2014. máj 19.

KÖNYV: Sven Hassel háborús regényei

írta: Monty H.
KÖNYV: Sven Hassel háborús regényei

„Dante pokla vidámpark mindahhoz képest, amin át kellett menniük.”


Ismét egy régi adósság törlesztése következik a Sven Hassel második világháborús regényeit bemutató poszttal. A dán származású író köteteit mindahányszor az első kiadásban vásároltam meg – általában a megjelenés hetében –, és most, a Monte Cassinó-i csata 70. évfordulóján úgy éreztem, nincs apelláta, hiszen magyarul elsőként megjelent könyve éppen erről az ütközetről szól.

sh konyvek 700.jpg

Sven Hassel 1917-ben született Dániában. A munkanélküliség elől 1937-ben menekült a náci Németországba, ahol „honosított németként” a Wehrmacht katonája lett, lovassági, majd harckocsizó beosztásban. 1940-ben dezertálással próbálkozott, de letartóztatták és végül egy büntetőezredben kötött ki. Szolgált Lengyelországban, hassel ujonc.jpga nyugati és keleti fronton, a Balkánon, illetve Olaszországban és nyolc alkalommal is megsebesült. Hadnagyi rendfokozattal fejezte be a háborút 1945-ben, ezután néhány éves hadifogság következett, majd Dániába hazatérve politikai okokból újra bebörtönözték.

1949-ben nyerte vissza szabadságát és nemsokára megismerte későbbi feleségét, akit 1951-ben vett el. A fogságban elkezdett könyvét – a Kárhozottak légióját – részben az ő hatására adatta ki két évvel később. Tizenkét kiadó is visszautasította a kéziratot, míg végre megjelenhetett – azóta viszont folyamatosan nyomják Dániában. Az ötvenes évek végén, egy hosszúra nyúlt betegség után látott neki a többi kötet megírásának. Könyveit 25 nyelven, több mint 53 millió példányban adták ki és komoly népszerűségre tett szert. Összesen 14 háborús regénye ismert. A tizenötödiket, mely állítólag a Dicsőséges vereség címet viselte volna, már nem tudta befejezni: 2012 őszén, 95 éves korában elhunyt.

sven es porta.jpg

"Láttam, milyen lelkesedéssel indulnak harcba. Általában 15 perc se kellett, hogy ez a hevület elenyésszen. A háború nem piknik, egy év múltán pedig egyszerűen belefáradtam. Egy rövid eltávozás után nem tértem vissza az egységemhez. Ezt dezertálásnak hívják. Áthelyeztek egy Sonderabteilunghoz, ami büntetőalakulatot jelent. Mindig mi kaptuk a legveszélyesebb feladatokat, amelyeket nem is lett volna szabad túlélnünk. A harcmodorunk emberi patkányokká degradált minket, csak a túlélési ösztön tartott minket életben. Ezért van az, hogy a nyomor szüli a legjobb katonákat: a szegény embernek a létéért is harcolnia kell."

Sven Hassel

Élettörténetét egyesek erősen megkérdőjelezik. Egy dán újságíró, bizonyos Erik Haaest éveken át Hassel leleplezésén dolgozott, hogy bebizonyítsa, valójában a nácikat kiszolgáló dán kollaboráns volt, akit bíróság elé is állítottak, de a halálos ítéletet megúszta. Haaest szerint még könyveit sem ő maga írta, hanem felesége, az alapanyagot pedig dán SS-katonák elbeszélései szolgáltatták. 

hassel sajtokonferencia.jpg

Hassel stílusa érdekes elegye az irodalmi hangvételnek, a riportnak és a ponyvának. Egyszerre idézi Hemingwayt, Remarque-ot, Rejtő Jenőt, vagy épp Henri Barbusse-t és Arkagyij Babcsenkót: tárgyilagos, közérthető, nem egyszer groteszk, itt-ott humoros és könnyed, vagy épp filozófiai. Ahogy korábban jómagam is leírtam, pontosan ez az, ami gondoskodik arról, hogy a széles tömegekhez eljusson a tagadhatatlanul háborúellenes üzenet. Hassel stílusa mindenképpen szórakoztató és maradandó (számtalan olvasói vélemény ismeretében mondhatom, hogy a nagy többség igenis pozitívan nyilatkozik róla), még akkor is, ha általában nem összefüggő történeteket tár elénk, hanem a háborús élmények üvegcserepeit, melyek az egyik napról a másikra élő katonák világát amúgy is hatásosan megragadják. 

„Kiöltek belőlünk minden emberit. Csak a pusztításhoz értettünk, de ahhoz nagyon. Jobban ismertük az emberi testet, mint egy orvos. Behunyt szemmel is el tudtuk találni azokat a testtájékokat, ahol a lövés vagy a késszúrás maximális fájdalmat okozott.
Ha az anyánk látott volna minket munka közben, a föld alá süllyed szégyenében. De nem volt ott, csak a sátán, az pedig csak ült egy szikla mögött, és hahotázva hallgatta ordítozásunkat.”


Sven Hassel: Lánctalpak

hassel karakterek.jpg
Egyes szám első személyű történetmesélése ellenére egyébként éppen őróla tudjuk meg a legkevesebbet – inkább megfigyelőként, narrátorként van jelen, miközben igen színes karaktereket mozgat: ők a háború kutyái, a közkatonáknál is rosszabb bakák (hiszen büntetőezredről van szó, ahol elítéltek, politikai foglyok és dezertőrök szolgálnak), akiknek már minden mindegy, éppen ezért orcátlanul kihasználnak minden lehetőséget, akár ételről, akár nőről, akár zabrálásról van szó. Ilyen Porta, a berlini vagány, aki állandóan gründol valamit; Pici, aki rettentő testi erejének hála nemcsak a közelharcban van bajtársai segítségére, hanem egy-egy kocsmai pofozkodás alkalmával is; a hallgatag, késével mesterien bánó Légiós; a megállapodott, néhány évvel az átlagéletkor fölé emelkedő őrmester, Papa; a mintakatonaként és mintanáciként viselkedő Julius Heide, és a többiek… (Hassel állítása szerint csak négy, a regényekben is említett bajtársa élte túl a háborút. Heide beállt a kelet-német hadseregbe és végül tiszti rangra emelkedett. Gregor Martin vállalkozó és egy szállítmányozási cég tulajdonosa lett. A Légiós és Pici a francia idegenlégió tagjai közé lépett és egy katonák számára fenntartott idősotthonban töltötték utolsó éveiket. A szerző állítólag még egy ideig tartotta velük a kapcsolatot.)

„Ilyenek voltak a beszélgetéseik. Ilyenek voltak nagy és apró bánataik. Ilyen volt a barátságuk, amit a félelem szült. Mintha a kőkorszak brutális vadembereit termelte volna újra a történelem.
Pedig nem ilyenek voltak kezdetben. Az idő, a zsarnokság és a háború mérgezte meg a lelküket.”


Sven Hassel: Lánctalpak

pici.jpg
Hassel nemcsak a jelen eseményeit idézi meg, hanem számtalan hosszabb-rövidebb visszaemlékezést is beszúr, összekötve az idősíkokat, éppen úgy, ahogy egy életveszélyes helyzetbe került baka is hazagondol, amikor csak teheti, hogy enyhítsen a rá nehezedő kétségbeesésen. A fejezeteket pedig rövidke anekdoták vagy lábjegyzetszerű kiegészítések nyitják előhang gyanánt – megint csak adva az atmoszférának. Az agresszió és a közönybe hajló kíméletlenség természetesen szerves elemei regényeinek, melyek meglehetősen képszerű módon ábrázolják a harcok és a náci rezsim kegyetlenségét. Hassel sokszor hangsúlyozta – az életben és regényei lapján is –, hogy figyelmeztetésnek szánja ezeket a műveket. Ilyen téren sikerrel is járt.

„Mennyire elegem van ebből a háborúból, és mindenből, aminek köze van hozzá! Mindannyiunknak elege van belőle! Nekik is, nekünk is… akkor meg mi a fenének nem vetünk véget neki? Mindenki szépen hazamehetne.
– Ábrándok – gúnyolódott Porta. – A gond csak az, hogy csupán azoknak van elegük a háborúból, akik végigküzdik, márpedig nem ők azok, akik véget vethetnének neki. Azoknak, akik elkezdik és befejezik, fogalmuk sincs róla, mi is valójában a háború. Ők tojnak rá, mit érzel, és nem is lesz elegük belőle mindaddig, amíg pénzt hoz a konyhára. Addig folytatják, amíg mindannyian fel nem dobtuk a talpunkat. Érdekli is őket! Azok pedig, – mutatott körbe az ujjával, mint aki „azok” alatt egész Nyugat-Európát érti – semmivel sem jobbak ezeknél. Bosszú, ez kell nekik. Bosszú és pénz, mindegyik ezt akarja.
– Ahogy a Légiós is mondta a minap – bólogattam egyetértően. – Második világháborúnak nevezik, de voltaképpen ez még mindig az első világháború, meg a többi, amit előtte vívtak. Az egész egyetlen nagy, végtelen háború. Azt hisszük, véget ért az egyik, és kezdődik a másik, de nem, ugyanarról az egyről van szó, csak más helyszínen vívják, más időpontban, más fegyverekkel...   
Tisztán emlékeztem rá, mit mondott a Légiós.
–…Soha nem fog véget érni, mert ők nem akarják, hogy vége legyen. Miért is akarnák? Amíg háború van, addig a kapitalizmus virágzik. Érthető, nem? Persze, hogy szítani fogják. Lehet, hogy időről időre kialszik a láng, de átkozottul ügyelnek rá, nehogy kihunyjon a parázs, Mindig kerül valaki, aki feléleszti a tüzet.”


Sven Hassel: GESTAPO

Szakmai szemmel nézve viszont írásai több helyen kifogásolhatók (az alakulat-megjelölések vagy az alkalmazott haditechnika terén), de ne feledjük, hogy évtizedek távlatából az író sem emlékezhet minden egyes részletre, illetve, hogy bevallottan önéletrajzi alapú regényeket írt, nem pedig visszaemlékezéseket. Ezenfelül az időbeli következetlenségek is szemet szúrhatnak az elszántabb olvasóknak, az olyan apró részletekről nem is beszélve, hogy egyes kötetekben Pici például nem tud olvasni, míg egy másik kötetben maga olvassa el édesanyjától kapott levelét, illetve veti papírra Porta egyik receptjét...

„Továbbosontunk a folyó felé. Már majdnem az orosz lövészárkok tetején voltunk, innen már csak négykézláb haladhattunk tovább. Az ellensége gépfegyverek olyan közel voltak hozzánk, hogy a sötétség ellenére láttuk a körvonalaikat. Porta épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy beleakadjon egy szögesdrótba, és míg mi azon voltunk, hogy kiszabadítsuk, izgalmában olyan szorgalmasan csiszolta fület és orrot sértő zenei tudását, hogy Pici végleg elvesztette a türelmét, és megígérte neki, elvágja a torkát, ha nem hagyja abba.
Nagy nehezen sikerült kirángatni Portát, hogy szinte azonnal egy ellenséges ütegbe botoljunk, ahol az őr jelszót követelt tőlünk. Rémült csendbe dermedtünk. Végül jobb híján Porta visszakiáltott az orosznak valami obszcén kifejezést. Az őr hasonló stílusban válaszolt. Álltunk tanácstalanul, vártuk, hogy lőjenek, de semmi nem történt. Az oroszok vagy mocskos szájra való jelszavakat használtak, vagy sikerült annyira megsérteni az őrt, hogy többé nem volt hajlandó szóba állni velünk, de elég az hozzá, hogy amikor rövid habozás után folytattuk utunkat, senki sem állított meg minket.”

Sven Hassel: SS tábornok


Mivel a könyvek színvonala hullámzó, fontosnak tartom röviden bemutatni ezeket a regényeket, hogy az érdeklődők tudják, hova érdemes nyúlni, ha csak egyet vagy kettőt akarnak kézbe venni.

karhozottak legioja.jpgA Kárhozottak légiójával láthatóan átfogó munkát akart teremteni, melyben felbukkan szinte az összes ismerős karakter. A történet ott kezdődik, ahol őt dezertálásért elítélik, ezért fegyházba, majd koncentrációs táborba kerül, s csak később a büntetőzászlóaljba, és eljutunk egészen a háború végső szakaszáig. Változatos, bár – a tőle megszokott módon – kissé töredékes olvasmány.

„Szinte minden, ami Lengrieshez kötődik, leírhatatlan, felháborító, monoton. A szadistának, minden találékonysága dacára, korlátozott a képzelőereje. A mienk fokozatosan eltompult. Még abban is van valami monoton, ahogy szenvedni és meghalni látsz másokat, olyan módon, ahogy azt korábban el se tudtad volna képzelni. Kínzóinknak szabad kezet adtak hatalomvágyuk és kegyetlenségük kiélésére, s ők nem haboztak élni a lehetőséggel. Senki és semmi nem siettette őket. A lelkük erősebben bűzlött, mint a beteg, agyongyötört rabok teste
Mindazonáltal nem akarom elítélni az őreinket. Egy olyan helyzet áldozatai voltak, amit más teremtett nekik, és bizonyos értelemben ők még nálunk is rosszabbul jártak. Elvesztették a lelküket.
Volt idő, amikor azt hittem, elegendő lesz az embereknek Lengriesről mesélnem, és ők máris neki fognak látni megjavítani ezt a világot, felépíteni egy olyan életet, melyben nincs helye a kínzásnak. Az ember azonban képtelen megérteni ezeket a dolgokat mindaddig, míg a saját bőrén nem tapasztalta őket. Ha pedig ez megtörtént, akkor már nem kell mesélni neki. Azok, akik a saját lakásuk viszonylagos biztonságában élték át ezeket az éveket, úgy néznek rám, mintha túloznék. Pedig jól tudják, hogy ez nem így van, hiszen mohón ráharaptak a nürnbergi perre, csak éppen nem mernek farkasszemet nézni az igazsággal. Inkább egy újabb réteg földet hánynak a gyorsan eltemetett tényekre, és még több tömjént égetnek, hogy a mindenen áthatoló bűzt elfedjék.
Én azért reménykedem benne, hogy akad egy olyan bátor lélek, aki elég elszánt ahhoz, hogy nyitott füllel hallgasson végig. Szükségem van egy ilyen személyre, mert egyedül nyomasztó a teher. El kell mesélnem valakinek a történetemet, ki kell öntenem zsibongó fejemből az emlékeket és a gondolatokat. Talán ezért írok, talán hazudok magamnak, amikor azt mondom, hogy figyelmeztetni akarom az embereket, ne hagyják megismétlődni a történelmet. Talán még önmagamat is becsapom, amikor háztetőkről szeretném kiabálni az igazságot; lehet, hogy csak a figyelmet akarom felhívni magamra, hőssé akarok válni a saját magam és mások szemében. A hőssé, aki olyan dolgokat élhetett át, amit mások nem.
Nem, nem mindenki részesült ebben a kegyben, de épp elegen vagyunk ahhoz, hogy ne hihessem magam jelenségnek. Vagyis, amikor a következőkben fel fogom vázolni Lengriest, úgy teszem ezt, hogy fogalmam sincs, miért csinálom. Mindenki tulajdonítson nekem olyan indíttatást, ami a legjobban megfelel neki.
Egyvalamit azonban biztosan tudok: azoknak a lelkiismeretét fogja terhelni minden jelenlegi és újabb Lengries, akik kényelmi okokból azzal áltatják magukat, hogy mindaz, amit elmondok, nem több beteges fantáziálásnál.”

Sven Hassel: Kárhozottak légiója

ss_tabornok.JPGAz SS tábornok a sztálingrádi ütközetről szól, ugyanakkor néhány rövid fejezet erejéig a hátországban folyó titkosrendőrségi vagy politikai machinációkra is kitér, megmutatva, hogy míg a katonák a fronton küzdenek, odahaza egyesek saját szemétdombjukon kapirgálva élvezik az életet. A keleti front szörnyűségei játsszák persze a főszerepet, (itt még) összességében hiteles formában elmesélve.

„Miközben Barcelonát végtelen gyengédséggel a hóba eresztettük, tekintetünket olyan látvány ragadta, meg, amely túl borzalmas volt ahhoz, hogy nézni tudja az ember, és mégis, kényszerített minket, hogy arra forduljunk. Csak néztük hányingertől és borzadálytól szédülten az egyik felborult szán alá szorult, széttépett, de még mindig lélegző emberi roncsot, csak néztük, s képtelenek voltunk elfordítani a fejünket.
– Istenem – motyogta Papa, s kezével eltakarta a szemét. – Hagyd, hogy meghaljon.
Döbbenten, mint még soha, ott álltam meredten a többiekkel együtt, és a végtelenül szánalmas, végtelenül visszataszító masszát néztem, amely percekkel korábban még egy emberi lény volt. Csípőjétől lefelé a szán alá volt szorítva, arca pedig nem volt több egy koponyacsontnál, amin itt-ott egy kis véres bőrt, néhány húscafatot lehetett látni Két szemürege sötéten meredt felénk, orra helyén lyuk tátongott. Száját és állkapcsát leszakította a robbanás, nyelvét kitépte, egyik szemgolyója egy ínnál fogva az arca mellett himbálózott…
Elfordítani a fejem és hányni árulás lett volna a bajtársunkkal szemben. Ha odébb tántorgok, és megpróbálom elfelejteni, az egyenlő a cserbenhagyással. Maradtam, tehát ahol voltam, és miközben a nyomorult fiút bámultam, azt kívántam, bárcsak abbahagyná a szíve az értelmetlen dobogást, hogy ne kelljen tovább néznem a szenvedését.
Mellettem Gregor tétován előhúzta a pisztolyát. Bárcsak nekem jutott volna eszembe elsőként! Egy lövés, és mindenkinek jobb lesz.
– Ne tedd – mondta neki Papa. – Ne tedd. – Megrázta a fejét, és kifejtette a pisztolyt Gregor kezéből.
– De nem hagyhatjuk ebben az állapotban… úgyis meg fog halni. És ha mégis életben maradna – motyogta Gregor, Papa karjába kapaszkodva –, akkor se lesz belőle újra emberi lény.
– Ezt soha ne mondd – szólalt meg a szanitéc. Lehajolt a sebesült mellé, és türelmesen nekilátott összegyűjteni a szétszóródott emberi alkatrészeket. – Mindenkinek joga van az élethez. Életben fog maradni, ha van elég akaratereje hozzá.
– De az arca… – suttogta Gregor.
A szanitéc az ég felé emelt egy fecskendőt.
– Össze fogják foltozni. Van egy különleges kórház Baden-Baden mellett… mindjárt a város mellett. Plasztikai sebészet, meg egyebek. Ott újból embert csinálnak belőle.
Gregor hitetlenül bámult az emberi arc maradványaira. A szanitéc, alsó ajkába harapva, beadta az injekciót.
– Nos, nem egészen olyan lesz, mint ezelőtt – ismerte el –, de legalább élni fog. És ott összegyűjtve tartják őket, tudjátok? Nem engedik ki őket a kórház területéről. A morál megőrzése miatt.
– Kinek a moráljáról beszélsz, – kérdeztem. Fejemmel a megcsonkított test felé intettem – Az övéről? Vagy az otthoniakéról?
– Ne engem kérdezz – vont vállat a szanitéc. – Ez egy szigorúan titkos létesítmény. Ez minden, amit tudok.
Papa néhány újonc irányába nézett, akik rémült nyájba terelődve bámulták szerencsétlenül járt társukat.
– Gyertek közelebb, nézzétek meg jól! – kiáltotta nekik keserűen. – Ez a massza, ami itt fekszik előttetek, valaha egy ember volt. Mondták nektek, hogy ez az, ami rátok is vár? Mondták nektek, hogy ez a fajta áldozat az, amit tőletek is elvárnak? Nem, nem fogtok gyors, hősies halált halni. A legtöbben kínlódni fogtok, szenvedni életetek végéig a testi és lelki sérülésektől. Ez a háború, látjátok? Az igazi háború: az emberek nem egyebek véres hússzeleteknél a hentes vágódeszkáján. Nézzétek csak. Nézzétek, és jól véssetek az eszetekbe mindent. Aztán, ha netán túléltétek ezt a poklot, mondjátok el a fiaitoknak, meséljétek el nekik, milyen a háború. Hátha legalább ők nem lesznek olyan ostobák, mint ti vagytok.”

Sven Hassel: SS tábornok

GESTAPO.jpgA GESTAPO kicsit kilóg a sorból, hiszen csak röviden tér ki a frontharcokra, utána máris Hamburgba kerülnek hőseink hátországi szolgálatra. Ohlsen hadnagyukat azonban  letartóztatják és biztos kivégzés vár rá. Addig azonban hőseink sem hagyják magukat és próbálnak tenni valamit érte… Ez a kötet inkább fókuszál a halálát váró hadnagyra, a börtönőr Steverre, és a börtönparancsnok Stahlschmidtre, illetve a Gestapo fekete angyalára, Paul Bielertre, aprólékosan bemutatva egy kötelességét teljesítő, de a rezsimben immár kételkedő tisztet, egy tipikus „parancsra-tettem-nem-vagyok-bűnös” típusú ítéletvégrehajtót, egy öntelt és kegyetlen kiskirályt, továbbá egy hidegvérű rendőrtisztviselőt, akinek még a látványától is vacognak. A történet tehát más irányban halad, mint legtöbb Hassel-regényben, és eleinte kissé idegenkedtem is tőle. Másodszor, majd harmadszor elolvasva azonban világosan kirajzolódott belőle a diktatúrával szembeni tehetetlenség és a rendszer kíméletlenségének személyiségtorzító ereje. Akkor vált ez a kötet egyik kedvencemmé a sorozatban.

„Stege felnevetett; keserűen, tűnődően.
– Az ellenség értékeli az árulást, az árulókat azonban megveti. – Schillernek kétségtelenül igaza volt.
– Schiller? – nézett rá Porta. – Mi köze Schillernek ehhez az egészhez? Már meghalt, nem?
– Ó, már régen. Mielőtt még te megszülettél volna…
– Látnotok kellett volna, amikor a nyelve kicsúszott a szájából – mondta kérkedve Pici.
Mindannyian feléje fordultunk, mert egyikünknek sem volt világos, hogy került szóba Schiller nyelve. Persze, nem róla volt szó; Pici még mindig azon merengett, milyen gyönyörűség volt megfojtani az NKVD-s fickót.
  – A nyakam köré fonta az ujjait, de túl erős voltam neki. Meg se mukkant. Csak öklendezett meg fulladozott, és undorító zajokat produkált. Mind ezt teszik, amikor igazából megszorítod. Meg…
  – Jézusom! – fakadt ki Heide. –Te csak ennek élsz: a szexnek meg a fojtogatásnak!
  – Azért vagyunk itt, hogy öljünk – felelte Pici. – És ha már ölnöm kell, hadd csináljam úgy, ahogy a legjobban esik. Nézzünk szembe a ténnyel – tette hozzá, hogy elejét vegye minden ellenérvnek –, mindannyiunknak megvan a kedvenc módszere.
   Ez igaz volt. Mindenkinek megvolt a kedvenc fegyvere. A Légiós a kés elkötelezettje volt, míg Porta remekül bánt a puskával. Heide szeretett eljátszani a lángszóróval, én ügyesen használtam a kézigránátot. Pici pedig fojtogatott…”

Sven Hassel: GESTAPO

Lanctalpak.jpgA Lánctalpak megint csak a keleti fronton zajló harcokra összpontosít, de mind itt, mind az ezután következő Bajtársakban, fontos szerepet kap még a hátország is, részben Ohlsen hadnagy hazalátogatása és megcsömörlése miatt, részben a hadikórházban töltött lábadozó időszaknak hála. Hasselnek ekkor még voltak a tarsolyában olyan emlékek, amelyek kiemelkedtek a hagyományos háborús történetek közül: ilyen például a légitámadások utáni romeltakarítás vagy a kórház rendjét felforgató Pici balhéi.

 „…Pusztán azért, hogy a saját bőrünkön érezzük, milyen komoly dolog a háború. A francba, ha nem lenne komoly dolog, hát írtak volna róla a Bibliában?
– Isten az égben, segíts nekünk – forgatta a szemét Pici. Kikukucskált az orosz állások felé. – Ha legalább lenne egy marsallbotunk, mint annak a zsidó altábornagynak, aki átkelt a Vörös-tengeren. Az lenne az igazi csodafegyver. Sztálin szeme kiguvadna a csodálkozástól
– Tényleg átkelt egy egész hadosztállyal? – kérdezte kétkedően Plutó.
– Tényleg - felelte Porta. – És amikor az egyiptomi Sztálin utána loholt, az öreg tábornagy csapott egyet a botjával, s a fáraó összes ló vontatta T-34-ese a Vörös-tenger seggén kötött ki.”

Sven Hassel: Lánctalpak

monte_cassino.jpgVéleményem szerint a Monte Cassino a legfigyelemreméltóbb (és körünkben a legtöbbet idézgetett) mind közül. Az Anziónál és az olasz hegyekben vívott csaták mellett a szereplők részt vesznek egyházi műkincsek költöztetésében, a harcok szünetében ellátogatnak egy kuplerájba, esetleg még Rómába is eljutnak, illetve fel kell robbantaniuk egy hidat az ellenséges terület mélységében. Lényegében minden benne van, ami egy Hassel-regényhez kell.

„Barcelona meg én egymásra néztünk. Volt egy közös titkunk, amit másokkal nem tudtunk megosztani. A többiek kinevettek volna minket. Egyszer együtt voltunk őrségben. Nem sokkal napkelte előtt végigmentünk a gépkocsisoron. Felhők vágtattak az égbolton, a hold csak nagy ritkán fénylett ki közülük. Nekitámaszkodtunk a falnak, géppisztolyunkat bedugtuk a nagykabátunk alá, nehogy megártson neki a köd. Csendesen lenéztünk a hegyoldalon, és élveztük azt a biztonságos érzést, amiben az igazán jó pajtások részesítik egymást. Már nem is tudom, melyikünk vette észre először. Lentebb, a fák közt megjelent egy hatalmas köpenybe burkolózott figura – inkább csak árnynak látszott. Görnyedt, sietős árnyalak.
– Valamelyik szerzetes? – kérdezte Barcelona.
Hirtelen a jelenés megállt a térség közepén, ott, ahol később eltemették a Lengyel Hadosztályt. Öklét rázta a kolostor felé. Aztán jó másodpercre kibújt a hold egy kis lyukon a száguldó felhők közül, és tisztán kibontakozott előttünk az árnyalak. Megállt a szívverésünk is, ahogy belekapott a szél a köpenyébe, és előre-hátra lebegtette. Az árnyalak maga a Halál volt, vállán a kaszájával!
Ereinkben megfagyott a vér. Aztán meghallottuk hosszú, diadalmas nevetését. És az árnyalakot elnyelte egy ködfuvalom.
Egymás lábába botolva rohantunk az őrház felé. Odabenn aludt az Öreg, Porta meg a többiek.
Végül már egymás előtt is úgy tettünk, mintha megfeledkeztünk volna az egészről. Ám a Halál meglátogatta a szent hegyormot, hogy megszemlélje közelgő aratásának szérűjét, és merő véletlenségből Barcelona meg én megláttuk őt, és meghallottuk diadalmas nevetését.”

Sven Hassel: Monte Cassino

eltorolni_parizst.jpgAz Eltörölni Párizst! a D-nappal kezdődik és Párizs német feladásáig vezet el. Sven és csapata természetesen az első sorból nézheti végig a szövetségesek partraszállását, majd elhúzódó csaták következnek, olyan apróságokkal, mint egy MG-42-es elvesztése, vagy egy kis párizsi rekvirálás, minek során egy hatalmas malacot is leakasztanak, s ennek biztonságba helyezése persze komoly fejtörést okoz…

– Figyelj csak… – fordult Porta mindannyiunk Papája felé. – Hogy is hívták azt a disznót, amely a régieknek volt?
– Kiknek? – kérdezte türelmetlenül Papa.
– Az isteneknek, Odinnak, Thornak meg a többieknek.
– Fogalmam sincs.
– Odinnak – állította Barcelona. – Neki volt disznaja. De hogy hívták?
– Éppen erre vagyok kíváncsi! Hogy hívták?
Senki nem tudta, de az éjszakai kaland után annyira csípte a csőrünket a kérdés, hogy nem hagyhattuk annyiban. Pici nem is bírta sokáig: fogta magát, és kiment az utcára, hogy a járókelőktől szerezze meg a nélkülözhetetlen információt. Alig telt bele néhány perc, és már mindenki ezt tárgyalta az utcán. A választ azonban senki nem tudta.
– Valakinek csak kell tudnia – reménykedett Porta.
– A rendőrségnek! – kiáltottam fel. – Hívjuk a rendőrséget!
A Légiós már fel is kapta a kagylót. Nagyon udvariasan, szinte mentegetőzve tette fel a kérdést, a vonal másik végéről mégis anyázás volt a válasz.
– Nem akartam felbosszantani önöket – mondta szelíden a Légiós.
– Valami hülye tudni akarja, hogy hívtak egy híres disznót! – kiáltotta a diszpécser a társának.
– Az egyetlen híres disznót, akit ismerek, Adolfnak hívják! – hallatszott a kagylóból a félreérthetetlen válasz.
Ezután a tábori csendőrséggel próbálkoztunk. Újabb szitkok zúdultak a Légiósra, de még mindig nem voltunk okosabbak. Egy órával később sem voltunk azok, miután a disznónkat Jeanette gondjaira bízva elhagytuk a bisztrót.
A place Clichy közelében megállított minket egy őrjárat. Gépiesen átadtuk nekik az igazolványainkat, de nyilvánvaló volt, hogy – amire még soha nem volt példa – magasról tojnak rájuk.
– Kérdezni akarok maguktól valamit – hajolt bizalmasan közelebb az őrjárat parancsnoka. – Ismerik azt az Odin nevű fickót? Tudják, volt egy disznója?
Egy emberként bólintottunk.
– Nos… azt nem tudják, véletlenül, hogy hívták?
Sajnálattal közöltük, hogy nem.
Fél óra késéssel értünk vissza a laktanyába, de ez egyszer – ami szintén példátlan volt – senki nem tolt le minket. Mindenki a disznóval volt elfoglalva.
– Hé, maguk! – intett magához minket egy tiszt. – Nem tudják véletlenül, hogy hívták Thor sertését? Fogadást kötöttünk rá, és valakinek végre el kellene döntenie a vitát.
Csakhogy Párizsban senki nem ismerte a választ. Én sem – mind a mai napig.

Sven Hassel: Eltörölni Párizst!

A fentiek után következő kötetek egyre kevesebb újdonságot hordoztak. Nemcsak arról van szó, hogy egyre repetitívebbek lettek a csataképek, hanem sajnos teret hódított a kalandfilmszerű jelleg...

A Pokoljárás az 1944-es varsói felkelés leveréséről szól. A Menetjegy a pokolba, a Kivégzőosztag, a Gyalogoshadosztály, az OGPU-börtön, a Fagyhalál és A komisszár túlnyomórészt a keleti front küzdelmeit idézték fel. Utóbbiban egy ellenséges politikai tiszt által őrzött aranykészlet megszerzésén ügyködnek hőseink, elkerülhetetlen párhuzamot vonva a Kelly hősei című filmmel.

„Leültünk ugyanarra a kidőlt fatörzsre mind a tizenketten. Olyanok voltunk, mint a fecskék a telefonvezetéken.
Porta nekilátott elmagyarázni, hogy kell elkészíteni kedvenc ételét, a krumplipürét disznópörkölttel.
– A legfontosabb, az, hogy ezt a mennyei étket mély beleéléssel készítsük el – árulta el élénk gesztikulálások közepette. – Különben fabatkát sem ér.
Pici félbeszakította.
– Várj egy percet, Porta, le akarom írni a receptet.
Papírt és ceruzát kért Stegétől, aki vigyorogva odanyújtotta neki őket. Pici letérdelt a farönk elé, megnyálazta a ceruzát, és közölte Portával, hogy most már folytathatja.
– Első lépésként kiválasztasz néhány szem gyönyörű, rózsaszín krumplit. Ezeket a mezőről lopod, vagy a pincéből hozod fel. Ha már megvannak, leülsz egy kényelmes székre. Ha fáj az üleped, alája teszel egy puha párnát. Ezután meghámozod őket. A beteg részeket, ha van ilyen, szépen körülvágod és eltávolítod.
– Hogy lehet beteg egy krumpli? – kérdezte Pici.
– Nem láttál még szifiliszes krumplit?
– Nem, nem is tudtam, hogy a krumplik is szoktak kurvázni.
– Nos, sok minden van, amiről te még nem tudsz – mondta leereszkedően Porta –, ezért tegyed csak, amit mondok. Vágd ki a szifiliszes részeket, majd dobd a meghámozott krumplit egy hideg vízzel teli fazékba, de úgy, hogy csobbanjon, mint az erdei patakban pancsikáló szűz lány popsija, amikor lehuppan megmosni magát.
– Istenem, hogy te milyen költői vagy – nevetett Papa.
Porta kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Mit jelent az, hogy költő valaki? Van bármi köze is a kurvázáshoz?
– Nagyon valószínű, hogy a költők közt is akad szép számmal, aki szereti a rosszlányokat – bólogatott mosolyogva Papa. – De ne térjünk el a tárgytól, folytasd csak a főzést.
– Ha meghámoztad az összes krumplit, főzd fel. Aztán törd meg szépen, ahogy az elő van írva, hogy legyen kása belőle. Most pedig figyeljetek, mert a legfontosabb rész következik. Menj ki a mezőre vagy keress egy istállót, ahol tehénszagot érzel. Válaszd ki a legkövérebb tehenet. Gondolom, meg tudsz különböztetni egy tehenet egy bikától. Ha nem, emeld fel a kallantyút, de közben tartsd távol az orrod! Tudod, a kipufogó éppen a tövében van. Amikor megvan a megfelelő állat, eressz le belőle egy fél liter tejet. Ezt a hasán tartja, egy felfújt gumikesztyűhöz hasonló tartályban. Öntsd a tejet a megtört krumplira, de Szent Erzsébetre, vigyázz, nehogy kecske- vagy szamártej legyen. Tragédia lenne egy női szamár tejét a krumplira tölteni, abban ugyanis fürödni szoktak.
– Jóságos ég – szörnyedt el Pici. – Épp elég kín rendes vízben fürdeni, nemhogy tejben. Az borzasztó lehet. Én inkább magamon hurcolnám a koszt, míg a temetkezési vállalkozó le nem vakarja rólam. De szerintem ez hazugság, Porta. Honnan szedted ezt a hülyeséget?
– Olvastam, fiacskám. Volt egyszer, hol nem volt, élt egy Poppea Sabina nevű kurva. Egy itáliai szépség. Egyszer fogta magát, és elcsábította császár komát, Nérót a feleségétől, egy Octavia névre hallgató öreg tyúktól. Ezt a Poppeát egy piros lámpás házból emelte ki a császár. Persze, a szukának rögtön nagyzási hóbortja lett, és ettől fogva szamártejben fürdött. Most már értitek: nem szabad szamártejet önteni a krumplira, mert az nem szennyvíztisztó állomás.
Amikor a kóser tehéntej rá lett locsolva a krumplira, elegánsan, de alaposan meg kell kevergetni. Aztán fogsz egy csipet sót, és megszórod vele a krumplit, de az isten szerelmére, érzéssel, és Szent Gertrúd szerelmére, végig fakanállal kavargass! Ha nincs fakanalad, használd a bajonettet. A vért és az olajat ne felejtsd el letörölni előtte.
Utána törj fel tíz tojást, és olyan gyengéden, mintha kisbabát ringatnál, keverd el őket a cukorral. A cukrot megtalálod a szállásmesternél, de a szent Mózes kék szeméért, lassan kavarj, drága barátom, nagyon lassan!
– Miért olyan lassan? – akarta tudni Pici.
– Mi az istennyila ütött beléd, te ostoba lúdtalpas varjú? Öntsd rá lassan a krumplira, és ne szakíts félbe. Muszáj neked mindenbe beleütnöd az orrod? Főzd fel az egészet lassú tűzön. Soha ne használj tüzelőnek trágyát. Rettenetes szaga van!
Porta elhallgatott, és haragosan Picire nézett, aki a levegőbe emelte a kezét, mint egy jelentkező iskolás fiú.
– Mi van már megint? – kérdezte tőle mérgesen.
– Alázatosan kérdem, Porta mesterszakács úr, hogy használhatok-e tüzelőnek olyan nyírfát, amit a Hitler gépparkjából lopott benzinnel itattam át?
– Hát persze, kisfiam! Használj csak bátran. Van még kérdés? Mert ha igen, akkor most nyögd ki.
Pici megrázta a fejét.
Mi, akik mellette ültünk, láttuk, hogy nagy, kackiás betűkkel feljegyzi: „Nyírfát és lopott benzint lehet használni.”
– A disznóhúst nyírfából rakott tűz felett kell szép pirosra pörkölni – folytatta Porta. Picire sandított, akinek még a nyelve is lógott a nagy igyekezettől és a fárasztó összpontosítástól, amit ez a bonyolult irodai munka igényelt.
– Lelkiismeretesen kockára vágod a disznóhúst, és hagyod a vágódeszkáról a pürébe csúszni. Ezt is gyengéden, érzéssel csináld. A legfontosabb azonban az, hogy egész katolikus lelked belevidd a munkába.
Pici kezében megállt a plajbász.
– Katolikusnak kell lenned, hogy krumplipürét készíthess?
– Természetesen – horkant fel Porta. – Ez a harmincéves háború óta leszögezett alapkövetelmény.
– Jól van – nyugodott bele Pici. – Majd keresek egy katolikust, aki az irányításom alatt elkészíti a pürét.
– Miközben egy orosz őszi dalt énekelsz – tért vissza a főzőcskéhez Porta –, felkockázol néhány snidlinget, és győzelmes mosollyal szétszórod a pürén. Egy csipet pirospaprika is mehet, ha van. Egy fél töltényhüvely bors se megvetendő. De a szent Jordán szerelmére, nehogy túl sokáig hagyd a tűzön. Nos, fiúk, ez az étek az, amit „Égő szerelem”-nek hívnak. – Szigorú tekintettel Picire nézett. – Mielőtt leülnél, hogy elfogyaszd, jól öblítsd le a kanaladat forró vízben. Halálos bűn lenne piszkos kanállal megenni a pürét. És ne feledd, fiam – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját –, hogy csak a fehér disznó húsát szabad használni. Ha minden kötél szakad, használhatsz feketét, de sohase pirosat. Az szentségtörés lenne.
Megemelte a hátsóját, és hatásosan pontot tett a lecke végére. Még a fák ágai is belerezdültek.”

Sven Hassel: Lánctalpak


misfit brigade 1.jpg

Mivel Hassel figurái tagadhatatlanul filmre kívánkozó alakok, felmerülhet a kérdés, készült-e mindebből adaptáció. Sajnos igen… A Lánctalpak című könyv alapján 1987-ben készült el a filmváltozat, melyet bizonyos országokban Wheels of Terror, míg másutt The Misfit Brigade (Balhés brigád) címmel hoztak forgalomba.

misfit brigade 2.jpg
Egyrészt nem tartom szerencsésnek, hogy pont ezt a regényt dolgozták fel, ha már filmváltozatról van szó, de nem is ez a legnagyobb gond. A színészek kiválogatásánál láthatóan nem jeleskedtek: Papa figurája se nem elég idős, se nem elég markáns; Pici még elmegy, a Légiós esetleg habbal, de Porta már csak annyiban emlékeztet a regénybeli figurára, hogy időnként fejébe csapja sárga cilinderét, márpedig ez édeskevés. A színészek kapcsán néhány meglepetés mindenesetre ért, hiszen a Légióst a Ford Fairlane Gennyzsák Same, David Patrick Kelly alakítja, Picit Jay O. Sanders (lásd a két karakter első találkozását mutató képet feljebb), akit többek között a JFK-ben láthattunk, Papát Keith Szarabajka (A sötét lovag, Argo akció, COD Black Ops), Svent Slavko Stimac, aki a Vaskeresztben még hasonlóan kölyökképű oroszt alakított, az ezredest David Carradine (Kill Bill, Magányos farkas), a futólag feltűnő tábornokot pedig Oliver Reed (Gladiátor, A három testőr). Nagy kár, hogy mindez alig-alig tesz hozzá valamit a filmélményhez.

misfit brigade 3.jpg
Szakmailag sem egy nagy vasziszdasz az egész. Helyből úgy indulunk, hogy hőseink egy kibombázott német városban járőröznek páncélosukkal (nagyon valószínű, hogy egy romos hátországi településen tankkal kell járni az utcákat, nem?) Persze a felhasznált haditechnika nagy része – a megszokott módon – annyira német, mint az egykori Vörös Hadsereg személyi állománya: főleg T-55-öst, T-34-est, SZU-100-ast, meg amerikai teherautókat láthatunk – de ez ugyebár logisztikai kérdés egy forgatásnál, szóval belekötni csúnya dolog lenne, ugyanakkor az atmoszférának újabb pofon. Sajnos a csataképek túlontúl amatőrre sikeredtek, a zene pedig elég sablonos. Bár egy-két jelenet a könyvből egy az egyben viszontlátható, pont a hasseli hangulat hiányzik teljesen a filmből: a dialógusok és maga a forgatókönyv erőtlen. Úgy hiszem, sem a szerző rajongói, sem a háborús alkotások kedvelői nem fogják örömüket lelni benne. Hogy magának Hasselnek mennyire tetszett, nos, erről nincs infóm.

sven hassel.jpgNemcsak az én véleményem szerint ennél többet érdemelne a téma. Jómagam egy 10-12 epizódos minisorozatban tudnám igazán elképzelni Hassel életművét, persze a regények legjobb részeiből válogatva, kigyomlálva az ismétléseket és a teljességgel fantasztikus eseményeket, kronologikus sorrendben haladva a háború végéig. A szereposztáshoz lennének ötleteim. Michael Fassbender mondjuk lehetne Heide; Vinnie Jones (némi fiatalítás után) vihetné Picit; Jürgen Prochnow és Christoph Waltz pedig… szerintem nekik is találnék valamit.

Sven Hassel munkái a hazai antikváriumokból általában beszerezhetők, bár egyes darabok elég ritkán bukkannak fel. A Holnap Kiadó mindössze a Monte Cassinót adta ki; a teljes regénysort az Aquila jelentette meg pár évvel később. Nemrég a Partvonal kiadó megörökölte a vonatkozó jogokat, így azok, akik lemaradtak az első kiadásokról, most beszerezhetik a hiányzó köteteket. Sajnos egyes változatoknál (ideértve az első magyarul megjelent kötetet) dívott az a nyugaton is elterjedt szokás, hogy Hassel nevében kiemelték a dupla S-t, természetesen a Waffen SS-re való utalással, aminek köze sincs a főhőshöz, hiszen a történet szerint ő a Wehrmacht katonája… Bár kinőne már a világ az ilyesféle figyelemfelkeltő szokásokból.



Monte Cassino
(Monte Cassino)
Írta: Sven Hassel
Fordította: Veres Dávid
Holnap Kiadó 1993
272 oldal


SS tábornok
(SS General)
Írta: Sven Hassel
Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav
Aquila 1997
336 oldal


Gestapo
(Gestapo)
Írta: Sven Hassel
Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav
Aquila 1998
398 oldal


Kárhozottak légiója
(The Legion of the Damned)
Írta: Sven Hassel
Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav
Aquila 1998
362 oldal


Lánctalpak
(Wheels of Terror)
Írta: Sven Hassel
Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav
Aquila 1998
370 oldal


Bajtársak
(Comrades of War)
Írta: Sven Hassel
Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav
Aquila 1999
416 oldal


Gyalogoshadosztály
(March Battalion)
Írta: Sven Hassel
Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav
Aquila 2000
256 oldal


Eltörölni Párizst!
(Liquidate Paris)
Írta: Sven Hassel
Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav
<s

Szólj hozzá

évforduló második világháború háborús film d nap monte cassino