És már megint támadnak a dögök...
A nemrég megkezdett újsütetű Alien-könyvtrilógia első kötete Ellen Ripley ismételt szerepeltetése ellenére sem nyűgözött le. A második rész, mely nem kapcsolódik szorosan az imént említett regényhez, pár hete jelent meg, és már a fülszöveg alapján erős utánérzéseket idézett bennem. Mint kisült, nem véletlenül.
Évszázadok teltek el Ellen Ripley halála óta. Az LV178-as bolygón, mely gyarmatosítása után a New Galveston nevet kapja, immár három település is található, illetve aktív bányászat folyik itt. Azonban a planétán fura zóna kezd kialakulni, mely lassanként növekszik és ahova kiterjed, nem terem már semmi, a talajban pedig mérgeket mutatnak ki... A felszín alatt húzódó, rég lezárt bányákban eközben idegentojások ezrei várakoznak türelmesen. Alan Decker sejti, hogy a Weyland-Yutani vállalat tud valamit, de csak annyit ér el, hogy felfigyelnek rá és akarata ellenére besuvasztják egy zsoldoscsapatba, akik éppen a bányába igyekeznek: enyhe telepatikus képességei révén, melyek segíthetnek kimutatni az idegenek jelenlétét, talán egy picit több esélye lesz a túlélésre. A szörnyek azonban valamiképpen tudnak róla és a vérét akarják...
A soros szerző sajnos most sem merészkedett az alienes közhelyek mezején túlra. A cselekmény és a karakterek durván 90 százaléka a nagyjátékfilmek és mondjuk a Halálcsapda című regény elemeiből építkezik. Lehetne jó is, de sajnos a közhelyeket még fűszerezni sem tudta... Az eredmény emiatt egy szokásos kutatós-lövöldözős-menekülős-szemétcéges ponyva Alien-logóval díszítve. Lássuk csak bővebben. A leírások érdektelenek, de aki otthon van a témában, akár nyugodtan át is ugorhatja a legtöbbet, mert úgyis látta már másutt. Karakterfejlődés nuku, és bár eleinte érdeklődve figyeltem a főszereplőt, az ő háttere sem tesz hozzá semmi érdemlegeset a történethez. A szereplők is régi ismerősök, mindegyik, a hideg szívű vállalati luvnyától a keményfejű zsoldosokig. Az akciójelenetek tökéletesen sablonosak, tucatszor ismételtek, és a régi rajongók számára már-már unalmasak — ráadásul gépiesek és itt-ott kifejezetten primitívek ("Az első lénybe sikerült beleküldenie egy energiaadagot. A szörny mintha meg se érezte volna a dolgot. Megérkezett a második lény is. Rand felsikoltott.") A sztoriból semmi új nem derül ki, leszámítva egyvalamit, ami viszont igazi jelentőséggel és következményekkel nem bír, hiába is vártam valami komoly csavart vagy bármit. Az egyetlen pozitívumként induló jellemzője a könyvnek, hogy eleinte bepillantást enged az idegenek gondolataiba — ez viszont önmagában kevés.
Tényleg nem értem, hogy miért ragaszkodik az amerikai kiadó a már lerágott csonthoz se igen hasonlítható alapsztorikhoz. Mivel alig-alig jelenik meg új Alien-regény, még hangsúlyosabb az ötlethiány és az ebből fakadó alacsony színvonal. Egyelőre kitartok, de egyre kevésbé hoz lázba a téma... Ja, és ezek után mellékesnek tűnhet, de számomra most is kiakasztó, hogy az angolszász mértékegységekhez ilyen csökönyösen ragaszkodik a fordító.
Alien - A bánat tengere
(Aliens: Sea of Sorrows)
Írta: James A. Moore
Fordította: Szántai Zsolt
Szukits 2015
376 oldal