1944 júniusának első napjaiban úgy tűnt, végre vége a hosszú várakozásnak: a szárazföldi alakulatok hajóra szálltak és a történelem legnagyobb armadája megindult a francia partok felé. A gyorsan változó időjárás azonban galibát okozott, ezért a június 5-ére tervezett partraszállást el kellett halasztani. A meteorológusok enyhe javulást ígértek 6-ára, mely lehetővé tette, hogy az offenzíva – hivatalos nevén az Overlord-hadművelet – megindulhasson. Eisenhower tábornok úgy döntött, vállalja a kockázatot...
FIGYELEM! A MOST KÖVETKEZŐ KÉPEK KÖZÖTT MEGRÁZÓ FOTÓ IS TALÁLHATÓ.
Megkezdődött a behajózás: amerikai katonák brit rohamcsónakok fedélzetén egy angol kikötőben. Nem tévedés, számos amerikai alakulatot brit legénység vezette naszádok vittek a partig.
Amerikai katonáknak tartott református istentisztelet az egyik csapatszállító hajó fedélzetén. Volt is miért imádkozniuk...
Vajon mi járt a fejükben? Biztosan nem az, hogy az invázió mekkora reklámot jelent majd a Lucky Strike-nak (lásd a kép bal alsó sarkát)...
"Hamarosan elindultok a nagy keresztes hadjáratra, amire hónapok óta készülünk…" – szólt Eisenhower tábornok üzenete, melyet a műveletben részt vevő minden katona, tengerész és pilóta megkapott.
"Na, fiúk, szerintetek mit nézzünk meg először Párizsban?" Brit katonák egy francia útikönyvet olvasgatnak a szállítóhajó fedélzetén. A tengeri utazással járó kényelmetlenségek ellenére a partraszállók nagy része megkönnyebbült attól, hogy végre úton volt...
Hát így nézett ki egy csapatszállító hajó gyomra. Nem csoda, hogy a katonák többsége inkább a nyitott fedélzeten töltötte az időt és a látványt csodálta, lásd a következő képet.
Minden idők legnagyobb hajóhada: a rohamcsónakokat is beleszámítva csaknem 7000 tengeri jármű vett részt a Neptun-hadműveletben (mely az Overlord tengeri és légi műveleteinek fedőneve volt), összesen nyolc hadiflotta kötelékéből.
A nagyvilág figyelmét ezen a napon még Róma bevétele kötötte le. A szövetséges haderők június 5-én vonultak be az olasz fővárosba, miután Cassinónál és Anziónál véres küzdelem árán sikerült az áttörés. A sikernek inkább lélektani hatása volt, mint igazi stratégiai jelentősége – a szalagcímekben mindenesetre jól mutatott. A képen a 3. amerikai hadosztály katonai rendőrségének tagjai.
Brit légitámaszpont az invázió előestéjén. A kifutópályán a csapatok egy részét szállító vitorlázórepülők, kétoldalt az ezeket vontató Halifax négymotorosok. A három szövetséges légideszant-hadosztály összesen 18 ezer embert vetett harcba a D-napon.
A 6. brit légideszant-hadosztály katonái parancsnokukat, Richard Gale tábornokot hallgatják. Az ő feladatuk volt a hídfő balszárnyának biztosítása.
"Borotvaéles legyen!" Brit ejtőernyős Fairbarn-Sykes kommandós tőrét élesíti: a fegyver a második világháború idején vált ismertté és a mai napig kedvelt relikviája a gyűjtőknek.
Az utolsó kenet? Az amerikai ejtőernyősök közül többen is irokéz stílusú frizurával és az őslakosokat idéző arcfestéssel indult neki. Két légideszant-hadosztályuk vett részt a műveletben, a 82. és a 101.
Ekkora cuccal bevetésre indulni, méghozzá a legelsőre, nem olyan vicces dolog, ahogy a színes progandafelvételen látszik – erről a fekete-fehér fotón látható deszantos persze többet tudna mondani. Háromnapi élelem, egyéni fegyver és lőszer, egy harckocsi-akna, mentőmellény – meg az apró. (A pontosabb leltárért javaslom újranézni Az elit alakulat első részét.)
Egy CG-4 Waco vitorlázó belseje. Az amerikai vitorlázógépes alakulatok sorozott katonákból álltak, akik sem zsoldjuk, sem presztízsük terén nem értek az ejtőernyősök nyomába; nem kaptak veszélyességi pótlékot sem, holott sokszor még az ejtőernyős ugrásnál is veszélyesebb volt az ilyesféle földet érés. El kellett telnie némi időnek, míg ők is kiharcolták maguknak a hírnevet... (Ajánlott kötet a témában: Vijjogó sasok között)
"Titeket megállított a Csatorna - minket nem fog! Most mi következünk. Lejárt az időtök, ti német ******" – harcias feliratok egy brit Horsa vitorlázó oldalán.
Brit és kanadai ejtőernyősök óraigazítása. Az elsőként ledobott deszantosok – a felvezetők vagy jelzők – dolga volt a ledobási övezetek kijelölése a főerő számára. Erre a kényes és nehéz feladatra mindössze egy órájuk volt.
Az Orne-folyó hídjait, melyek létfontosságúak voltak a Caen felé törő partraszállóknak, a 6. brit légideszant-hadosztály előőrse nem sokkal éjfél után foglalta el, Howard őrnagy vezetésével. A folyóparton földet ért Horsa vitorlázók roncsai.
...és a felmentést váró brit ejtőernyősök a híd mellett, akiknek több ellentámadást is vissza kellett verniük a nap folyamán. A Sword-partról érkező rohamcsapatok érkezése délre volt várható.
A merville-i üteg lövegei az egész Sword-szektort veszélyeztették. A megsemmisítésére rendelt 600 brit deszantosból azonban mindössze 150 tudott időben összegyűlni, ráadásul a nehezebb fegyverzet szinte teljesen hiányzott. Terence Otway alezredes vezetésével mégis megrohamozták az üteget hajnalban és súlyos, 50 százalékos veszteség árán, de kiütötték a következő 24 órára. Akciójuk a "vörös ördögök" elszántságának iskolapéldája lehetne és a D-nap egyik legmerészebb – de sajnos ritkán emlegetett – fegyverténye. A légi fotó még 1944 májusában készült egy bombázás után.
Alig egyméteres vízben megfulladt amerikai ejtőernyős holtteste. Rommel védelmi intézkedéseinek egyike volt az alacsonyabban fekvő területek mesterséges elárasztása, mely nemcsak az előrenyomulást hátráltatta, hanem a légideszanterők földet érését is veszélyeztette, ahogy a fenti képen is látható. A Utah-part mögötti mocsaras területek amúgy is nehéz terepet jelentettek a támadók számára.
Amerikai 82-es ejtőernyősök Ste. Mere-Église környékén a kora reggeli órákban. A települést már napkelte előtt sikerült elfoglalni – ezzel a falu lett az elsőként felszabadított francia település –, de a németek napközben még megkísérelték a visszafoglalását.
Az első találkozás. Francia civilek igazítanak útba amerikai ejtőernyősöket a Utah-part mögött.
A felszabadulás első percei. Francia civilek fogadják
a 101-es ejtőernyősöket egy normandiai faluban.
Amerikai ejtőernyős segít egy menekülő francia család javainak költöztetésében. A nagyvárosokból rengeteg civil igyekezett biztonságosabb helyekre húzódni a szövetséges bombázások és a várható összecsapások elől. A felszabadulás öröme a legtöbbjük számára egyelőre váratott magára...
További erősítések értek földet a nap folyamán, elsősorban vitorlázógépek útján. Ezek a gépek hozták a nehezebb fegyverzetet, a lövegeket és dzsipeket, melyek létfontosságúak voltak a hagyományosan könnyű fegyverzetű légideszanterők támogatásához, különösen a várható német ellentámadások ismeretében.
Összetört Horsa, mellette az áldozatul esett katonák holttestei. A 82-esek vitorlázóinak jelentős része szenvedett balesetet leszálláskor; a 101-esek ilyen téren szerencsésebbek voltak, nekik viszont az ejtőernyőseik szóródtak szét jobban.
Egy elhagyott vitorlázóban a németek működőképes dzsipet találtak – és rögtön ki is próbálták...
A győzelem arca: Kelso Horne hadnagy (82. légideszant, 508. ezred, I század). Az itt készült fotósorozat egyik portréja nem meglepő módon felkerült a Life magazin címoldalára is.
A vitorlázók támadása a D-napon. A brit Terence Tenison Cuneo 1970-es festménye (a londoni RAF-múzeum gyűjteményéből).
Ha érdekelnek a D-nappal kapcsolatos egyéb posztjaim – könyvekről, filmekről, makettekről, videójátékokról és képregényekről –, akkor
IDE KATTINTS.
