Miből lesz a SEAL-kommandós

"Tanulni, csinálni, továbbadni" — ez bármely szakma mottója lehetne, de Rorke Denver, az amerikai flotta SEAL-alakulatának tisztje saját életútjának állomásait jelöli e három szóval, könyvének három részében. A kalandvágyó kisfiúból lett tengerészkommandós a katonai életrajzoktól megszokott kötelező körök mellett szerencsére mást is fel tud mutatni.

"Az M-4-es karabély hangos egy fegyver. A Mk.48-as géppuska még hangosabb. És az ötvenes kaliberű géppuska döreje olyan erőteljes, hogy a közeli épületek és dombok is beleremegnek, ha elsütöd.
A lőtéren mindannyian fülvédőt viselünk. Muszáj, ezek a fegyverek egyszerűen fülsiketítőek. De mikor tűzharc folyt és egymás után eregettem a sorozatokat, megesküszöm, soha nem is hallottam saját puskám hangját, ami ott volt pár centire a fülemtől. Éreztem a visszarúgást. Az orromat megcsapta a füst. Láttam a kivetőnyíláson át távozó hüvelyeket. Tudtam, hogy a lövedékeim célba érnek. De mintha egy hatalmas kéz lenyúlt volna a csatatér fölé és letekerte volna a lövöldözés hangsávját.
Ennek tudománya van. Mikor egy oroszlán felüvölt, a zaj — durván 114 decibel, nagyjából mint egy manhattani építkezésen működtetett légkalapácsé — olyan hangos, hogy az állatnak elvileg halláskárosodást kellene szenvednie. De nem. Mikor az oroszlán úgy istenigazából rázendít, valamiféle belé kódolt védelem óvja meg saját fülsiketítő hangjától.
Az emberi ragadozókban is megvan ez a mechanizmus, ahogy arra magam is rájöttem a csatamezőn.
A háború a vadászat szélsőségesebb formája. Az élő célpont valósága mindent felülír. A hadviselés élménye — nem csak lélektanilag, hanem fizikailag is — átállított engem az alapvető ragadozó-túlélő módra. Kikapcsolt mindent, amire nem volt szükségem az élet-halál harcban. És felerősített minden mást, amire igen. Az összpontosítást. Az intenzitást. A koncentrációt. Magasabb fordulatszámra tekert, amikor a legnagyobb szükség volt erre. Aztán, ahogy a küzdelem véget ért, lehúzódtam egy fal vagy egy jármű mögé és a veszélyérzet elillant, a hangerő hirtelen újra a helyére került.
— Szép sorozat — vetette oda egy bajtársam."

Mondanivalójában dominál a motivációs kérdés és valószínűleg ez szülte az alcímet ("Miből lesz a SEAL-harcos") is. Aki pedig teljes jogú tagja kíván lenni a világ egyik legelitebb különleges egységének, nem árt, ha szívvel-lélekkel csinálja. Neki sikerült. Meg sem fordult a fejében, hogy feladja és ez a hozzáállás később is megmaradt nála. Egyes kollégáitól (leginkább Chris Kyle-tól) eltérően azonban nem a kivagyi önteltség uralja személyes történetét: Denver szimpatikus és nem visszatetsző, eltökélt, de nem törtető, hazafias, de nem szűklátókörűen gyűlölködő karakter. Olyasvalaki, aki nem retten meg a kihívásoktól és teszi, amit helyesnek tart. És hogy jobban megértsük őt és a hozzá hasonló katonák lelkivilágát, a szerző mindvégig magyaráz, példákat hoz és beavat mindenbe, amibe be lehet. Szerkesztője, Ellis Henican segítségével pedig jól kiegyensúlyozott olvasmányként tálalja mindezt. A SEAL-válogatás és -kiképzés filozófiája és módszertana, a különleges műveletek végrehajtása, a harckészség folyamatos fenntartása, a családi háttér, mind-mind sorra kerül, ráadásul modern aspektusban, valóban a jelenkor harcosainak szemén keresztül. A tulajdonképpeni háborús emlékek viszonylag kis terjedelmet képviselnek, sokkal nagyobb szerepet kapnak a fent említett témák, azonban ez egyáltalán nem zavart. Nem hiányzik ráadásul a kritikai felhang sem, és ez leginkább a terror elleni globális háborúval kapcsolatos hozzászólások révén kerül felszínre. Ugyanakkor az afganisztáni konfliktussal kapcsolatos értetlensége ("Miért nem zártuk le az ottani műveleteket pár hónap alatt?") némileg naiv, hiszen jól látható, hogy egyes üzleti és politikai köröknek miért állt érdekében éveken át a térségben tartózkodni.  

 "Afganisztán felpörgött. Irak lángokban állt. Szeptember 11. után mintha nem lett volna megállás. A SEAL-eknek még sohasem akadt ennyi dolguk. De a jövőnk is kockán forgott. Megint felvetődött ez a számtani kérdés: ha X jó, akkor 2X nem lenne még jobb? Esetleg a 10X?
Washingtonban rengetegen gondolták úgy, hogy még több SEAL kell.
Nem volt ez éppenséggel parancs, mikor az egyesített vezérkartól eljutott a Különleges Hadműveleti Parancsnoksághoz, majd mihozzánk. Nem azt mondták, hogy "Márpedig így legyen, francba a következményekkel!" Inkább úgy fogalmaztak, hogy "Növelnünk kell a létszámot. Közöljék, mire van szükségük ehhez. Mi majd gondoskodunk a forrásokról és a szükséges létesítményekről."
Az amerikai katonaság odaugatott parancsaihoz képest a direktíva egyenesen udvariasnak tetszett. És nemcsak a SEAL-eknek szólt. Az összes különleges műveleti alakulatot bővítésre ösztönözték. A Különleges Hadműveleti Parancsnokság főnökének, Bryan "Doug" Brown tábornoknak üzenete így szólt: "Srácok, legyetek többen."
Érdekes dolog történt.
A hadsereg, a légierő és a tengerészgyalogság különleges egységei felvázolták a lehetséges bővítési módozatokat. És ezen alakulatok létszáma bővült is. Nagyobb osztályok indultak a Ranger-iskolában, a Különleges Erők felmérőkurzusán és a többi válogatáson. És többen is fejezték be ezeket a tanfolyamokat. Ezzel az új operátorok száma azonnal megnőtt, így pedig az elitkatonák száma is.
Egyetlen kivétel akadt: a SEAL-ek.
Majdnem egy évig úgy folytatták a SEAL-ek, mintha mi sem történt volna. Csináltuk, ahogy azelőtt. Új osztályokat indítottunk, mint mindig. Az osztályok csurig voltak lelkes jelentkezőkkel, akiknek többsége már a Pokolhét előtt vagy alatt kihullott. És a frissen végzett SEAL-ek száma nemigen változott. Néha több, néha kevesebb, kábé annyi, mint máskor.
Egy év sem kellett és újabb direktíva érkezett a vezetőséghez, ezúttal érezhetően szigorúbb hangnemben.
Amit mi kihallottunk belőle, az volt, hogy: "Ez nem javaslat volt. Több SEAL-t akarunk. Maguk pedig több SEAL-t fognak avatni." És ehhez gondolatban még hozzátehettük azt, hogy "És ha nem teszik, találunk mást a feladatra."
Ez váltotta ki közösségünk történelmének egyik legnagyobb titkos háborúját. Egyik oldalon a legfelsőbb parancsnokok, akiket megbíztak azzal, hogy még több SEAL-t termeljenek ki. A feletteseik ezt követelték, ahogy a washingtoni politikusok is. A másik oldalon állt alapvetően mindenki más. A kiképzők kiálltak az elvárások csökkentésével szemben, ami persze több végzett jelöltet jelentett volna.
Úgy álltak hozzá, hogy "Küldhettek annyi embert, amennyit csak akartok. Ha nem teljesítik a követelményeinket, kivágjuk őket. Mi vagyunk a SEAL-közösség őrei."
Nem az volt a baj, hogy több SEAL-t akartak. Annyi művelet adódott, hogy jutott volna mindenhova. Egyszerűen úgy hittem, a több, nem feltétlenül jobb és a kis létszámú, kreatív, mozgékony hozzáállás az, ami egységünk sikerét idáig biztosította. [...]
Abban hittem és az operátoraink is, hogy egyszerűen nincs olyan sok ember ezen a világon, akik sikerrel teljesíthetik a kiképzésünket és akik tagjai lehetnek az egységeinknek. Ha ez a feltételezés korrekt, akkor majdhogynem lehetetlen többet találni és idecsalogatni."

Érdekesség, hogy Denver egyike volt azoknak a SEAL-eknek, akiket felkértek az Act of Valor című film főszerepére. Vérprofi katonaként ezt eleinte többször is visszautasította, de a készítők nem adták fel, és a bajtársak is arra jutottak végül, hogy ha úgyis elkészül ez a film, hát legyen valóban olyan szakszerű, amilyen szakszerű csak lehet.

"Kiképzőprogramunk négyszeresen is egyedi: amit tanítunk, ahogy tanítjuk, aki tanítja és akinek tanítjuk.
A tananyag sajátunk. A leckék egyszerűek, egyértelműek és jól meghatározottak: alapvető értékeinkből táplálkoznak. A győzelem kifizetődik. A vereségnek következményei vannak. A felkészülést semmi nem pótolhatja. Az élet nem igazságos, ahogy a csatatér sem. A legkisebb részlet is számít. Testvérek vagyunk. A sikerünk a csapat teljesítményén múlik. És nem vallunk kudarcot. Ezek az elvek értelmet nyertek a kiképzés során.
Akár tudják a jelöltek, akár nem — és általában nem —, ezek az elvek határoznak meg mindent, ami a kurzus során történnek.
Az evezősverseny nem egyszerűen evezősverseny, hanem a győzelem kultúrájának oktatása. A szobaszemle nem egyszerűen szobaszemle, hanem az instruktorok módszere arra, hogy az összes résztvevő fejébe verjék az utolsó kis részlet életet vagy halált jelentő fontosságát. Valóban számít, hogy a késed vajon rendesen ki van-e fenve és ott csücsül-e az ágyad mellett. Számít, hogy a búvármellényedet most ellenőrizted és az uszonyok pontosan 45 fokban fekszenek rajta.
— Minden egyes leckénket — ismételgetik a kiképzők — vérrel írták.
Más szóval: amit ez a közösség tud, azt úgy tanultuk, hogy valaki eléggé elcseszett valamit ahhoz, hogy másvalaki megsérüljön vagy meghaljon miatta."

A kötetet 16 oldalas képmelléklet egészíti ki, és a szerző egy ajánlott olvasmánylistát is  összeállított, benne olyan klasszikusokkal, mint A tűz kapui vagy A háború művészete. A téma szerelmeseinek erősen ajánlott könyv ez, mely reményeim szerint egy magyar kiadást is megér egyszer. A Gabo Kiadónak például szívesen ajánlanám az Amerikai mesterlövész és A 6. számú SEAL-csoport után, a csapnivaló Egyirányú út folytatása helyett... Akit pedig már most érdekel ennek a láthatóan (olvashatóan) pozitív embernek a személyisége, nézzen bele az alábbi előadásába. 

Damn Few — Making The Modern SEAL Warrior
Írta: Rorke Denver & Ellis Henican
Corgi 2013
302 oldal