékeztetett Greta Garbóéra. Mindkét álnév kellően frappáns és bármilyen nyelvi környezetben könnyen megjegyezhető volt.

Akik nem adták fel: frontra induló spanyol köztársaságiak (1936)

Az 1936-os franciaországi választásokról, a Népszövetség rendkívüli üléséről és a verduni évfordulóról készített képriportok után persze kisült, hogy Friedmann úr és Mr. Capa egy és ugyanazon a személy. Ekkor már mindenki Spanyolországra figyelt: a jobboldali ellenzék Franco tábornok vezetésével támadást intézett a törvényesen megválasztott baloldali Népfront ellen, és kitört a polgárháború. Capa és Gerda bő két héttel később repülőn érkezett Barcelonába. Megörökítették a hátország, illetve a front életét és arcait. Bandi itt ismerkedett meg Ernest Hemingway-jel is, akit saját szavaival élve „apjává fogadott”, és életük során még számtalanszor találkoztak. 

A milicista halála (1936)

Szeptember 5-e körül, Cerro Murianó környékén készült el Robert Capa leghíresebb felvétele, A milicista halála. Számos vita folyt már arról, hogy vajon beállított képről van-e szó. Bár szimbolikus jelentősége és ereje az ilyen diskurzust amúgy is felülírja, megjegyzendő, hogy mind a visszaemlékezések, mind egy később végzett kriminalisztikai kutatás szerint (ez a katona bal kézfejének tartásából indul ki, mely beállított felvételnél, egy tudatosan összeeső ember esetében nem lehetne ennyire természetes), mind az ottani emberek mentalitása alapján (szinte kizárható, hogy a büszke spanyolok kérésre eljátszották volna saját halálukat) a valóságot láttatja ez a felvétel. Világszerte elismerést váltott ki vele, és a mai napig az egyik legemlékezetesebb háborús fotónak tartják. A milicistát egyébként Federico Borell Garciának hívták…

„Nincs szükség trükkökre, hogy az ember képeket vehessen le Spanyolországban. Nem kell beállítanod a gépet, sem az embereket. A képek adva vannak, csak lencsevégre kell kapni őket. Az igazság a legjobb kép, a legjobb propaganda.”
– Robert Capa

A spanyol köztársaság megsegítésére érkezett nemzetközi brigádok egy fiatal tagja (1936)

Rövid franciaországi tartózkodás után novemberben visszatért, hogy megörökítse Madrid védelmét. Az ostromlott, bombázott fővárosban forró volt a helyzet, és a fotózás is egyre veszélyesebb feladatot jelentett. Ő azonban tudatosan vállalta a kockázatot, hiszen fenn kellett tartania Robert Capa hírnevét. Ezalatt viszont azt is megértette, hogy a háború nem kaland és lényegét nem a csatatéren kell keresni, hanem inkább a résztvevők arcán. Ismét Whelant idézve:

„Capa mindig, egész pályafutása során, elsősorban emberek fényképésze volt, és borús felvételei – beleértve a csataképeket is – nem annyira események krónikái, mint inkább végletes feszültség alatt álló emberekről készült, mélyen együtt érző és rokonszenvező tanulmányok. […] A legtöbb háborús fotótól eltérően nagy részvétet és intelligenciát türköztek, mert tiszteletben tartották alanyaik méltóságát és tragédiáját, közvetlenek voltak, és drámai kifejezőerő nyilvánult meg bennük.”

Bilbao légitámadás idején (1937)

Madridi képei nemcsak a Regards két számában, hanem a Zürcher Illustrierte-ben, a Weekly Illustratedben, illetve az újonnan alapított Life magazinban is megjelentek, igazi szenzációt keltve. Capa pedig még többször is visszatért spanyol földre, nem egyszer Gerdával, aki fokozatosan elhidegült tőle, saját karrierjének felemelkedésével párhuzamosan. A férfi ezt nehezen viselte, főleg, mert saját bevallása szerint ő volt az egyetlen nő az életében, akit kész lett volna feleségül venni. Gerda nemcsak bájos, hanem bátor és hidegvérű volt; a katonák „kis vörös hajúnak” nevezték és nagyon szerették, mert vidámsága mindenkire átragadt a környezetében. Halálát a sors fintoraként nem az ellenség okozta: egy autóra felkapaszkodva utazott, mikor egy elszabadult köztársasági páncélos véletlenül belerohant a járműbe, összezúzva Gerdát és egy kollégáját. Kórházba szállították, de a műtétet csak néhány órával élte túl. Capa egy újságból tudta meg, hogy szerelme halott. A hír teljesen lesújtotta, inni kezdett és egy ideig alig mozdult ki. Gerda – bár baleset folytán veszítette életét – a kommunisták szemében mártír lett, a fiatal nők szemében példakép, a modern idők Jeanne d’Arcja, és a Life szerint az első női fotós, aki munkavégzés közben halt meg. Capa pedig még sokáig úgy emlegette őt mint feleségét… A kötődést innentől fogva veszélyesnek minősítette: nem akart többé mély és tartós kapcsolatokat kialakítani senkivel sem.

Gerda, a rettenthetetlen "kis vörös hajú" elpilledt...

Következő útja New Yorkba vezette, ahol nemcsak édesanyját és öccsét látogatta meg, hanem szerződést harcolt ki magának a Life magazinnál. Kisebb megbízások mellett összeállított egy kötetet a spanyol polgárháborús fotóikból, részben Gerda emlékére, Így készül a halál címmel. Még egyszer visszatért Spanyolországba, de ekkor már Kínába készült, ahol a japán agresszió elleni védekezésről szándékozott néhány barátja filmet csinálni. Munkájuk nehezebbnek bizonyult, mint gondolták, hiszen állandóan megfigyelők, besúgók és cenzorok kísérték őket mindenhova, a legérdekesebb helyszínekre pedig általában nem engedték ki őket. Capa ráadásul segédoperatőrként volt jelen, így kevesebb alkalma nyílott fotózni. Nem is volt elégedett az itteni termésével.

Nők kiképzése a kínai hadseregben (1938)

„Lassan kezdem úgy érezni magam, mint egy hiéna. Még ha ismeri is az ember a munkája értékét, ez az idegekre megy. Mindenki kémkedéssel gyanúsít, vagy azzal, hogy mások bőrén akarsz meggazdagodni.”
– Robert Capa

Capa képriportja a nemzetközi brigádok barcelonai búcsúztatásáról (1938)

A spanyolországi helyzet eközben egyre súlyosabb lett. A nemzetközi önkéntes brigádok búcsúztatását Capa természetesen megörökítette, de ott volt az Ebro folyó menti ütközetben is. Ez utóbbi csatában készült felvételei számos folyóiratban közlésre kerültek. A Picture Postban ekkor nevezték őt „a világ legnagyobb hadifényképészének”, de ekkoriban sok más dicséretet is bezsebelt, köztük „a világ egyik legjobb fotóriporterét.” Az elismerés jólesett neki, de a spanyol fasiszták győzelme nagyon leverte. Az sem derítette jobb kedvre, amikor ellátogatott a spanyol menekülteknek fenntartott franciaországi internálótáborokba. Az ottani életkörülmények riasztók voltak, az ott lakók a végsőkig elkeseredettek, s fotói ezt is megmutatták.

Francia csendőr kísér spanyol menekülteket az internálótábor felé (1939)

Páldi Lívia szavaival: „személyével megteremtődött a modern háborús fotóriporter prototípusa, a háborús riportázs műfajának egyik legkiemelkedőbb képviselője volt.” Olyan időszakban tevékenykedett, amikor a fotográfia technikai fejlődése lehetővé tette, hogy egy fényképész közvetlen közelről kövesse az eseményeket és a résztvevőket: a modern fényképezőgépek, köztük a Capa által is kedvelt 35 mm-es Leica – ellentétben a régebbi, testesebb típusokkal – könnyedén használható volt, akár menet közben is. A képes magazinok – például a francia Regards, a brit Picture Post vagy az amerikai Life és Collier’s –, térhódítása és a híradásokkal kapcsolatos elvárások megváltozásának jóvoltából pedig a leközölt fotók jellegük miatt is közelebb hozhatták az olvasókhoz a látottakat. Capa nem egyszerűen tudósítani akart, hanem, ha kell, részvétet kelteni és megmutatni a valóság kétségbeejtő oldalát is.

Hemingway és Gregory fia egy idahói vadászaton (1941)

Közeledett a második világháború... Lengyelország lerohanása után sem a német emigránsok, sem a kommunisták, sem a Capához hasonló baloldali szimpatizánsok nem érezhették magukat biztonságban francia földön. Október közepén elhagyta a kontinenst és Amerikába hajózott. New Yorkban a Life-nak dolgozott, bár legtöbb riportja soha nem került nyomtatásba. Számára viszont ezzel lehetőség nyílt arra, hogy közelebbről is megismerje az amerikai kultúrát, és ezt szívből élvezte. Bejárta az Államok nagy részét és sokféle embert fotózott. Mivel vízumhosszabbítási kérelmét elutasították, kizárólag az állampolgárság biztosítása érdekében nőül vett egy bizonyos Toni Sorellt, de soha nem éltek együtt.

Capa az atlanti átkelés alatt (1941)

Néhány hónapos és viszonylag unalmas mexikói tartózkodása után visszatért az Államokba, majd 1941 tavaszán Angliába hajózott. Két kollégája épp egy könyvön dolgozott, mely egy, a német bombázást túlélő angol munkáscsalád életét mutatta be, A Waterloo Road-i csata címmel. A képanyagot ehhez Capa készítette. Nemsokára a németek lerohanták a Szovjetuniót, és ő szívesen tudósított volna Oroszországból – a vízumot azonban a háború során egyszer sem kapta meg.

Amerikai katona angol hadiárvákkal (1943)

Nagyobb gond volt, hogy az amerikaiak is hadba léptek, Magyarország pedig ellenséges államnak minősült, vagyis Capa sürgős segítséghez kellett, hogy forduljon: kapcsolatainak hála kapott munkavállalási engedélyt és fényképezőgépeit is megtarthatta. 1942 tavaszán pedig már a Collier’s tudósítójaként szelte át az Atlanti-óceánt. Majdnem egy évet töltött Angliában és számos szövetséges támaszponton megfordult. Apróbb galibát is okozott, amikor amerikai bombázókról készített felvételein feltűnt az akkor még szupertitkos Norden bombacélzó-készülék, és elsőre még a cenzorok se szúrták ezt ki: így történt, hogy a kérdéses fotót címlapon hozó folyóirat adott számának valamennyi példányát be kellett zúzni…

Helyi segítség egy szicíliai bácsika képében (1943)

Észak-Afrikába 1943 márciusában érkezett meg. Megismerkedett több amerikai tábornokkal, és ott volt többek között az El Guettar mellett vívott ütközetben is, illetve egy bombázó bevetést is végigfotózott a Szicíliai-szoros felett. A katonák pedig – a bakák éppúgy, mint a tisztek – befogadták maguk közé. A szicíliai inváziót azonban csaknem lekéste, ezért a hajóhad helyett a 82. légideszant-hadosztállyal akart tartani. Az első hullámban bevetett ejtőernyősöket kísérte és fotózta, majd – saját állítása szerint – ő maga is ugrott velük. Ez utóbbi azonban nem igaz: egy szállítóhajón kelt át a szigetre, aztán csatlakozott újra a nyolcvankettesekhez. Közben a szerződése odalett, de a Life újra befogadta, képriportjai pedig – köztük a palermói bevonulásé – meg is jelentek a magazinban.

Talán ez a legeltaláltabb portré a haditudósító Capáról, ejtőernyős egyenruhában, szájában az elmaradhatatlan cigarettával. A fotót George Rodger készítette Nápolyban, 1943 októberében.

„Mr. Capát szakmai hozzáértése, fantasztikus egyénisége és vidámsága miatt, amellyel kiveszi részét a veszélyekből és nehézségekből, a hadosztály tagjának tekintjük.”
– Matthew Ridgway tábornok, a 82. légideszant-hadosztály parancsnoka

Ellenálló kamaszfiúk temetése Nápolyban (1943)

Az olasz szárazföldön szeptemberben vetették meg lábukat a szövetségesek. Capa a csaták kellős közepén járt, bár ebben az időben készített legemlékezetesebb felvételei mégis az ellenálló fiaikat sirató nápolyi asszonyokról szólnak. Róma felé menet a hadseregeknek át kellett még verekedniük magukat a hegyeken is, és Monte Cassinónál hónapokra megrekedtek. A patthelyzetet kerülőúton megoldani kívánó anziói partraszállás sem hozott eredményt. Capa 1944 februárjában tehát elhagyta Olaszországot. 

Capa tudósítása az amerikai-kanadai Különleges Szolgálati Erők harcáról az olasz hegyek között

Angliába visszatérve bekerült a nyugat-európai invázió majdani tudósítói közé. Úgy döntött, ezúttal a partraszálló erőket kíséri a légideszant helyett. Az 1. amerikai gyaloghadosztály első hullámban partra lépő katonái között vehetett részt az Overlord-hadműveletben, 1944. június 6-a reggelén, az Omaha-szektorban. Megint a sűrűjébe csöppent: a vártnál jóval erősebb volt a német ellenállás, a tengerészeti és légi bombázás célt tévesztett, a bevetett alakulatok összekeveredtek, a viharos hullámzásban a legtöbb kétéltű páncélos elsüllyedt, a tisztek többsége viszonylag hamar elesett, fedezék pedig alig akadt. Másfél órányi fotózás után Capa egy visszatérő rohamcsónak fedélzetére kéredzkedett fel, és szerencsésen visszajutott Portsmouth-ba.

Az Omaha-szektorban készített fotói hatással voltak Steven Spielberg rendezőre és Janusz Kaminski operatőrre is, akik a Ryan közlegény megmentése parti jeleneteinek forgatásánál megpróbálták visszaadni Capa képeinek atmoszféráját. 

A fotókat már nagyon várták Londonban. Túlságosan is: a nagy sietségben ugyanis maximális hőmérsékletre állították a szárítókamrát, és megolvadt az emulzió – a negatívok többsége tönkrement, és négy tekercsnyi képből csak tizenegy lett használható. Ezek is picit életlenek, és ezt a képaláírások a készítő izgatottságára fogták, bár Capa olykor tudatosan rántotta meg gépét azért, hogy drámaibb, elmosódottabb hatást keltsen. A fényképész csak hetekkel később tudta meg az igazságot fotóinak sorsáról és nagyon lelombozódott tőle.

Capa Omaha Beach után, 1944. június 7-én

"A háborúban az embernek vagy gyűlölnie, vagy szeretnie kell valakit, mert ha nincs állásfoglalása, nem bírja elviselni, ami folyik." 
– Robert Capa

Újra együtt a két javíthatatlan kalandor: Capa és Hemingway,
köztük pedig dzsipjük sofőrje, Olin L. Tompkins a normandiai hadjárat idején (1944)

Két nappal később, június 8-án Capa újra Normandiában volt, ahol kollégáit egy halotti tor közben lepte meg, melyet mellesleg az ő emlékére tartottak, ugyanis úgy tudták, életét veszítette. Ezek után ott lehetett többek közt Cherbourg bevételénél, de Hemingway oldalán is nyílt alkalma átesnie néhány kalandon. S mikor a francia harckocsik begördültek Párizsba augusztus 25-én, a nyomukban haladó Capa és barátja, Charles Wertenbaker voltak az első amerikaiak, akik a felszabadított francia fővárosba bejutottak. Annyira jól érezte magát, hogy még heteket töltött itt, a frontra pedig csak elvétve ment ki. A december közepén indított ardenneki német ellentámadást azonban nem lehetett kihagyni, ezért csatlakozott a Bastogne felmentésére induló 3. amerikai hadsereg páncélosékéhez. December utolsó napjaiban tért vissza Párizsba.

A felszabadulás másik arca: a német apától született gyermek kopaszra borotvált édesanyját
dühös tömeg kíséri végig Chartres utcáin (1944)

Mi a különbség a haditudósító és minden más egyenruhás között? A haditudósítónak több pia, több csaj, több fizetés és nagyobb szabadság jut, mint a katonáknak, ezért a játék bizonyos szakaszában szabadságában áll megválasztani a tartózkodási helyét. Ilyesformán tehát vállalhatja a gyávaságot is, és vele azt az életfogytiglan tartó kínszenvedést, hogy még csak ki sem végezték érte.
– Robert Capa

Capa ugrásra készen a Varsity-hadművelet előtt

1945. március 24-én aztán kipróbálhatta az ejtőernyős ugrást is, mivel részt vett a Rajna-vidéken megindított Varsity-hadműveletben, a 17. légideszant-hadosztály tagjaival. Egy napig kísérte a harcok alakulását, majd visszastoppolt a francia fővárosba. A németországi előrenyomulást már csak felületesen követte, bár Lipcse bevétele során sikerült még egy később világhíressé lett képsorozatot készítenie. Az épületeket megtisztító amerikaiak oldalán haladt, és felment egy emeleti lakásba, ahol egy bajtársait fedező géppuskást fotózott, akit egy orvlövész leterített, és az elesett, kivérző katona felvétele ekkor készült. A különítmény nemsokára megadásra bírt egy kisebb német csoportot és dühükben fizikailag, bár csak futólag bántalmazták az újdonsült foglyok némelyikét. Capa ezt is dokumentálta, de ez utóbbi képek akkoriban még nem jelenhettek meg a cenzorok jóvoltából...

Lelőtt amerikai katona egy lipcsei erkélyen (1945)

A német kapitulációról balszerencséjére lemaradt. S bár örült, hogy a vérontásnak legalább Európában vége, kedvetlen is volt, hiszen tudta, a haditudósítói szakma áll hozzá a legközelebb. Állítólag egy új névjegyet is akart magának csináltatni a következő felirattal: Robert Capa – haditudósító, munkanélküli. Pár hét telt azonban csak el, mikor Irwin Shaw oldalán volt alkalma megismerkedni az akkor már sztárnak számító színésznővel, a Párizsba érkező Ingrid Bergmannal.

Ingrid Bergman társaságában (1945 körül)

Bár a hölgy férjezett volt, romló házassága folytán Capának nem volt nehéz dolga vele, és Ingrid hajlott volna arra, hogy elhagyja férjét őérte. A letelepedés és a családalapítás azonban továbbra sem vonzotta a fényképészt, bár egyre inkább érezte, hogy jót tenne neki. Azon is gondolkodott, hogy a filmvilágban próbál szerencsét – és ezzel a gondolattal már évek óta kacérkodott. Hollywood azonban nem tett rá jó benyomást, úgy döntött, inkább visszatér a fotózáshoz. Ráadásul Bergmannal is csak ritkán találkozhatott: a nő akkor még nem állt készen arra, hogy megszegje azokat a szabályokat, amelyek évekkel később, Robert Rossellini rendezővel folytatott viszonya idején már nem izgatták. Útjaik végül elváltak. (Állítólag viszonyuk ihlette Hitchock Hátsó ablakjának két főszereplőjét, az elbűvölő szőkét és a kissé tartózkodó fényképészt, akiket Grace Kelly és James Stewart keltett életre.) Capának Gerda és Ingrid mellett egyébként több komolynak nevezhető kapcsolata volt még, de egyikből sem lett házasság. 

A kihagyhatatlan reggeli fürdő és egy jó könyv társaságában

És ha már itt tartunk, Capa felnőtt személyiségéről is szót kellene ejteni, bár a fentiek alapján már nagyjából sejthető, miféle szerzet volt ő. Élete folyamán sok helyen megfordult, de Párizst szerette leginkább, és ha eljut odáig, hogy valahol tényleg letelepedjen, valószínűleg a francia fővárost választotta volna, bár Tel-Aviv is nagyon megfogta. Ha nem volt éppen sürgős teendője, akkor ébredés – és egy korty szíverősítő – után órákig üldögélt a kádban és napilapot vagy könyvet olvasgatott, illetve fogadta barátait, akik nem egyszer segítséget kérni jöttek hozzá. Bár anyagi helyzete hétről hétre változott – olykor igen-igen nehezen ment az üzlet, míg máskor dúskált – mindent elkövetett, hogy tegyen valamit az érdekükben. Állandó vendége volt az éttermeknek és a kávéházaknak, és nem vetette meg az éjszakába nyúló mulatságokat sem. Imádta a pókert, a rulettet, a kopogós römit, és a lóversenyt. Más szóval abszolút bohém volt. Közelről nézve viszont korántsem volt olyan harsány, mint ahogy elsőre hinnénk. Könnyedségét és vonzerejét nyugalom és visszafogottság kísérte, és a partykon sem akart soha a középpontba kerülni. Sokan nagyképűnek tartották, de hiába adtak ennek hangot, egyszerűen nem lehetett megsérteni és haragudni se rá. Kizárólag legközelebbi barátai láthatták meg időnként tekintetében az elmúlt évek szomorú eseményeinek utóhatásait:

"Csak amikor kikászálódik az ágyból, olyankor látszanak Capán az átélt tragédia és bánat nyomai. Arca szürke, tekintete kifejezéstelen, és még benne ülnek az éjszaka komor álmai; ez az ember, akinek fényképezőlencséje oly sok halált és bajt látott, elcsigázott, szenvedő, szánalomra méltó, nem elegáns és nem kedélyes ember. Azután Capa felhajt egy jókora, bizsergető kortyot, megrázza magát, kísérletképpen felölti délutáni mosolyát, nyugtázza, hogy működik, ismét érzi, hogy van ereje felmászni aznapjának csillogó hegyére, felöltözik és elindul, fesztelenül, gondosan súlytalanított szívvel a »21« bárba, a Scribe-ba vagy a Rodchesterbe, azokra a helyekre, ahol a magafajta hontalan otthon érezheti magát, megtalálhatja és elszórakoztathatja a barátait, és ahol a barátai elfeledtethetik vele az elmúlt és a reá váró éjszaka keserű, magányos óráit."
– Irwin Shaw

Capa felkérést kapott háborús élményeinek írásba foglalására. Ebből született a Kissé elmosódva című – szinte rejtői magaslatokat idéző, már-már túlzottan is könnyed – regényes visszaemlékezés, mely elsöprő sikert aratott. S mivel elege lett abból, ahogy egyes ügynökségek és folyóiratok bánnak vele, végre tető alá hozta saját ügynökségét. Régi kollégái közül választotta ki munkatársait, és így alakult meg a Magnum. Az ügynökség tagjai szabadságot élveztek témáik kiválasztása terén, illetve az erre szánt idő vonatkozásában is. Capa egy időre az elnöki széket is elfoglalta, bár nem szívesen. Leginkább ötletadó és üzletember volt ebben a pozícióban. 

Capa tükörből fotózza John Steinbecket egy moszkvai hotelszobában (1947)

Közben újra találkozott John Steinbeckkel, akit tudósítóként ismert meg a háború alatt. Az író ki akart jutni a Szovjetunióba és látni, mi minden változott egy évtized alatt. Capa mindenképp vele akart tartani, hogy fotózzon és ebből később albumot állítsanak össze. 1947 júliusában érkeztek meg Moszkvába, ahonnan kiindulva több városban is jártak, például Sztálingrádban. (Steinbeck erről szóló írásait később a nálunk is kiadott Oroszországi naplóban jelentette meg.) A hatóságok Capa összes itt készült negatívját átvizsgálták, de szerencséjére a legfontosabb tekercseket nem kobozták el. Ezután, illetve egy évvel később járt újra Budapesten, ahol életben maradt rokonait is meglátogatta. A romos magyar fővárost olyan szép nőhöz hasonlította, akinek kiverték a fogait.

Kép egy haifai befogadótáborból (1950)

A britek palesztinai kivonulása után létrejövő Izrael állam születéséről mindenképp tudósítani akart, ezért a háborúra készülődő Tel-Avivba utazott. A hangulat egyértelműen a polgárháborús Madridra és a nemzetközi brigádok harcaira emlékeztette őt, ráadásul a város tele volt magyar származású ismerőseivel. Fotói újra a háborúról szóltak. Egy különösen drámai tűzharc során lövedék súrolta a combját: bár a sérülés elhanyagolható volt, jelként értelmezte és rögvest elhagyta az országot, esküdözve, hogy most fotózott utoljára a csatatéren. Izraelbe ettől függetlenül visszatért, hogy az ország békésebb, fejlődő arcát is megmutathassa. A bevándorlók – többek között a német lágerek túlélőinek – internálótáborai azonban így is elég megrázó hatást keltenek képein. Még egy, a születő Izraelről szóló film rendezését is elvállalta, s bár újra bebizonyosodott, hogy ez nem az ő műfaja, a dokumentumfilm végül is elérte célját. 

Picasso kisfiával a strandon (1948)

Békésebb témái közül kiemelendők Dél-Franciaországban készített képriportjai, melyek többek között Picassó és Matisse magánéletébe nyújtottak bepillantást. Lassanként pedig egyre többet írt, így tudósításaiban nagyobb hangsúlyt kapott a szöveg is. A Holiday magazin kiküldetései révén számos európai turista-célpontot meglátogathatott. 

Henri Matisse műtermében (1949)

Az 1952-53-as esztendők rendesen helybenhagyták. Az amerikai külügyminisztérium be akarta vonni útlevelét, mivel vád érte, hogy kommunista. S bár a problémát – tényleges bizonyíték híján – viszonylag könnyedén elsimították, jól példázta az eset, hogy a mccarthyzmus milyen sötét árnyékot vetett akkoriban mindenkire, akinek bármi köze is volt a baloldalhoz. Munkáját unalmasnak tartotta, a Magnummal komoly anyagi gondok támadtak, szerelmi élete romokban hevert, ráadásul közeledett 40. születésnapja. Valami újba akart belekezdeni, de még nem tudta, mi legyen az, ezért ragaszkodott a fotózáshoz és saját legendájához. Egy idegbecsípődés viszont fizikailag korlátozta, méghozzá hónapokon át: pokoli fájdalmakat élt át és több helyen megfordult gyógykúrán. 

Az újjáépülő Németországból, majd Japánból is tudósított, és ez utóbbi élmény nagy hatással volt rá. Mégis úgy érezte, nemsokára felhagy a fényképészettel. A franciák indokínai háborújáról szóló riportot mégsem utasította vissza. 1954 májusában érkezett meg Hanoiba. A háború ekkorra már lényegében véget ért, és Franciaország vereséget szenvedett, ám harcok itt-ott még folytak, fotóznivaló pedig akadt. 

Capa utolsó felvétele: francia katonák a Thai Binh felé vezető út mentén.
Jobbra látható az a földhányás, amelyikre fellépve pár perccel később életét vesztette.

Május 25-én Thai Binh körzetében egy konvojjal tartott. A járművek állandóan akadályokba ütköztek, illetve tűz alá kerültek. Capa úgy döntött, leszáll, előremegy és később újra csatlakozik kollégáihoz. Előrenyomuló francia katonákat fényképezett, mikor egy földhányásra felhágva aknára lépett. Mikor barátai pár perc múlva rátaláltak, még lélegzett, de már hiába szállították kórházba, útközben meghalt. Ideiglenesen Hanoiban temették el, de földi maradványait nemsokára átszállították az Egyesült Államokba. Sírja a New York állambeli Amawalkban található. 

"Capa néhány kifizetetlen szállodaszámlát hagyott maga után, valamint fényképezőgépeket, egy szekrényre való szép ruhát, egy tönkretett családot, egy asszonyt, aki azt remélte, hogy feleségül veszi, továbbá néhány száz embert, akik barátjuknak tekintették. De mindenekfölött egy rendkívüli életmű maradt utána, amely úgy mutatta meg a háború természetét, ahogyan azelőtt senki más, s a legmesszebbmenőkig együtt érzett az emberekkel minden körülmények között. Hagyott továbbá egy legendát, amely sokáig ad még ihletet a fényképészeknek, örömet szerez és szomorúságot okoz a barátainak."
– Richard Whelan

Öccse, Cornell Capa a Magnum vezetése mellett bátyja életművének gondozását is magára vállalta. Richard Whelannel ő állította össze a fényképész 70 ezer negatívjából azt a legjobbnak ítélt 937-et, amelyet Master Collection néven emlegetnek; ez a gyűjtemény három példányban létezik, Budapesten, Tokióban és New Yorkban. Az 1955-ben megalapított Robert Capa-díjat pedig a kivételesen bátor és vállalkozó szellemű fotóriporterek legjobbjának ítélik oda minden évben. 

Az elmúlt évtizedben szerencsére több Capa-tárlat is látható volt Magyarországon. A Nemzeti Galéria kiállítása a spanyol polgárháborúban készített képeiből táplálkozott. A Ludwig Múzeum ezzel szemben a fényképész egész életét és életművét tárta elénk 2009-ben, s ez a tárlat később az ország több városába is eljutott. A képanyagot a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában levő durván ezer Capa-fotó szolgáltatta. Pár héttel ezelőtt egyébként ez az intézmény nyitotta meg időszaki tárlatát, Robert Capa: A játékos címmel. 

Néhány kötet is megjelent a témában. Második világháborús élményeiből írt, számos fotóval megtámogatott regényes beszámolóját, a Kissé elmosódva (Park Könyvkiadó 2006) című könyvet már én is bemutattam. Magyarul is olvasható Richard Whelan tollából a Robert Capa kalandos élete (Glória Kiadó, 2009). A Magyar Nemzeti Múzeum pedig a 2009-es kiállítás-sorozat apropóján jelentetett meg egy testes albumot Így készül a történelem címmel, felvillantva Capa leghíresebb képeit. Mindhárom kiadványt csak ajánlani tudom az érdeklődőknek. Jelen cikk elsősorban ezek felhasználásával készült. 

Akit pedig izgat a fotós két legjelentősebb szívszerelme, azoknak két könyvet ajánlhatok. Susan Fortes Gerda Taróról írt egy visszaemlékezéseken alapuló regényt, címe Robert Capára várva (Európa, 2011). Chris Greenhalgh pedig hasonló szellemben a svéd színésznő és a fényképész kapcsolatát eleveníti fel az Ingrid Bergman megkísértése című kötetben (Pioneer, 2012). A már említett Steinbeck-féle oroszországi, illetve az Irwin Shaw tollából íródott közel-keleti beszámolót is olvashatjuk magyarul, Orosz napló (Park, 2009), és Izraeli riportok (Park, 2010) címmel, bennük természetesen Capa fényképeivel.

„Nem elég, ha magyar vagy – tehetségesnek is kell lenned.”
– Molnár Ferenc

„Elég, ha magyar vagy…”
– Robert Capa