A Nagy Háború lángjai

Éppen száz évvel ezelőtt dördültek el az első világháború legelső lövései, melyek Ferenc Ferdinánd trónörökössel és feleségével végeztek. A D-nap 70. évfordulója mellett idén erről a centenáriumról is meg fogok emlékezni, és a vonatkozó posztok sorát egy klasszikus, de mára szinte elfeledett francia regénnyel indítom, illetve folytatom...

Henri Barbusse a huszadik század elején kezdte irodalmi pályafutását, elsősorban költőként, s versei már akkor eljutottak hazánkba. 1914-ben hazafiasságból jelentkezett katonának: ekkor már negyvenegy éves volt, mégis kötelességének érezte, hogy tettlegesen is részt vegyen Franciaország védelmében – míg sok, harcias szólamokat zengő kollégája enyhén szólva a front közelébe sem merészkedett. Nem így ő. Gyenge szervezetének fittyet hányva gyalogosként harcolt, míg sebesülése és betegsége nyomán kórházba nem került.

A hideg sártenger nyomorúságában ő maga is szembekerült a háború megkerülhetetlen kérdéseivel, és úgy döntött, mindenfajta heroikus felhang nélkül fogja élményeit összefoglalni. Könyve az egyik első igazi háborúellenes regény, melyet formabontó merészsége folytán sokan támadtak, míg egykori bajtársai az egekig magasztalták: „A tűz a mi pokoli életünk tükre, benne van mindaz, amit elszenvedtünk, minden, amit elgondoltunk. Köszönjük, hogy leleplezte a háborút és a jövő számára megfestette ezt a korszakot.” Háborúellenes tevékenysége azonban nem ért véget ezzel. Többek között ő hívta életre a frontharcosok francia, majd nemzetközi szövetségét, s további köteteivel is a háború ellen emelt szót – a következő háború ellen, mely lassanként egyre fenyegetőbb alakot öltött. A baloldali eszmék híveként sajnos elvakult támogatója lett a Szovjetuniónak is, melyen ottani látogatásai sem változtattak, hiszen a Patyomkin-falvak látszat-jóléte őt is megtévesztette. Ennek köszönhetően még Sztálinról is elismerő hangú könyvet írt. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy manapság már ritkán emlegetik idehaza. A tűz mindezektől független jelentős és emlékezetes mű.

Írói stílusát egyfelől az egyszerű közvetlenség jellemzi: ahogy Hemingway vagy Hassel, sokszor ő sem tesz más, mint részletesen leírja mindazt, amit látott vagy hallott. Nem szépít, nem kendőz el semmit, de ügyel a részletekre, az összhatás mégis egy impresszionista festményt idéz – persze prózában –, melynek leginkább elmosódott színei és hangulatai maradnak meg bennünk. Régen éreztem úgy, hogy ennyire vizuális lenne egy regény szövege. Az atmoszférát persze meghatározza maga a téma: a lövészárkok mindennapjai. Emiatt aztán a könyv nem könnyen emészthető nyári olvasmány – jómagamnak is hónapokba tellett, míg a végére értem, egyszerűen azért, mert – a maga sokszor intim módján – megrázó.

Számos más visszaemlékezés után persze adódik a kérdés, tud-e újat mondani nekünk egy olyan író, akit később még számos másik követett. A háború élménye a katonák szemszögéből végül is sok szempontból univerzális tapasztalat, és ezt Norman Mailertől David Bellaviáig sokan megörökítették már – Barbusse azonban mutat újat, hol diszkrét, hol sokkoló módon. A szerző egy ízben például ellátogatott valamelyik bajtársával annak falujába, mely nem messze feküdt a frontvonaltól. A földig letarolt településen való hajnali bolyongás, az emlékezés és a remény egészen egyedi hangulatot kölcsönöz ennek a résznek.

„Amikor a dombtetőre érünk, Poterloo még egyszer visszafordul s egy utolsó pillantást vet az elpusztított falura, melyet meglátogattunk. A fák csonkjai mögül – így csonkán és megtépázva fiatal csemetéknek tűnnek – a messzeségből ezúttal úgy látszik, mintha megint ott lenne a falu. A nap sugarai szinte új életre keltik a rózsaszínű és fehér romhalmazt, mely felett most az újjáépítés eszméje tündököl. A kövek csaknem felragyognak az újjászületés gondolatától. A sugárzó fényesség a holnapot, az elközelgő jövendőt jelzi. És az újjászületés látomásának fényében a katona arca is felragyog. A tavasz és a reménység mosolya színezi, rózsás arca halványkék szeme és aranysárga szemöldöke úgy ragyog, mintha most festették volna.”

Az író az első négyszáz oldalon az élményekre hagyja a háborúellenes üzenet közvetítését, de végül, talán legmegrázóbb frontélménye betetőzéseként – a lövészárkokat az esővíz mindkét oldalon kiöntötte –, egy bajtársi vitában összegzi a háborút megjárt emberek legfontosabb kívánságát és célját: 

"– Mesélhetsz majd egyszer, senki sem hisz neked. Nem rosszindulatból és nem is azér’, hogy kigúnyoljon, hanem egyszerűen azér’, mert nem is lehet elhinni. Ha egyszer majd azt mondod – persze csak ha túléled ezt és egyáltalán lesz még szavad – ha azt mondod: Földmunkán dolgoztunk az éjjel, tüzet kaptunk és aztán majdnem belevesztünk a sárba, akkor majd azt mondják: Úgy! Vagy meglehet, hogy azt mondják: Bizony, akkoriban aligha lehetett tréfás kedvetek. Ezt mondják majd, de nem többet. Senki sem sejti, mi volt itt. Csak mi tudjuk.
– Még mi se, még mi se! – kiáltja valamelyik.
– Igazad van: még mi, még mi is elfelejtjük… Máris feledni kezdjük, öregem.
– Túl sokat láttunk!
– Túl sokat mindenből. Az embert nem arra teremtették, hogy ezt megőrizhesse emlékezetében… Elfelejtjük, mert gyengék vagyunk ahhoz, hogy megjegyezhessük.
[…]
– Igen, ha legalább emlékezni tudnánk! – kiáltja az egyik.
– Ha nem feledkeznénk meg róla – mondja egy másik – akkor nem lehetne többet háború.
Egy harmadik ünnepélyes hangon teszi hozzá:
– Úgy van: ha nem feledkeznénk meg róla, akkor ez a háború nem lenne olyan haszontalan, mint amilyen.
Valaki, aki földön feküdt, de még élt, feltérdelt, megrázta sáros karját, úgyhogy a mocsok lehullt róla és feketén, mint egy nagy, ragacsos denevér, most tompa hangon így kiáltott:
– Ne engedjük, hogy ezután is legyen háború!"

Az eszmélés és annak fontossága az, amit Barbusse kiemel: az, hogy tanuljunk a hibákból és tegyük jobbá a világot ezáltal. Az utolsó oldalon így fogalmaz: „Ha ez a háború csak egy lépéssel is előbbre vitte a haladást, akkor minden nyomorúsága és mészárlása semmiség.”

A tűz tudtommal már csak antikváriumokból szerezhető be magyarul, viszonylag magas áron. Ha a magyar könyvkiadók esetleg ezt a kötetet is felfedeznék maguknak, ez is megérne egy újrakiadást.

A tűz (Le Feu)
Írta: Henri Barbusse
Fordította: Faludy György
Új Magyar Könyvkiadó 1956
422 oldal