Az elveszett generáció emlékműve

Régóta érlelődött bennem egy összegzés Remarque klasszikusáról és annak filmváltozatairól, de csak most, a százéves évforduló alkalmából vettem újra kézbe a könyvet, hogy újra rádöbbenjek, nem véletlenül lett alapmű az első világháború – és úgy általában a háború – témájában.

"Mi már nem vagyunk ifjúság. Nem akarjuk többé megostromolni a világot. Menekülők vagyunk. Menekülünk önmagunk elől. Az életünk elől. Tizennyolc esztendősek voltunk, s kezdtük szeretni a világot és az életet; és lövöldöznünk kellett rá. Az első becsapódó gránát a szívünket találta. El vagyunk zárva a tevékenységtől, a törekvéstől, a haladástól. Nem hiszünk többé benne; csak a háborúban hiszünk."

Erich Maria Remarque 1898-ban született Osnabrückben, katolikus munkás család gyermekeként. Már kamaszkorában írt verseket és esszéket. Tizennyolc évesen sorozták be és 1917 nyarán érkezett a nyugati frontra, ahol nemsokára megsebesült, és kórházba került. A háború végéig nem került már ki újra a harctérre, utána pedig dolgozott többek között szerkesztőként, újságíróként és tanárként. Frontélményeiből táplálkozó könyve, a Nyugaton a helyzet változatlan 1928 végén jelent meg először és viharos sikert aratott vele otthon és külföldön egyaránt – német nyelven már az első évben másfélmillió példányt adtak el belőle. Szinte természetes, hogy támadások is érték, többek között azzal a váddal, hogy egy halott bajtárs naplója alapján írta az egészet, illetve, hogy a szerző nem is elég idős ahhoz, hogy részt vehetett volna a háborúban… A felemelkedő náci rezsim szemében Remarque háborúellenes hozzáállása persze olyan volt, mint a vörös posztó: könyveit indexre tették, őt magát zsidónak kikiáltva üldözték, így feleségével Svájcba, majd az Egyesült Államokba emigráltak. Csak a második világháború után tért vissza Európába. Életműve maradandó nyomot hagyott a világirodalomban. Egyéb munkáiban (például a Három bajtárs vagy A Diadalív árnyékában) ugyanúgy érintette a katonéletet, a hazatérés és a visszailleszkedés problematikáját, illetve a változó Németország atmoszféráját. 1970-ben hunyt el.

"Fiatal vagyok, húszéves, de az életből nem ismerek mást csak a kétségbeesést, a halált, a félelmet és a legesztelenebb felületesség és a szenvedés mélységeinek összefonódását. Látom, hogy népeket uszítanak egymás ellen, és azok némán, tudatlanul, ostobán, engedelmesen és ártatlanul ölik egymást. Látom, hogy a világ legokosabb agyvelői fegyvereket és frázisokat találnak ki, hogy mindezt még rafináltabbá és tartósabbá tegyék. És velem együtt látja ezt minden korombéli ember itt és odaát, az egész világon, velem együtt éli át mindezt az én generációm. Mit csinálnak majd apáink, ha egyszer eléjük állunk és számon kérjük rajtuk? Mit várnak tőlünk, ha majd eljön az az idő, amikor nem lesz háború? Éveken keresztül az ölés volt a mesterségünk – ez volt az első hivatásunk az életben. az életről való tudásunk csakis a halál. Mi történhet még ezután? És mi lesz belőlünk?"

A Nyugaton a helyzet változatlan minden tekintetben elsőrangú háborús és háborúellenes regény. Benne van egy egyszerű katona életének és halálának alfája és omegája az ifjúkor idealizmusától a tűzkeresztség sokkján át a túlélés mindent felülíró ösztönéig. Remarque semmit nem akart mindebből elhallgatni – de túlmagyarázni sem. Kiválóan meg tudta ragadni viszont a frontélet hangulatait és érzéseit a maga egyszerű nyelvezetével. És benne az egyik legerőteljesebb üzenet a háború értelmetlenségének boncolgatása mellett az ártatlanság, az idealizmus és a fiatalság halála. Hogy az ifjú katonák úgy érkeznek meg a frontra, hogy semmit nem láttak még a világból, és jó eséllyel nem is fognak már, és nemcsak azért, mert a vén Európa, ahogy ők ismerhették volna, ekkor változik meg végérvényesen: számukra az élet annyi, amennyit az iskolapadokban és a kaszárnyákban láthattak.

"Amióta itt vagyunk, előbbi életünknek véget vetettek, de a mi megkérdezésünk nélkül. Megpróbáljuk néha áttekinteni és megmagyarázni a dolgot, de nemigen sikerül. Éppen előttünk, húszévesek előtt homályos minden – Kropp, Müller, Leer meg énelőttem, előttünk, akiket Kantorek vasifjúságnak nevez. Az idősebb emberek mind szilárdan össze vannak kötve a régebbi dolgokkal, van valami alapjuk, van feleségük, gyermekük, hivatásuk, s vannak érdekeik, amik már oly erősek, hogy azokat a háború sem szakítja szét. Nekünk, húszéveseknek, csak szüleink vannak, s némelyikünknek kedvese. Ez nem sok, mert a mi korunkban a leggyöngébb a szülők ereje, a kedvesünk pedig még nem uralkodik rajtunk. Ezeken kívül nálunk nemigen van egyéb; egy kis rajongás, egy-két kedvtelés, meg az iskola: ennél tovább még nem ért el az életünk. És mindebből nem maradt senki.
Kantorek azt mondaná, hogy mi éppen az élet küszöbén állunk. Hiszen ilyenformán van valahogy a dolog. Még nem vertünk gyökeret, a háború elmosott bennünket. A többiek, az idősebbek számára a háború: félbeszakítás, gondolatban túl tudnak látni rajta. Minket azonban magával ragadott, s nem tudjuk, mi lesz ennek a vége. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy valami különös, szomorú módon eldurvultunk, ámbár szomorúak is ritkán vagyunk már."

Remarque remekműve nemcsak könyv formájában kapott úttörő szerepet, hanem filmként is, és legalább két szempontból: az első háborús hangosfilmek egyike és szinte bizonyosan az első realisztikus háborús (értsd: háborúellenes) film. Hogy jött mindez össze? A regényből a tengerentúlon villámgyorsan csekély hétmillió példány kelt, minek folytán sietve megvásárolták a vonatkozó jogokat Hollywoodban. Így született meg 1930-ban az első adaptáció, mely sok más, évtizedekkel később készült háborús filmet is megszégyenít mítoszromboló hitelességével. Külön szerencséje a mai nézőnek, hogy, bár eleinte némafilmnek szánták, a forgatás közben úgy döntöttek, legyen mégiscsak hangosfilm. Arról nem is beszélve, hogy a Universal eleve hatalmas kockázatot vállalt, hogy nem sokkal a Wall Street-i tőzsdekrach után sem törölte a betervezett forgatást.

A készítők abszolút hitelességre törekedtek: valódi egyenruhákat és hiteles harceszközöket szereztek be, illetve leszerelt német tisztekkel képeztették ki a főszereplőket, a 2000 statisztát pedig kiszolgált amerikai katonák vagy emigráns németek adták. A csatajelenetekből nem sajnálták a puskaport, ami szó szerint értendő, mivel a robbantási szakértő egy ízben olyan mértékig túladagolta a robbanóanyagot, hogy az ezt követő detonáció magát a direktort is kivágta rendezői székéből. Onnantól fogva a stáb jelentős része német rohamsisakban dolgozott a biztonság kedvéért…

Az említett rendező egyébként Lewis Milestone (Lázadás a Bountyn, A Diadalív árnyékában), de George Cukor is jelen volt a forgatáson  mint a főszereplők beszédtanára. A forgatás és a vágás tizenhét hetet ölelt fel kétmillió dolláros költséggel. A direktor a legvégén mindössze egyetlen dolgot hiányolt: a lezárást. Remarque ugyanis regénye utolsó oldalán nem tette egyértelművé, hogy főhőse pontosan hogyan esett el, a filmben viszont ezt is meg akarták mutatni. A cseh operatőr, Karl Freund sugallata volt az a klasszikus és megrázó zárójelenet, mely enyhe változtatással a későbbi, 1979-es verzióba is utat talál majd. (Ebbe egyébként maga a direktor segített be, a közelképnél ugyanis az ő kezét láthatjuk.) A fényképezés amúgy is szót érdemel. Bár bizonyos snittek óhatatlanul ódivatúnak hatnak, bőven akad olyan is, amely kifejezetten modern hatású, ilyen például a csatajeleneteket lekövető kameramozgás, egyes látószögek megválasztása vagy az orosz filmművészetből vett montázstechnika. A francia tömegrohamot a német szögesdrótakadály mögül rögzítő felvételek még mai szemmel nézve is dinamikusak, mi több, húsbavágóak és az akkor még igen éber filmipari cenzorok csak a téma jelentőségére való hivatkozással hunytak szemet a vizuális brutalitás felett.

A forgatókönyv talán szemelvényesebb a kelleténél (érzésem szerint például a kiképzési időszak ennél jóval többet érdemelt volna), és az emlékképek felidézése helyett ragaszkodtak a jelenetek kronológiai sorrendjéhez. A színészek egy részén meglátszik, hogy nincsenek még hangosfilmhez szokva (ne feledjük, az első hangosfilm 1927-ben, durván három évvel korábban készült el), így teljesítményük kissé hullámzó. Louis Wolheim alakítása azonban kiemelkedő Kat szerepében, és a főszerepet kapó Lew Ayres is megtette a magáét, bár egyes megszólalásai a mai néző számára már mindenképpen patetikusnak érződnek.

A filmváltozat ugyanolyan elsöprő erejűnek bizonyult, mint a könyv. Két Oscar-díjat is elnyert, a legjobb filmét és a legjobb rendezőét, de két másik kategóriában is jelölték. Az európai visszhang már vegyesebb volt: bár a német mozik eleinte műsorra tűzték, a nácik minden lehetséges módon próbálták szabotálni az előadásokat, és végül "defetista felhangjai" miatt hivatalosan is betiltották. (Az érdeklődök onnantól a szomszédos országokba buszoztak át és ottani mozikban nézték meg.) Érdekesebb azonban, hogy a lengyeleknél "németbarát beállítottsága" okán tették indexre, de a franciáknál és az olaszoknál is csak évek, sőt, évtizedek múltán került le a feketelistáról.

Az 1979-es változat tévéfilmként látott napvilágot, Delbert Mann rendezésében. Ezen is meglátszik, hogy elkötelezettséggel és tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz. A kétórás játékidőbe sikerült beilleszteni a regény legfontosabb elemeit és hangulatait – összességében tehát elmondható, hogy feldolgozásként megállja a helyét, és aligha meglepő, hogy több olyan beállítást is láthatunk, amely már Milestone-éknál is jól működött. A könyvhöz hasonlóan a küzdelem mellett hangsúlyozza a háború lélekölő természetét, a derékba tört ifjúságot és persze a bajtársiasságot. A csataképek a kor színvonalán mindenképpen lendületesek, a tömegjelenetek itt is valódi tömegjelenetek, s a történelmi hitelesség sem szenvedett csorbát.

A katonaarcok egyformaságából azok emelkednek ki igazán, akik a regényben is: Kat, akit Ernest Borgnine (A piszkos tizenkettő, A vad banda) kelt életre, illetve Himmelstoss, akit Iain Holm (Fegyvernepper, A pokolból) alakít. A hátországban még viszontláthatjuk Donald Plesance-et (A sas leszállt, THX 1138) az osztályfőnök, és Patricia Nealt (Álom luxuskivitelben) az édesanya szerepében. A főszerepet Richard Thomas (Győzni Indianapolisban, Pokoli hétvége) kapta.

Érdekességképpen megemlíteném, hogy tervben van egy harmadik filmváltozat is, már 2009 óta. A premiert jelenleg erre az évre ígérik, de csak az ég tudja, mikor készül el. Addig is nyugodtan nézzünk bele a korábbiakba...

A Nyugaton a helyzet változatlan mellett és után is íródtak emlékezetes és maradandó háborúellenes könyvek (például Henri Barbusse vagy Ernst Jünger tollából), de számos ilyen mű ismeretében állíthatom, érdemes elővenni, pláne most, az évforduló alkalmából, esetleg valamelyik filmváltozattal egybekötve. A kötet a mai napig kapható nálunk, és természetesen számtalan kiadást megért már. A két filmet DVD-n is forgalmazták hazánkban. Az 1930-as változat angol hangsávval és magyar, angol, cseh és más feliratokkal, az 1979-es verzió magyar és angol hangsávval érkezett. Extrákat sajnos egyik lemez sem tartalmaz.



Nyugaton a helyzet változatlan
(All Quiet on The Western Front)
Írta: Erich Maria Remarque
Fordította: Benedek Marcell
Európa 1991
222 oldal


Ma is hatásos.
Értékelés: 8/10

Nyugaton a helyzet változatlan
(All Quiet on The Western Front)



Hatásos klasszikus.
Értékelés: 8/10

Nyugaton a helyzet változatlan
(All Quiet on The Western Front)
Universal 1930
Háborús dráma (123 perc)
Rendező: Lewis Milestone
Főszereplők: Louis Wolheim, Lew Ayres
Zene: Sam Perry, Heinz Roemheld



Remek adaptáció, emlékezetes háborús film.
Értékelés: 8/10

Nyugaton a helyzet változatlan
(All Quiet on The Western Front)
CBS 1979
Háborús dráma (120 perc)
Rendező: Delbert Mann
Főszereplők: Ernest Borgnine, Richard Thomas, Ian Holm
Zene: Allyn Ferguson