FILM: Pearl Harbor
2010. március 19. írta: Monty H.

FILM: Pearl Harbor

1941. december 7. A nap, ami semmit nem változtatott meg, legfeljebb csak siettetett

Ha Michael Bay, akkor bizony megagigafilmekre kell számítani (lásd Armageddon és Transformers), sok kalanddal, olcsó romantikával és olyan látványvilággal, hogy a szemünk is golyózzon tőle… Sokan pont ezért idegenkednek Bay úr alkotásaitól. Ami engem illet, van olyan filmje, amit soha többé nem néznék meg, de akad olyan, amit többször is láttam már. Hogy melyik csoportba tartozik a fenti, az mindjárt kiderül.

A Hawaii-szigetekhez tartozó Pearl Harbor neve még azoknak is ismerősen cseng, akik nem igazán járatosak a világtörténelemben. Az Egyesült Államok második világháborús hadba lépését hivatalosan is kiváltó ok az itteni kikötő ellen intézett japán légitámadás volt, mely hirtelenségével és több ezer áldozatával sokkolta az amerikai közvéleményt – de ugyanakkor fel is sorakoztatta a nemzetet a zászló alá. Az RPH (Remember Pearl Harbor – Emlékezz Pearl Harborra) tetoválás akkoriban nem egy harcba induló fiatalember karján felbukkant…

Michael Bayt véletlenül találta meg ez a téma, és Jerry Bruckheimerrel együtt teljesen lázba jöttek az ötlettől. Az amerikai hadügyminisztérium azonban nem volt elragadtatva, elvégre mégiscsak egy vereségről volt szó – végül mégis zöld utat adtak, és komoly segítséget is nyújtottak a forgatáshoz, mely részben az eredeti helyszínen zajlott, számos régi hadihajó felhasználásával. A feltűnő repülők többsége digitális, ám a robbanások jelentős része nem az. A filmtörténet egyik legjelentősebb robbanásos jelenete itt látható, mikor is hat leselejtezett hajót repítettek a levegőbe, összesen 450 töltettel, mindössze 7 másodperc alatt.

A film 2001 nyarán került a mozikba, ami azért fontos részlet, mert pár hét múlva ledőltek az ikertornyok New Yorkban, és az Egyesült Államok, szűk hatvan évvel Pearl Harbor után újra megtapasztalta, milyen egy váratlan csapásból feleszmélni, majd hadba indulni. Az összeesküvés-elméletek rajongói valószínűleg nem tartják véletlennek a premier időzítését… Erről egyelőre nem tudok semmi biztosat állítani, legyen annyi elég, hogy propagandafilmként a Pearl Harbornál jobbat nemigen találhattak volna akkor, amikor egy állítólagos újabb ellenség ellen mozgósítottak odaát.

Természetesen maga az 1941. december 7-i nap is külön szót érdemel, hiszen több történész tette már szóvá, hogy „váratlan támadásról” ott szó sem volt, az amerikai hírszerzés igenis tudatában volt annak, mi történik, így az elnök is, csak éppen kellett egy ok, ami révén hadba léphet végre az USA is, s ami egyben a nemzetet is felháborítja és harcra motiválja. Tény, hogy a kikötőben tett kár nem volt helyrehozhatatlan, a három és fél ezer halott és sebesült pedig – Amerika későbbi veszteségeinek fényében – nem tűnik olyan hatalmasnak. Az pedig úgyszintén elgondolkodtató, hogy miért nem állomásoztak akkor és ott repülőgép-hordozók, csak könnyen pótolható egyéb típusú hadihajók…

A forgatókönyvet természetesen csak úgy lehetett emészthetővé tenni, ha valami banálist is belecsempésznek. Így lett az alapsztoriból szerelmi háromszög, hogy újabb jelét lássuk Bay bácsi emberközeliségének, sőt, romantikus hajlamának. Több férfinéző szerint a szerelmi szál dominál, míg a női nézők egy része szerint pont a csatajeleneteket vitték túlzásba. Én úgy látom, a film ebből a szempontból jól kiegyensúlyozott, mivel a cím értelmében eleve háborús filmre kell számítsunk, némi szerelemmel fűszerezve. De erről nyilván lehetne még vitatkozni. A romantika mellett ügyelni kellett még „a kötelező néger” szerepeltetésére, és elég sablonosan, de ezt is megoldották, méghozzá összességében nagyon hatásosan, amikor a mellőzött fekete bokszbajnok-szakács egy légvédelmi géppuska mögött végre bebizonyíthatja, hogy mire képes…

Ami igen fontos eleme a műnek, az a CGI-technikával megalkotott repülős és hajós jelenetek sora. Ezen a téren szinte hibátlan munkát végeztek a szakemberek. Egy-egy rárepülést mutató snittnél szinte megszédül az ember a látványtól – a német bombázók ellen vívott légiharc a Csatorna felett például lenyűgöző. Egy-két helyen azonban vagy kapkodtak, vagy nem vették figyelembe a fizika törvényszerűségeit (az egyik szárnyaszegett japán gép lezuhanása például nevetségesen el van szúrva). Az amúgy profi vágással is van némi gond, s a legelrettentőbb példáját ennek épp a film vége felé láthatjuk: a lemenő napot először a nyugat felé repülő bombázók előtt látjuk, nagyon helyesen, majd egy-két snitt után már azzal szembesülünk, hogy a gépek száznyolcvan fokos fordulót hajthattak végre és immár kelet felé repülnek, mivel a nap mögöttük van (!!!). Aztán a szárazföld felett repülő, kényszerleszállásra készülő gép motorját mutató képen mit látunk a bombázó alatt? Megint vizet, mintha újra az óceán felett járna… És ez bizony olyan hiba, amit már a legelső, mozis megnézés alatt kiszúrtam. Amatőrfilmeket idéz még az a snitt is, amikor a puskával tüzelő japán katonák lövései során maga a fegyver nem füstöl, nem rúg vissza, sőt, a puffanást leszámítva semmi sem utal arra, hogy épp most sütötték el. Az pedig egyszerűen szájbarágós, hogy a japán hordozó hídján elhelyezett falinaptáron angolul is szerepel a vasárnap neve… Ezzel szemben az, hogy Kate Beckinsale bikinit visel, öt évvel azelőtt, hogy egyáltalán feltalálták volna a bikinit, mindössze nem hiteles.

A technikai hibák mellett azonban sokkal mélyebb nyomot hagyott a legtöbb nézőben Bay úrfi szinte provokatívan beszűkült amerikai patriotizmusa, melyről már én is írtam más filmje kapcsán. A téma persze már önmagában figyelmeztet, hogy ennek így kell lennie, de van, ami így is túl sok: mikor Evelyn a történteket összegzi, és azt mondja, hogy „Amerika szenvedett…”, na az szerintem nem egy és nem két nézőnél verte ki a biztosítékot. Mert nézzünk szembe a ténnyel, az Egyesült Államok jött ki a legjobban az egész második világháborúból: Hawaiit leszámítva lényegében soha nem bombázták az amerikai szárazföldet, teljes emberveszteségük pedig kisebb volt, mint mondjuk a miénk, hogy azt a megkerülhetetlen tényt ne is említsük, hogy gazdasági és politikai szempontból is nyertesen került ki a konfliktusból. Ezek után egy magyar vagy egy német nénike, aki férjét elveszítette a háborúban, a fiát a Gulágon, akinek a városát porig bombázták, vele pedig ne is mondjuk ki, mi mindent csinálhattak a megszállók, azt hallja, hogy „Amerika szenvedett”… Hát, lássuk be, európai szemmel ez arcpirító. És itt nem az emberi szenvedés amerikai megnyilvánulásait szeretném leszólni, mert hozzátartozókat elveszíteni se ott, se itt nem öröm. De azért az arányokat vegyük már figyelembe… Az angliai csatában szereplő amerikai pilóták (a Sas-századok tagjai) említése mindenesetre szót érdemel, mivel más filmben még nemigen utaltak erre, bár félek, Bay bácsi ezzel is csak azt akarta aláhúzni, hogy „figyuzzatok már, mi már akkor is harcoltunk, amikor hivatalosan még nem is harcoltunk”… A Tokió ellen intézett Doolittle-féle légitámadás pedig nélkülözhetetlen volt, hiszen a rendező úr ugyanúgy nem hagyhatta válaszcsapás nélkül a japán agressziót, mint anno dicsőnek titulált felmenői.

Ezek után kénytelen vagyok megállapítani, hogy a film így is működik, méghozzá jól. A forgatókönyv elég feszes, a helyszínek és a kellékek a helyükön, a színészek jól nyomják, Hans Zimmer zenéje kicsit túlságosan is romantikus, de akkor is odatesz. Az összhatás tehát sokkal jobb, mint amire az eddig leírtak alapján számítani lehetne. Legalábbis számomra. Mert bevallom, sok ismerősöm köpködte már meg a Pearl Harbort, és ahogy látható, én sem tudok kritika nélkül elmenni mellette, mégis… Szóval a háborús filmek kedvelői mindenképp nézzék meg, aztán vagy bejön, vagy nem, de egy próbát megér.

A magyar DVD-változat remekül sikerült. Az 5.1-es magyar és angol hang mellett kapunk magyar, angol, orosz, lengyel és román feliratot, az extrákat pedig külön lemezen tálalják. Van itt előzetes, a Faith Hill-féle There You’ll Be című dal videóklipje, egy werkfilm és egy kisfilm a japánok szemszögéről.

Végezetül ajánlanám ezt a kis videóklipet, melyet jómagam állítottam össze, a film és az egyik kedvenc Sarah Brightman-dalom felhasználásával.

 

 

 


Csöpögős, de feszes és élvezhető háborús-romantikus.
Értékelés: 8/10

Pearl Harbor (Pearl Harbor)
Touchstone 2001
Háborús, romantikus (176 perc)
Rendező: Michael Bay
Szereplők: Ben Affleck, Josh Hartnett, Kate Beckinsale, Cuba Gooding Jr., Alec Baldwin
Zene: Hans Zimmer

A bejegyzés trackback címe:

https://monty.blog.hu/api/trackback/id/tr891823992

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

michael15 2010.03.21. 21:21:14

tetszik a videó,jó összeállítás..a Pearl Harbor örök kedvenc marad:)
süti beállítások módosítása