Visszatérés Normandiába

Ezt a tévéfilmet húsz évvel ezelőtt, egész pontosan 1994. június 5-én este sugározta a Magyar Televízió, a partraszállás 50. évfordulója alkalmából, állítólag egy időben a BBC-premierrel - én pedig ezzel zárnám a D-nap hetvenedik évfordulójával kapcsolatos posztok sorát. A témába vágó alkotások közül kicsit kilóg, hiszen a háború hosszú távú utóhatásaival foglalkozik.

Két brit veterán lép az immár békés normandiai partokra: Cyrill egykori bajtársát, a súlyos fejsebe nyomán egy ötéves gyermek szellemi színvonalán élő Amost szeretné elvinni a harmadik jó barát, Brigsy sírjához, aki itt esett el pár nappal a partraszállás után. Közben összetalálkoznak egy amerikai veteránnal is, aki kis családjával érkezett hasonló megfontolásból, és érdekes módon még közös ismerősük is akad a francia lakosság körében. Csatlakozik még hozzájuk egy másik egykori harcos húga is, és a furcsa kis csapat tagjai – néha egymás elől menekülve – bejárják a csatateret, hogy mikor már tényleg készen állnak rá, végül leróják tiszteletüket a holtak előtt...

Szolid kis darabról van szó, mely hol finom humorával, hol édeskés szomorúságával, hol magukkal a karakterekkel hat ránk. Ilyen témánál persze nem könnyű ide-oda váltogatni a hangulatok között, a forgatókönyv mégis megoldja, anélkül, hogy otrombán felborítaná az atmoszférát, sokszor egyszerűen a köznapi helyzeteket alapul véve. Így lesz a filmből egy derűsen szomorkás darab, amely nem eget rengető film, nem is akar az lenni, de szíve van. A múlt ködébe veszett, de az egész életet megváltoztató tragédiák felett merengő, de élni akaró kisemberek története ez. Semmi heroizmus, semmi homályos bevillanás, semmi szájbarágós nagymonológ a háborúról és a veszteségekről, csak egy-két kellemes kis nap története, melyben időről időre azért a felszínre tör a túlélők bűntudata, az élet szeretete, hála és fájdalom.

A BBC-nél komolyan vették a feladatot és nem mindennapi színészgárdát állítottak össze. A brit színészlegenda, Alec Guiness (Csillagok háborúja, Híd a Kwai folyón, A hattyú) ebben a csaknem néma szerepben is egészen friss és mindenképpen emlékezetes alakítást nyújt: nála látható leginkább, hogy egy tragikus sorsból is elő lehet hozni egy finoman komikus, de tiszteletre méltó figurát. Partnere Leo McKern, aki leginkább a brit tévéfilmekben alkotott maradandót, bár néhány nagyjátékfilmben is (A kék lagúna) felbukkant. A női szerepekben csupa híresség: Geraldine Chaplin (Doktor Zsivágó, Beszélj hozzá), akiről nyilván nem kell magyaráznom, hogy kinek a lánya; Lauren Bacallra (Hogyan fogjunk milliomost, A hosszú álom) a legtöbben valószínűleg Humphrey Bogart egykori feleségeként és számtalan klasszikus film szőke főszereplőjeként emlékeznek. Az ő szerepeltetése amerikai részről ugyanolyan tisztelgés a régi idők nagyságai és mozinézői - köztük az akkori katonák - előtt, mint francia részről Jeanne Moreau (Veszedelmes viszonyok, A menyasszony feketében volt) jelenléte.

A zene is maradandó nyomot hagyott bennem. Geoffrey Burgeon (Brian élete, Harctéri harsonák, Forsyte Saga) halk és felkavaró muzsikája tökéletesen kiegészíti a látottakat. Az instrumentális dallamokat viszont támogatja még két nagyon is klasszikus dal. Egyrészt a háború veteránjai számára felejthetetlen Lili Marleen, másrészt a csak úgy mellékesen előadott La vie en rose, ami persze sok más filmben (például a Sabrinában) is elhangzott már, de megunni nem lehet.

Mind az angol, mind a magyar címválasztás szót érdemel. Az eredeti A Foreign Field utalás egy klasszikus Rupert Brooke-versre. Az idealizmusát soha el nem vesztő háborús költő híres verse, A katona, tartalmazza ezeket a sorokat: "Ha meghalnék, csak arra gondolj, hogy egy idegen mező sarkán van egy darabka föld, mely örökre Angliáé..." Ez a részlet a majdan eleső baka jeltelen sírjára utalhatott, de az Európa több pontján (minálunk például Solymár mellett) található brit katonatemetők szerencsére korántsem jeltelenül őrzik a halottak emlékét. A magyar cím viszont a film legvégén látható sírfeliratból táplálkozik: a Még találkozunk (We'll Meet Again) az egyik leghíresebb brit háborús sláger volt. Vera Lynn előadásában rongyosra játszották akkoriban és a harcba induló katonák ugyanolyan beleéléssel énekelhették, mint az otthon maradottak, hiszen a viszontlátás reményét erősítette a hallgatókban. (Mellesleg Kubrick mesterműve, a Dr. Strangelove ezzel a dallal zárul, igaz, eléggé ironikus, vagy épp cinikus hangvétellel.)

A film Angliában kapható DVD-n, de magyar kiadásról semmi hír. Félő, hogy hírmondónak egyedül a most húszéves, szinkronos VHS-kópiák maradnak… Nagy kár. Egy IMDB-s hozzászólással zárnám az összefoglalót: "Apám, több inváziós hadművelet veteránja, sírt, amikor végignézte. Ennél nagyobb dicséretet én sem tudnék hozzátenni."

Szívhez szóló emberi dráma.
Értékelés: 9/10

Még találkozunk (A Foreign Field)
BBC 1993
Dráma (95 perc)
Rendező: Churles Sturridge
Főszereplők: Alec Guiness, Leo McKern
Zene: Geoffrey Burgeon