Avagy Hasbróék megint nem bírtak magukkal…
A GI Joe név gyermekkorom egyik legkedvesebb játékát idézi, mely a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján minálunk is nagy népszerűségnek örvendett. Az akkor összegyűjtött néhány tucat figura még mindig megvan, és valószínűleg nemcsak én tartogatom őket valahol a lomtár mélyén. Személyes érdekesség, hogy pont húsz évvel ezelőtt kaptam kézhez legelső saját GI Joe-mat (a filmben is szereplő Hawk tábornokét). Akkoriban a rajzfilmsorozat, illetve pár évvel később az „egészestés” (de hülye szó!) rajzfilm volt a menő, hogy a vonatkozó C-64-es játékprogramról ne is beszéljünk, de játék- és képregény-figurákból akkoriban még nemigen mertek filmet csinálni… Egy-két éve aztán egy külföldi kiránduláson konstatáltam, hogy felfrissített formában újraindult az amerikai kiadású GI Joe képregény-sorozat, illetve akkoriban kezdték rebesgetni, hogy nagyjátékfilm is készül belőle a közeli jövőben.
De honnan is indult ez az őrület? A hatvanas évek elején egy amerikai üzletember elképedve bámulta a Barbie-babák elsöprő sikerét. Valami hasonlót szeretett volna, de fiúknak. Az ötlet tulajdonképp pofonegyszerű volt, csináljunk Barbie-t, de férfias változatban, és hogy kellően férfias legyen, adjunk rá egyenruhát. Megszületett tehát a GI Joe (egyes országokban Action Man néven futott), a Barbie-formájú, öltöztethető katonabábu, amely az egész nyugati világban sikeres portékának bizonyult. A hatvanas-hetvenes évekre azonban rányomta a bélyegét a vietnami háború, mely a militarista jellegű játékokat egy időre háttérbe szorította – ekkor váltak a sebhelyes arcú katonafigurák szakállas kalandorokká és felfedezőkké. A korai nyolcvanas évek hozták meg az igazi áttörést: a Csillagok háborúja mozgatható műanyag figurái ekkor tarolták le a játékpiacot. A Hasbrónál ezt égi jelként értelmezték, búcsút intettek hát a nagyméretű, öltöztethetős bábuknak, és a körülbelül tíz centiméter magas műanyag figurákra álltak át. (A méretcsökkentést két dolog indokolta: egyrészt a kőolaj-válság miatt vissza kellett fogni az anyagfelhasználást, másrészt a kisebb méret révén a figurák is olcsóbbak lettek, így a gyerekek is több készletet szerezhettek be.) Hogy valami pluszt is nyújtsanak, ügyeltek arra, hogy egy-egy bábu a lehető legtöbb helyen és módon legyen mozgatható, ugyanakkor kisebb kiegészítők (sisak, hátizsák, stb.) felszerelhetők legyenek rájuk. (Még pontosabban: míg az akkori „jedi-bábuk” csak vállban és combban, illetve olykor nyakban voltak mozgathatók, a GI Joe-k esetében többek közt a térd- és könyök is hajlítható, nem is beszélve a részletesebb kidolgozásról és festésről.) A nyolcvanas évek végén már Magyarországon is kapható volt a játék… Népszerűségére jellemző, hogy 1994-ig több mint félmilliárd GI Joe figurát adtak el az egész világon.
Hamarosan elindították a klasszikussá vált rajzfilmsorozatot is, melyet akkoriban a műholdas csatornák jóvoltából szerencsére idehaza is nyomon lehetett már követni. A klasszikus felállásra talán még sokan emlékeznek: a Cobra nevű nemzetközi terrorszervezet (húsz évvel ezelőtt ez még viccnek tűnt) a Föld minden táján azon munkál, hogy hosszú távon átvehesse a hatalmat. Mindezt szuperfegyverekkel, trükkökkel és ármánnyal igyekeznek elérni, ám a GI Joe néven ismert elit alakulat (mely tagjainak nemzetiségét tekintve szintén nemzetközi, bár az alcím természetesen „Az igazi amerikai hős” maradt) szerencsére mindig kéznél van… A rajzfilmsorozat egyes részei minden esetben egy pár figurára koncentráltak mindkét oldalról, akik a teljes háború egy-egy kisebb csatáját vívták meg a maguk rövid, húszperces játékideje alatt. A karakterek kidolgozása – a kívánatos szinten – megvolt, minekutána nem kellett sokáig keresgélnie senkinek, hogy rátaláljon kedvenc figurájára. Némelyikük különösen emlékezetes marad: máig bennem él Zartan, az álcázás nagymesterének (emlékeim szerint eredeti foglalkozása színész volt, ezért értett annyira a maszkokhoz) elegáns módon gonosz stílusa, vagy Lady Jaye kislányosan dögös megjelenése a kellőképp dekoltált zöld egyenruhájával…
Az elmúlt években számos képregényből és játékból készült filmváltozat, igen hullámzó minőségben. Némi aggodalommal ültem be tehát a filmre, főleg, mert amint a fentiekből is kitalálható, szívügyem (volt valaha) ez a téma. A hónapok óta várt moziváltozat szerencsére nem okozott csalódást.
Egy különösen hatékony (értsd: veszettül veszélyes) új fegyver bukkan fel a piacon, melyre rögtön lecsap egy szintén pofátlanul hatékony, mi több teljességgel ismeretlen terrorszervezet. Szerencsére megérkezik egy elitnél is elitebb kis csapat, és még időben elhárítják a fenyegetést. Duke és bajtársa, Ripcord így kötnek ki a szigorúan titokzatos GI Joe különítmény földalatti bázisán. A veszély azonban nem múlik el, s a szóban forgó négy robbanófej még igen sok galibát okoz…
Azt hiszem, a rövid történeti összefoglalóból már látszik, hogy színtiszta akcióra lehet számítani, és semmi többre. Ez így is van, a film pedig szerencsére jól működik ebben a kategóriában. Az akciójelenetek ütnek, a hipermodern kütyük és fegyverek kellően vagányul hatnak, a zene a megfelelő helyeken szépen dübörög (köszönet érte Alan Silvestrinek), a főbb karakterek az átlagosnál valamivel árnyaltabbak, illetve motivációik is fontos szerepet töltenek be. A színészek többsége (egyelőre) nem túl ismert név, kivétel talán a Kígyószemet alakító Ray Park (Darth Maul megtestesítője a Csillagok háborúja – Baljós árnyakból) és az amerikai elnököt megformáló Jonathan Pryce, illetve Dennis Quaid Hawk tábornok szerepében. Mindez egy kellemes, abszolút emészthető és élvezhető akciómozit eredményez, amely nem annyira ártatlan, mint a Transformers második része, de szerencsére túlzottan véres jeleneteket sem tartalmaz (ergo családi filmként is megállja a helyét), ugyanakkor némi finoman adagolt humor és románc is belefér.
Egy-egy feldolgozásnál mindig adódik a kérdés, hogy a készítők mennyiben maradtak hűek az eredetihez. Nos, ezt többféleképpen is meg lehet közelíteni. Először is megmaradt a hangulat: a világuralomra törő terrorszervezet és az utolsó pillanatban megérkező őrangyalok brigádja ugyanúgy működik, mint anno a rajzfilmben. Világmegmentő akció, rengeteg ugrálással és lövöldözéssel, ez sem maradhatott ki (mosolyogva jegyezném csak meg, hogy az igen merész párizsi jelenetsorról valószínűleg nemcsak nekem ugrik be a Team America című akció-bábfilm-szatíra ugyanitt játszódó jelenete, melyben az Eiffel-torony hasonlóan szomorú sorsra jut). Az egyes karakterek terén már nagyobbak az eltérések – tulajdonképpen kevés a párhuzam, ha mondjuk kinézetüket vesszük; ez számomra Zartan alakjánál volt nagyon zavaró, akinek megjelenése köszönőviszonyban sincs a klasszikus figuráéval. Ennek ellenére a Bárónő vagy Hawk tábornok külsejét mintha tényleg az egykori játékfigurákról nyalták volna le, hogy a két nindzsáról ne is beszéljünk. Az alkotók tehát úgy próbálták kihasználni a művészi szabadságot, hogy azért meglegyen a pozitív utánérzés.
Érdekes adalék, hogy a filmpremier kapcsán újra kaphatók a játékfigurák. Egy részük a filmből vett karaktereket vonultatja fel, de a klasszikus sorozat darabjai is újra a boltokba kerültek, némileg továbbfejlesztett (például már a lábfej is külön mozgatható) és finomított (például a testalkat egyénenként eltérő) formában, de változatlan dobozban. Aki pedig a filmmel kapcsolatban szeretne további érdekességeket megtudni, annak ajánlom Paul Ruditis színes albumát, mely GI Joe Mission Dossier címmel jelent meg, persze csak angolul.
Összefoglalva tehát egy jól sikerült feldolgozásról van szó, amelynek befejezése már előrevetíti a folytatást, melyre – remélem – nem kell sokat várnunk…
Újjászületett akcióklasszikus, meglepően élvezetes formában.
Értékelés: 8/10
GI Joe – A Kobra árnyéka (GI Joe – The Rise of Cobra)
Paramount 2009
Akció (107 perc)
Rendező: Stephen Sommers
Szereplők: Dennis Quaid, Channing Tatum, Sienna Miller, Ray Park
Zene: Alan Silvestri
