A bűn városa
Akármennyire is megfogott annak idején a Sin City, nehezen vettem rá magam, hogy összefoglalót írjak róla. Ennek részben az az oka, hogy lenyűgöző és zavarba ejtő egyszerre: tökéletesen drámai, igényes és a végletekig kidolgozott, ugyanakkor félelmetes és megrázóan erőszakos. Most, hogy mindössze hetek választanak el a második rész bemutatójától, viszont nincs apelláta, vagyis lássuk, milyen volt a kezdet.
Halvány gőzöd sincs, hogy lyukadtál ki ezen az istenverte helyen.
Talán elbóbiskoltál a vonaton és itt, ezen a szeméttelepen szálltál csak ki. Talán még jól is érzed majd magad itt, ki tudja.
A tárcád legalább még megvan. A helyiek külsejéből ítélve - mármint azokéból, akik még lélegeznek - ez már önmagában csoda.
Forró az éjszaka az utcákon, amik mintha sosem láttak volna napfényt. Minthogy nincs más dolgod, nekiindulsz. Átlépsz egy csövesen, aki saját hányadékában fekszik. A szél újságpapírt fúj, ami fennakad a lábadon. Bulvárlap, a mocskosabb fajtából. Vér szárad rajta.
A lefolyót csikkek tömítik el.
A következő figura, akin átlépsz, kést visel a szemgödrében.
Talán meghaltál és ez itt a Pokol. Igen, talán így van.
Továbbsétálsz.
Egy sarokhoz érsz és meglátod őket. Utcalányok. Seregnyi utcalány, akik ugyanúgy integetnek a platós kisteherautóknak, mint a rendőrkocsiknak. Ezek a nőcik nem a szomorú, kemény, megviselt, beszívott szajhák közé tartoznak. Büszke teremtmények. Mindegyik magabiztos és gyönyörű, akár egy istennő. Úgy is öltözködnek. Egyikük rád villantja a mosolyát. Lenyűgöző. Mintha nem is ebből a világból származnának.
Továbbmész. Mész és talán te is rágyújtasz egy cigire. A hagyományos fajtára. A szűrő nélkülire. Ami nem kíméli a torkot. Rád is jön a köhögés és eldobod a csikket, az a lefolyóba kerülve csatlakozik sorstársaihoz.
Lassan odaérsz. Jó úton jársz.
Sétálsz. Nincs célod, csak úgy mész. És akkor? Jólesne egy sör. Kiszúrsz egy haldokló neonfeliratot, ami láthatóan a világ leglepukkantabb csehójába invitál. Az ajtóhoz lépsz és a kidobó úgy néz rád, mintha bűzlenél, de azért beenged. Belépti díj nincs.
Bent vagy.
A lebujban förtelmes az ájer. Füstszag. Vizelet. Hányás. A lehető legrosszabb.
Ott egy szétvert arcú pacák, másutt valami seggfej, aki a feleségét kérleli, bocsásson meg neki. Amott meg valaki az asztalra borulva. Siralmas egy hely.
Úgyhogy a bárpult felé indulsz és valami béna texasi sört rendelsz. Egycsillagos vacakot. Aztán meglátod a színpadot. És a szíved megdobbant.
Itt még színpad is van. Tánchoz. Egzotikus tánchoz.
A zene elcsendesedik. Lassú. Szomorkás. Country. A jobbik fajtából.
És a tömeg elnémul, ahogy egy angyal lejt át a színpadon.
Tehenészlánynak öltözött angyal, lassan lengeti a lasszóját, úgy mozog, mint egy álom. Szeme szomorú, mosolya édes. Alakja is álomképbe illő. Ebben a pillanatban megesküdnél rá, hogy semmi baj ezzel a világgal.
Isten hozott Sin Cityben.Frank Miller bevezetője
a Sin City – The Making of The Movie című kötetből
Basin City, vagy ahogy a többség hívja, Sin City melegágya a bűnözésnek: prostituáltak, bérgyilkosok, korrupt és tisztességes zsaruk, sztriptíztáncosnők, maffiózók és megannyi egyéb fura szerzet olvasztótégelye. Hősök és antihősök próbálnak itt boldogulni, s mindegyiküknek megvan a személyes története. Hartigan felügyelő például nyugdíjaztatása előtt még megpróbál felgöngyölíteni egy bűnügyet, hogy a legvalószínűtlenebb irányból csapjanak le rá… Marv, a félelmetes kinézetű bajkeverő szintén bajba keveredik, mikor egy üldözött örömlány karjaiban köt ki… Dwight, az átplasztikázott törvényenkívüli pedig a külön városrészt uraló prostik mellé szegődik védőangyalnak…
A Sin City atyja Frank Miller, az amerikai képregénykultúra legendás alakja (a fenti képen bal oldalt). Már hatéves korában kijelentette édesanyjának, hogy ő bizony a képregényrajzolásból fog megélni. Munkásságát olyan híres munkák fémjelzik, mint a 300, vagy a Batman- és Rozsomák-szériák egyes darabjai. A nagyváros (leginkább New York és Los Angeles) iránti rajongása pedig összefonódott a film-noir és a krimik szeretetével. Így fogant meg benne a Sin City, melynek koncepciója sok éven át formálódott. Amikor azonban belevágott a képregényrajzolók munkájába, jó ideig mégis feszülős cuccokban rohangáló szuperhősöket kellett rajzolnia, mivel arra volt igény...
"Az emberek leginkább ott tévednek a film-noirral kapcsolatban, hogy azt gondolják, egyszerűen csak kísértetiesen fest és annyi. Nem látják meg, hogy a kísérteties látvány annak a tükörképe, ami az emberekben végbemegy. Ha van némi igazi érzelmi sötétség, nem számít, milyen sötét maga a film. Mindez a gyötrelem vagy az önutálat, esetleg a kétségbeesés metaforája, amiken a szereplő végigmegy. Vagyis a Sin City-jellegű képregény megrajzolása, vagy egy ilyen film forgatása arról szól, hogy a karakter lelkét vetítsd át a képre, miközben igazi helyszíneken igazi veszélyeket mutatsz be. Itt nem pusztán a látványról van szó."
– Frank Miller
A Sin City képregény 1991 és 1993 között került először kiadásra és túlzás nélkül kultikus státuszra tett szert. A képregényfilmek azonban csak az ezredforduló táján jöttek újra divatba és Miller nem is volt rögtön vevő Robert Rodriguez ötletére, aki mindenáron filmet akart csinálni ebből az alapanyagból – eleinte egyszerűen kiröhögte a direktort, aki azonban készített egy néhány perces előzetes anyagot (a későbbi nyitójelenetet, lásd a fenti képet és az alábbi videót), hogy bizonyítsa, igenis képes visszaadni a képregény hangulatát és figuráinak karakterét. Az eredményen maga Miller is meglepődött. Ekkor kapott zöld utat a projekt…
Ahogy a 300 esetében is történt, a képregények lényegében kész (bár nem teljesen végleges) látványtervként szolgáltak – már csak ezért is érdekes érzés kézbe venni a magyarul is kiadott köteteket. A tény, hogy Miller – Rodriguez és a vendégdirektor Quentin Tarantino mellett – rendezői státuszt kapott, garancia volt arra, hogy a lehető legtökéletesebb képregény-adaptáció készülhessen el. És úgy vélem, ez sikerült is. Itt azonban nemcsak az egy-az-egyben másolás és annak sikere miatt működik olyan jól a film. Az apró részletek és a számtalan fontos, vagy mellékes karakter akár egy-egy kiragadott jelenetben is figyelemreméltó hatást érnek el. A figurák és az események ráadásul visszaköszönnek az amúgy önállóan is működő történetekben, összekötve az egyes sztorikat, így adva ki egy hatalmas mozaikot – melyet a hamarosan érkező második rész kétségtelenül bővíteni fog.
A szereplőket életre keltő színészek amúgy is igazi sztárparádéval kecsegtetik a nézőt. Még felsorolni is fárasztó, hogy ki mindenki került közéjük. Na, mindegy, belevágok: Bruce Willis, Jessica Alba, Mickey Rourke, Josh Hartnett, Clive Owen, Benicio Del Toro, Elijah Wood, Rutger Hauer, de kisebb szerepekben itt van még Jaime King (Pearl Harbor, Fanboys), Michael Clarke Duncan (A sziget, Diszkópatkányok) vagy Rick Gomez (Az elit alakulat) is, illetve a szerző-rendező Miller is kapott egy apró, de jelentős jelenetet. (Szóba kerültek persze mások is. A korai tervek szerint Jackie-t Johnny Depp vagy Adrien Brody, Hartigant Michael Douglas, az ifjabb Roarkot Steve Buscemi vagy Leo DiCaprio, Roark szenátort pedig Willem Dafoe, esetleg Christopher Walken alakította volna. Nancyt életre kelthette volna Jessica Simpson is, Lucille pedig lehetett volna Uma Thurman, Carrie-Ann Moss vagy Ashley Judd.) Az ő szájukból tökéletesen hangzanak a Miller által megalkotott monológok és párbeszédek, melyeket a fekete humor és a szomorú, mégis vagány irónia itat át. A Sin City többek között ezzel az erősségével emelkedik a képregény-feldolgozások élmezőnyébe.
Persze a képi világ mellett sem lehet szó nélkül elmenni. A sötét atmoszféra, mely védjegye volt Miller képtörténeteinek, uralja a filmet. Nappali jelenet lényegében nincs a filmben, vagy ha mégis, zárt térben játszódik. A díszletek – négyet leszámítva – viszont digitálisan kerültek a vászonra, pontosabban a zöldháttér elé. Az enyhén stilizált környezet és a régi stílusú elemek (például az ötven-hatvan évvel ezelőtti világot idéző autók) pedig tovább erősítik a film-noiros hatást. A fekete-fehér képeket csak az itt-ott felbukkanó, sokat mondó színek törik meg. Az összhatás önmagáért beszél.
A látványvilág megalkotása persze számos speciális technikai megoldást megkövetelt. Ilyen volt például a színészek ellenfényes megvilágítása, melynek jóvoltából az alakok elváltak a háttértől – egy amúgy is sötét tónusú fekete-fehér filmnél ez kulcskérdés. (Nézzünk csak rá a mellékelt képekre és rögtön megértjük.) Ugyanakkor a zöldhátteres munka lehetővé tette, hogy egyes karaktereket ugyanabból a jelenetből külön-külön is felvehessék, és csak később illesszék őket össze.
A kellékekről és a jelmezekről is lenne mit mesélni – ezen a téren is keveredik a film-noiros és a modern hatás. A kis Miho például a Kill Billben felbukkanó japán zsoldosbanda kardjait használja, melyeket Tarantino adott kölcsön a forgatáshoz, mongol íja viszont Magyarországról származik. Hartigan egyik pisztolya, egy Beretta M93R pedig a Robotzsaru-filmekben volt látható (melyek közül kettőt is Frank Miller írt), de régi stílusú kéziágyúk is felbukkannak itt, a 45-ös Coltoktól a Peacemakerekig. Az öltözékek terén is sokszor visszaköszön a múlt, elég csak Bruce Willis ballonkabátjára gondolnunk. A kellékek többségét egyébként az eredeti Miller-rajzok alapján választották ki vagy hozták létre.
A filmzene megírására Rodriguez először Hans Zimmert kérte fel, aki viszont a Batman: Kezdődik munkálatai miatt nem vállalhatta el, ezért Graeme Revellt (Nehéz idők, Gól!, Call of Duty 2) és John Debney-t javasolta maga helyett, de végül aztán még Rodriguez is beledolgozott – és azt se feledjük, hogy az operatőri szerep is az övé volt, szóval enyhén szóval magáénak érezhette a projektet. A zenét is csak dicsérni tudom: nemcsak a különböző hangulatokhoz alkalmazkodik kiválóan, de hangszerelés terén is követi a Sin City sok szempontból keverék stílusát. Ezt kiegészítették még Nancy táncjeleneténél egy modern Fluke-dallal, mely amolyan belső poénként működik, hiszen a leghíresebb képregényhősök emlegetésével egy abszurd egyveleget alkot, lásd alább a szöveget.
A Sin City erőszak-szintje – legalábbis a mainstream-filmekhez képest – az egeket nyaldossa, és ezt nem árt tudatosítania minden leendő nézőnek. Egyébként valószínűleg az teszi a vérengzésre kevésbé fogékony nézők számára vonzóvá a filmet, hogy ezen főszereplők – Marv, Hartigan vagy Dwight – mindegyike másvalaki(k) érdekében teszi, amit tesz, akárcsak a népmesék hősei, bár a Sin City elsőre igen távol áll attól a műfajtól. Ők a bűn mocsarában a jó szándék és a remény szigetei, akik nem ismernek megalkuvást, míg meg nem mentik saját hercegnőjüket – még ha bele is döglenek, amire persze amúgy is jó esély van egy ilyen taszító miliőben.
A végeredmény olyan elképesztő módon áll össze egy abszolút teljes filmélménnyé, hogy az véleményem szerint példás. Mikor egy mozi minden, de tényleg minden eleme és rétege tökéletes összhangot alkot a színészi játéktól a cselekményen, a fényképezésen és a vágáson át a zenéig – ez volt számomra a Sin City. Műfaján belül szerintem hibátlan alkotás. Egy IMDB-n olvasott összefoglaló mondattal élve "Bold, Brilliant and Totally Badass".
A magyar DVD-változat igényes kiadásként érkezett: magyar és angol hangsáv, ugyanilyen feliratok, előzetes, tévéreklámok, werkfilmek, galéria és interjúk, illetve egy audiókommentár Galambos Péterrel, Ábrai Barnabással, Kubiszyn Viktorral és Láng Istvánnal. Ez utóbbi nem mindenkinek fog bejönni, bár néhány érdekes részletet azért ebből is megtudhatunk. Külföldről beszerezhető egy duplalemezes, fémdobozos verzió is, mely a rajongók számára igazi csemege. Az eredeti mellett egy újravágott, bővített változat is helyet kapott rajta: ennek sajnos két komoly hátránya van. Először is a pluszjelenetek nem minden esetben működnek jól, illetve fura, hogy néhány jól sikerült rész még így is kimaradt… Másrészt a négy sztori mindegyike külön darabként került fel a lemezre, saját főcímmel és stáblistával. Ez a bérgyilkos történeténél kifejezetten bénácska, hiszen két rövid jelenet jutott csak neki az eredeti film elején és végén, így önállóan nézve egyszerűen se füle, se farka. Szerencsére más extra anyagok is felkerültek rá: háromféle audiókommentár, kisfilmek a kocsikról, a kellékekről, a jelmezekről, a sminkről, és így tovább. Nagyon érdekes élmény belehallgatni a moziváltozatot kísérő speciális hangsávba, mely az austini tesztvetítés közönségének reakcióit is tartalmazza. Van itt még zöldhátteres (gyorsított) változat, főzőiskola, illetve Rodriguez saját bevezetője. Ez a kétlemezes összeállítás egyébként később magyarul is kijött, de ahogy látom, pont az újravágott verziót nem tartalmazza, az csak a BD-változaton szerepel, angol hangsávval és magyar felirattal. Mellesleg a magyar szinkront dicsérnem kell, mert remekül sikerült, bár én az angol hangsávhoz most is jobban ragaszkodom...
A Sin City-képregények magyarországi kiadása nagyjából a hazai premier idején kezdődött, részben önálló kötetekben (a filmben szereplő történetek közül három így jelent meg), részben pedig a Fekete-Fehér Képregényantológia füzeteiben. Ezekben talán egyedül a fordítás minőségét kifogásolnám, mert olyan szarvashibák is előfordulnak, hogy ihajjj. A rajongóknak még figyelmébe ajánlanám a Sin City – The Making of The Movie című albumot, mely számtalan forgatási fotóval, promóképpel, poszterekkel, interjúkkal és a forgatókönyv részleteivel szolgál.
És hogy kicsit könnyedebb hangulatban fejezzem be a posztot, beszúrom még Dancsó kolléga humoros videókritikáját – szigorúan csak azoknak ajánlott, akik már látták a filmet.
Tökéletes képregény-adaptáció, de nem a félősöknek való.
Értékelés: 10/10
Sin City (Sin City)
Dimensions Films 2005
Krimi, akció, dráma (124 perc)
Rendező: Robert Rodriguez, Frank Miller, Quentin Tarantino
Főszereplők: Bruce Willis, Jessica Alba, Mickey Rourke
Zene: Graeme Revell
