Az elesettek emlékére

Remarque és Barbusse klasszikusai után végre kitérek egy másik első világháborús alapműre, melyet méltán tartanak a korszak egyik leghitelesebb beszámolójának, és nem sokkal a nagy világégés után már olvasható volt — magyarul azonban csak tavaly jelent meg először.

"A biztonság korszakában nőttünk fel — a rendkívüli, a nagy veszély felé hajtó vágy mindnyájunkban ott volt. Valósággal megmámorosodtunk a háborútól. Virágesőben indultunk a frontra, a rózsák és a vér részegítő hangulatában. Igen, a nagyságot, az erőt, a tündöklést a háborúnak kell elhoznia számunkra. Férfias tettnek tűnt ez, vidám párviadalnak a virágos, véráztatta mezőn."

Az 1895-ös születésű Ernst Jünger is az 1914-ben hadba vonuló német ifjúság színe-virágához tartozott, tipikus példájaként a polgári kényelembe és a merev társadalmi rendszerbe beleunt, kalandvágyó fiatalembernek. Augusztusban jelentkezett katonának és az első háborús év decemberében érkezett meg a nyugati frontra, ahol csaknem négy évet töltött. Bár csaknem teljes szolgálata alatt a frontvonalban vagy annak közelében tevékenykedett, isteni szerencsével a legveszélyesebb helyzetekből és a legsúlyosabb csatákból (ideértve a Somme-ot vagy Passchendaele-t) is egy darabban és ép elmével került ki, bár százada két alkalommal is szinte teljesen megsemmisült, ő pedig hét alkalommal is komolyan megsebesült, utoljára 1918 nyarán, mikor is tüdőlövéssel szállítottak kórházba. Ezután kapta meg a Pour le mérite-et, a legjelentősebb porosz katonai kitüntetést, melyet igen kevés gyalogsági tiszt vehetett át, és amely később a legzavarosabb időkben is kikezdhetetlen pajzsként védte személyét.

Jünger a háború folyamán végig naplót vezetett, méghozzá igen részletesen, s több helyütt irodalmi igényességgel. Hazatérése után lényegében azonnal hozzálátott irományai rendezéséhez, így eshetett, hogy első és legjelentősebb műve, az Acélzivatarban már 1920-ban megjelent, igaz, egyelőre csak magánkiadásban, de szép sikerrel. Ezt még négy háborús regény követte, de a szerző katonai tanulmányokat és politikai esszéket is írt ebben a viharos korszakban, melynek során gyökeres változások mentek végbe Németországban. A "konzervatív forradalom" támogatójaként kísérte figyelemmel az eseményeket, afféle újszerű nacionalistaként. Véleménye eleinte egyes pontokon összecsengett a náci törekvésekkel, később azonban egyértelműen és tudatosan elhatárolódott a nemzetiszocializmustól, pedig Göbbelsék szívesen látták volna saját oldalukon az akkorra komoly nevet szerzett háborús hőst.

Jünger a második világháború kitörésekor kénytelen volt újra egyenruhába bújni, frontszolgálatot azonban ezúttal nem kellett ellátnia: főleg Franciaországban töltötte a következő éveket, ahol leveleket cenzúrázott. Az írással ekkoriban sem hagyott fel: a háború idején került kiadásra A márványszirteken című regénye, mely burkolt formában kritizálta a náci rendszert, és amelyet fura módon nem tiltottak be, sőt, szép példányszámban fogyott. 1977-ig még több kötetet írt, és munkásságát az NSZK-ban is elismerték, bár politikai felhangoktól sem mentes baloldali kritikákat bőven kapott. Elmélyülten foglalkozott többek között a biológiával, a botanikával és a filozófiával is. Barátja volt Martin Heideggernek, de élete során még számos híres alkotóval találkozhatott, például Jean Cocteau-val, vagy Pablo Picassóval. Időskorában is aktív maradt, szellemileg és fizikailag egyaránt. 103 éves korában hunyt el.

"Az ágyban fekve, unaloműzőként az ember sokféleképp próbálja szórakoztatni magát; egyszer azzal kíséreltem meg agyonütni az időt, hogy összeszámoltam sebesüléseimet. Olyan apróságoktól eltekintve, mint amilyenek a visszapattanó lövések vagy a horzsolások voltak, összesen legalább tizennégyszer találtak el; ezek közül öt puskalövés, kettő gránátrepesz, egy srapnelgolyó, négy kézigránát-, valamint két puskagolyószilánk, ezek a bemeneti és kimeneti nyílásokkal együtt pontosan húsz heget hagytak hátra. Mindenesetre elértem, hogy e háborúban, melyben már inkább tereket vesznek tűz alá, mintsem egyes embereket, a lövések közül tizenegy személyesen rám irányult."

Jünger könyve korántsem könnyed olvasmány, és nem is a téma miatt. A szerző ugyanis a már említett részletességgel kalauzol végig minket katonaélete stációin, méghozzá — ez nagyon fontos — a gyalogsági tiszt szemszögéből, aki nem egyszerű résztvevő, hanem felelősségteljes vezető. Ehhez párosul egyfajta, néhol már közönyösnek érződő tárgyilagosság, melyet harcászati magyarázatai kísérnek lépten-nyomon. Nem túlzás, hogy az akkori és a későbbi (akár mai) katonák és parancsnokok számára nagyon tanulságos lehet(ett) mindez. Az említett tárgyilagosság viszont alapvetően meghatározza az olvasásélményt. Mert hiába az itt-ott irodalmi magasságokba emelkedő próza, a kötet véleményem szerint jelen formájában igazából nem lép túl a hosszúra nyúlt és itt-ott kifejezetten száraz vagy egyhangú hadinapló műfaján. A harcost érő benyomásokat meglehetősen pontosan rögzíti, de katonás fegyelemmel tartózkodik az explicit véleménynyilvánítástól, a háború okainak, céljának vagy értelmének magyarázatától. Hogy háborúellenes műként mennyire tölti be szerepét, nos, erről máig vitatkoznak, de szerintem nem sorolható közéjük. Hiába kerestem például azokat a monológokat, ahol Jünger megpróbálja szavakba önteni a háború univerzális élményét, ahogy Remarque vagy Barbusse megtette, egyfajta figyelmeztetésül az eljövendő nemzedékeknek, és keveselltem azokat a részeket, ahol a tárgyilagosság álarca mögül kilépve a szerző valóban mer beszélni az őt ért megrázkódtatásokról — akad ilyen, de már-már irreálisan kevés a fronton töltött idő tükrében, vagy pedig egyszerűen Jünger volt ennyire acélos lélek.

"A háborúban mindig arra törekedtem, hogy gyűlölet nélkül tekintsek az ellenségre, az ellenfelet férfiassága, bátorsága alapján értékeljem. Arra irányult erőfeszítésem, hogy felleljem és megöljem az ellenfelet, ám az ellenség részéről sem vártam semmi egyebet. De sohasem gondolkodtam róla alantasan. S amikor később hadifoglyokat ejtettem, felelősnek éreztem magam a biztonságukért, próbáltam megtenni értük azt. ami tőlem tellett."

A már-már fojtogatóan domináns háborús vonalat az a tény is erősíti, hogy az író eredeti feljegyzéseinek egyes részei nem is kerültek bele a kötetbe, és a rövidítésnek alapvetően az italozásokat, illetve az erotikus élményeket taglaló részek estek áldozatul, nem is szólva egyes, feletteseknek szóló kritikákról. A korai kiadásokban egyébként szerepeltek olyan szakaszok is, amelyek az átdolgozásoknak köszönhetően tűntek el a szövegből: Jünger ugyanis élete során többször is belenyúlt a műbe, és részben a terjedő náci eszmékkel dacolva kivágta például a nacionalista hangvételű részleteket, ugyanakkor a közérthetőséget és az irodalmi színvonal javítását szem előtt tartva is átalakított egy-egy szövegrészt. Mindez nyilvánvalóan érthető reakció volt a részéről, viszont a történetben megbúvó korrajz ezzel — semmi kétség — csorbát szenvedett. Véleményem szerint egyszerűen nem lehet teljes a szerző élménybeszámolója ezek nélkül, és úgy vélem, érdemes lett volna egy olyan széljegyzetekkel ellátott, bővített kiadást készíteni, mely ezeket vagy ezek egy részét tartalmazza...

Jünger klasszikusát az említett negatívumok ellenére is fontos olvasmánynak tartom a témában, és köszönet illeti a Noran Libro kiadót, akiknek jóvoltából végre magyarul is olvasható a kötet.

Acélzivatarban
(In Stahlgewittern)
Írta: Ernst Jünger
Fordította: Csejtei Dezső, Juhász Anikó
Noran Libro 2014
376 oldal