A partraszállás 70. évfordulója alkalmából nekiültem, hogy a hadművelet legérdekesebb fotóiból összeállítsak egy sort. Nem volt könnyű dolgom, hiszen alaposan dokumentált eseményről van szó, és több száz képet mégsem posztolhatok ide. Mindenesetre remélem, a téma avatott ismerőinek is tudok újat mutatni. Az első részben az előkészületekre összpontosítok.
FIGYELEM! A MOST KÖVETKEZŐ KÉPEK KÖZÖTT MEGRÁZÓ FOTÓ IS TALÁLHATÓ.
A francia partvonalon húzódó német védelmi vonal első építményeit évekkel korábban felhúzták már. A képen látható löveg egy 40,6 cm-es Adolfkanone, Calais és Cap Blanc között: eredetileg az Anglia elleni Oroszlánfóka-hadművelet támogatására szolgált volna 1940-ben. Aztán a helyzet lassan megváltozott és az üteg az Atlanti fal része lett. Ahogy az sejthető, az ilyen bunkerek nagy részét a háború után sem bontották le – ez viszont határozottan jót tett a helyi turizmusnak, illetve a bresti tengeralattjáró-bunkert a francia tengerészet a mai napig használja.
Erwin Rommel tábornagy számtalan látogatásainak egyike a francia partvidéken. Jól tudta, hogy mennyi minden múlik majd az első órákon, ezért minden lehetséges eszközzel siettette az Atlanti fal kiépítését. Nem hitt a statikus védelemben, és szívesebben támaszkodott volna a mozgékony páncéloshadosztályokra, de Hitler ragaszkodott ahhoz, hogy ezeket csak az ő engedélyével lehessen bevetni. Mindez jelentősen befolyásolta a D-nap kimenetelét.
Rommel rajza az Atlanti-falról és a partraszállásról. Az akadályok feltartják a támadókat addig, míg a parti lövegek és a légierő gépei végeznek velük. A valóságban a védelem soha nem érte el azt a szintet, ahol ez lehetséges lett volna, a Luftwaffe pedig már elégtelenül gyenge volt ezidőtájt nyugaton.
A képen jól látható, miért voltak kénytelenek a szövetségesek apálykor partra szállni: a dagálykor többnyire vagy teljesen víz alatt levő akadályok és az aknák veszélyt jelentettek a rohamcsónakokra, ezért azokat az elsők között érkező műszaki alakulatoknak kellett (volna) kiiktatniuk: ez viszont időt hagyott a német védelem számára, hogy tűz alá vehesse a támadókat és a gyalogságnak jobbára nyílt terepen kellett átkelnie, míg el nem érte a töltést.
És ezt akarták a szövetségesek elkerülni: az 1942. augusztus 19-én végrehajtott dieppe-i "próbapartraszállás" szinte kizárólag a tanulságok terén tudott bármi pozitívat felmutatni. A főerőket adó kanadaiak súlyos veszteségeket szenvedtek, részben mert a tüzérségi és légi bombázás elégtelennek bizonyult az erősen védett kikötővároska ellen.
Sokkal biztatóbbak voltak a más frontokon végrehajtott partraszállások eredményei. A csendes-óceáni, az algériai (lásd a képet), a szicíliai, a salernói és az anziói tapasztalatok nagyban hozzájárultak a későbbi sikerhez.
„Invázió – a szövetségesek temetője” – a német propaganda értett a morál rombolásához és Dieppe után volt is mit felemlegetniük...
Német löveg Arromanches felett, a majdani Gold-szektorban. Pontosan arra a partszakaszra néz, ahol később a britek mesterséges kikötője húzódik majd. A falucska ma már népszerű célpontja a Normandiába látogató turistáknak. Éppen ezen a helyszínen több emlékmű is áll.
Turbános védők: az emberhiány egyre inkább éreztette hatását a német haderőknél. A keleti zászlóaljak jelentős részben a Vörös Hadsereg fogságba esett tagjaiból álltak, akik kényszerű önkéntesként léptek német szolgálatba, de akadtak indiai katonák is, akik a brit elnyomás hatására választották ezt az oldalt. Harcértékük csekélynek bizonyult, de Rommel bízott abban, hogy legalább egy kis időt nyerhet velük, míg páncéloshadosztályai elérik a partot.
A Csatorna túlsó partján ekkor már javában készülődtek az átkelésre. A szövetséges armada legfőbb parancsnokai egy hadgyakorlat során: középen Dwight D. Eisenhower amerikai tábornok, a szövetséges inváziós erők főparancsnoka, a bal oldalon helyettese és a légierők felelőse, Arthur Tedder légi marsall, a jobb oldalon pedig Bernard Montgomery brit tábornagy, a szárazföldi erők főparancsnoka.
A háború szolgálatába állított amerikai hadiipar ontotta magából a harceszközöket, melyek az Atlanti-óceánon át ingázó szövetséges hajókaravánok segítségével jutottak el Angliába. A csapatok összpontosítása mellett a hadianyag koncentrálása is hónapok óta tartott már, és Churchill meg is jegyezte, hogy csak a Nagy-Britannia egét borító légvédelmi ballonok sokasága akadályozta meg, hogy a sziget egyszerűen elmerüljön a tengerben.
Brit felderítőgép húz el alacsonyan a parti sáv felett; az akadályok között fedezéket kereső németek látszanak. A szövetséges légi felderítésnek bőven akadt dolga a partraszállás előtt, de emellett a francia partvidékről minden elérhető magánfelvételt, képeslapot és térképet is összegyűjtöttek évekre visszamenőleg, hogy lehetőleg egyetlen részlet se kerülje el a tervezők figyelmét. Gigászi munka volt, de kifizetődött. A katonák az ezen források alapján készített, rendkívül pontos terepasztalokon ismerhették meg saját támadási körzetüket (lásd egy későbbi képen).
"Vásárolj hadikötvényeket!" – hirdeti az amerikai plakátok közül kettő. És mi mással lehetne ezt legjobban reklámozni, mint egy elszánt légideszantos képével...
A légideszantosoknak nemcsak a plakátokon jutott szerep: a majdani hídfő szárnyait nekik kellett biztosítaniuk. A leghosszabb nap című film egyik jelenetét, benne John Wayne belépőjével, pedig talán éppen ez a fotó ihlette: amerikai ejtőernyők hajtogatása nem sokkal a D-nap előtt.
Nem mindennapi vendég: Erzsébet anyakirálynő és lánya, Erzsébet hercegnő (a későbbi II. Erzsébet, akkoriban egyébként a női segédszolgálat aktív tagja) a D-napra készülő brit ejtőernyősöket szemléli, 1944. május 19-én.
A brit Percy Hobart tábornagy és gárdája számos különleges feladatkörű járművet tervezett az Atlanti fal áttörésére. A meghökkentő külsejű "bigyók" közül kettő. A kétéltű páncélos (DD – Duplex Drive) felhúzható szoknyája és beépített hajócsavarjai révén volt képes partra úszni; a Sherman Rák (Crab) a páncéltest elé rögzített forgatható fémhengeren lógó láncok segítségével volt képes felrobbantani az aknákat, illetve lebontani a drótakadályokat.
Hány ember kell egy Sherman harckocsi felemeléséhez? Ebben az esetben mindössze négy. Merthogy ez gumiból készült és felfújható… (Akar valaki ilyet a kertjébe? Rossz hírem van: már nem gyártják.) A német hírszerzés és felderítés megtévesztését célzó Fortitude fedőnevű művelet többek között azt akarta elhitetni az ellenséggel, hogy Pas-de-Calais környékén indul majd meg az invázió. Patton tábornok fantomhadserege Délkelet-Angliában állomásozott és egyebek mellett hamis rádióforgalmazással, illetve furnérból vagy gumiból készült ál-harcjárművek jól látható felhalmozásával működött közre a partraszállás sikerében. (Ajánlott könyv és film a témában: Tű a szénakazalban)
Csak egy újabb hadgyakorlat... A meghívott vendégek viszont láthatóan nem bírták ki egy kis puffogtatás nélkül. Eisenhower tábornok, Sir Winston Churchill és Bradley tábornok az M-1 karabéllyal ismerkednek.
Partraszállási gyakorlat valahol Dél-Angliában. A támadóerők kiképzését célirányosan alakították ki; a legfőbb feladat a német védelem áttörése és a hídfő megszilárdítása volt. Ez viszont visszaütött akkor, amikor a katonák elhagyták a partvonalat és városokon vagy sövényektől szabdalt vidéken haladtak át.
„Együtt a felszabadításért” – a plakátról sugárzó egység nem volt ennyire egyértelmű a valóságban. A megszállás alatt élő franciák jelentős része nem szimpatizált az angolszász szövetségesekkel és csak akkor fordult a németek ellen, amikor a háborús megszorítások, a kényszermunka és a romló életkörülmények erre ösztönözték; De Gaulle vezető szerepét pedig nem mindenki fogadta el fenntartás nélkül a másik oldalon. Roosevelt elnök például sokkal kevésbé bízott meg benne, mint Sztálinban…
"Igazán indulhatnának már ezek a fiúk... Napok óta nem tudunk aludni a zajtól." Angol háziasszony folytatja a teregetést, miközben az összpontosítási körzet felé tartó amerikai erők töltik meg az utcát. Május végén még a vak is láthatta, hogy valami komoly dolog készül.
Egy brit légvédelmi ezred tagja a szövetséges katonáknak kiosztott, Franciaországról szóló zsebkönyvet nyálazgatja egy Portsmouth melletti táborban, 1944. május 29-én. A felvonulási körzetek táboraiban összegyűjtött alakulatokat teljesen elvágták a külvilágtól, hogy a támadásról közzétett információk nehogy kiszivárogjanak. A cenzúra még a szokottnál is alaposabban ellenőrizte a postaforgalmat, s még az angliai követségek sem tarthattak ekkoriban kapcsolatot az anyaországukkal...
A támadó alakulatok számára elkészítették partraszállási övezeteik igen részletes makettjeit, hogy ne csak kétdimenziós fotókról ismerjék a leendő csatateret. Ezt az eljárást a mai napig alkalmazzák.
Az igazság pillanata: amikor a partraszállók átvették a művelethez szükséges felszereléseket, némi idegen valutát is kaptak – francia frankot. Az invázió pontos helyét azonban csak napok múlva, általában a szállítóhajók fedélzetén tudhatták meg.
A műveletben részt vevő repülőgépek azonosítása létfontosságú volt: az 1943-as szicíliai partraszállásnál az amerikaiak számos szállítógépet veszítettek egy ízben, amikor a szövetséges hajóhad tévedésből tüzet nyitott rájuk. A fekete-fehér inváziós sávok elsősorban a könnyű és közepes gépek törzsére és szárnyára kerültek fel (a képen egy kanadai Spitfire vadászgép); egyes példányokon a háború végső szakaszáig megmaradtak.
Ha érdekelnek a D-nappal kapcsolatos egyéb posztjaim – könyvekről, filmekről, makettekről, videójátékokról és képregényekről –, akkor
IDE KATTINTS.