Mindenki a saját háborúját vívja

1999 tavaszán, durván félévvel a Ryan közlegény megmentése után került minálunk a mozikba Terence Malick harmadik rendezése, mely a régi hollywoodi klisékkel leszámolni vágyó, realisztikus háborús művek sorát erősítette. Sajnálatos, hogy a Spielberg-film „fénye” elhomályosította ezt a darabot, mert nagyon is figyelemreméltó alkotásról van szó.

1942 vége. A csendes-óceáni hadszíntéren fordul a kocka. A midway-i csata után a tengerészgyalogság a stratégiai fontosságú Guadalcanal szigetén száll partra. Az augusztustól a következő év januárjáig elhúzódó csatározásokból a szárazföldi haderő katonái is kiveszik a részüket. Az őserdő klausztrofóbikus félhomályában, a hőségtől és az ellenség kitartó ellenállásától szenvedve próbálnak életben maradni. Mindenki a maga módján...

Malick az a fajta direktor, aki nagyon is komolyan veszi saját filmjeit, ezért is van az, hogy az elmúlt bő negyven évben összesen csak hétszer ült a rendezői székbe – a fenti esetben a forgatókönyvet is ő írta meg. Rám nagy hatást tett, már csak azért is, mert nem annyira amerikai, inkább európai szemmel láttatja a második világháborút. James Jones eredeti regénye, A vékony vörös vonal, mely magyarul is megjelent, persze eleve nem hőseposz: Norman Mailerhez vagy Irwin Shaw-hoz hasonlóan érezteti, hogy a háború legalább annyira komoly, mint amennyire sokszor felesleges dolog. Hosszúra nyújtott kötetében a lelki tipródás és a csaták borzalmai a heroizmus fárasztó életszagúsággal hangsúlyozott ellenpontozásaként működnek. Az ebből készült forgatókönyv sok mindent átvett, de fontos megjegyezni, hogy teljesen új elemei is vannak, sőt, akadnak olyan kísérőszövegek is, amelyek a Most és mindörökké című Jones-regényből származnak. A szerző egyébként a következő bevezetővel indítja útjára könyvét:

"Derűs lélekkel szentelem e könyvet a HÁBORÚNAK és a HADVISELÉSNEK; minden emberi erőfeszítés között a leghatalmasabbnak s a leghősiesebbnek. Soha ne szűnjenek meg számunkra a szükséges élvezetet, izgalmat, fokozott adrenalinszintet nyújtani, vagy hősöket, vezetőket és elnököket adni az emberiségnek; emlékműveket és múzeumokat, amelyeket a BÉKE nevében mi emelünk nekik."

A magyar címválasztás (mind a könyv, mind a film esetében) talán némi magyarázatra szorul, erről a regény elején olvasható idézet gondoskodik:

"Az épelméjűt az őrülttől csak egy hajszálvékony vörös vonal választja el."
Régi közép-nyugat-amerikai mondás

A forgatás három helyszínen zajlott. 100 napot töltött a stáb Ausztráliában, huszonnégyet a Salamon-szigeteken és hármat az Egyesült Államokban. A szereplőket dzsungelkörnyezetben verték végig egy – ilyenkor kötelező – gyorstalpaló kiképzésen. Köztük számos ismert név felbukkant. Welsh őrmestert Sean Penn alakítja. Amellett, hogy kiválóan áll neki ez a karakterszerep, vissza is tudja adni a regény kiégett, de céltudatos tiszthelyettesét. Számomra talán ez Penn egyik legemlékezetesebb alakítása. Jim Caviezel a kissé elvarázsolt Wittet kelti életre, a könyvhöz képest valamivel realistább módon. (A helyi bennszülöttekkel kötött barátsága az eredeti regényben egyébként nem szerepelt, sőt, a figura eleve sokkal jelentéktelenebb ott.) Nick Nolte a sokat látott és megkeseredett Tall alezredes szerepében remekel. Kisebb szerepekben előkerül még John C. Reilly, Jared Leto, John Travolta, John Cusack, Adrien Brody, George Clooney, Elias Koteas vagy Woody Harrelson. Bill Pullmannak, Gary Oldmannek, Viggo Mortensennek, Martin Sheennek és Mickey Rourke-nak is jutott volna egy-egy apróbb snitt, de ezeket a végső változatból kivágták.

A nevek mellett persze nagyobb jelentőséget kapnak az arcok. Úgy sejtem, a rendezői törekvésekben eleve szerep jutott ennek a részletnek, de az operatőr, John Toll (A rettenthetetlen, Corelli kapitány mandolinja, Az utolsó szamuráj) tett is róla, hogy tényleg meglássuk a rohamsisak alatt megbújó arcokat. Talán nincs még egy háborús alkotás, ahol ennyire hangsúlyosnak éreztem az érzelmek ilyen módon való átadását.

“Az elsőket Doll vette észre. Felfigyelt a neszezésre, ahogy a társai megmozdultak körülötte, és kezdték halkan szólítani egymást, s Doll elővette megtépdesett önbizalmát, felemelte a fejét, amíg a szeme kilátszott a kis mélyedésből, amibe belevetette magát. Ahogy felbukkant, éppen a baloldali gerinc végéhez látott, oda, ahol a 210-es Magaslat sziklás pereméhez csatlakozott. Három alakot pillantott meg amint cipelnek valamit vissza a 210-es Magaslat felé – csakis géppuska lehetett, rajta állt még a háromlábú állványon – derékból előrehajolva futottak, ugyanúgy, ahogy ő maga is iderohant. Doll a meglepetéstől megdermedt, és nem akart hinni a szemének. Kétszáz méternyire lehettek, a két hátsó futva cipelte a fegyvert, az elöl lévő nem cipelt semmit, csak rohant. Doll előrecsúsztatta a puskáját, négy osztásnyit emelt az irányzékon, és mivel úgy feküdt, hogy csak bal karja és válla volt kint a lyukból, az előtte futóra célzott, követte néhány pillanatig, aztán meghúzta a ravaszt. A puska megrúgta Doll vállát, a japán felbukott. A mögötte futó kettő egyszerre ugrott oldalra, mint két megbokrosodott, de finoman összehangolt ló, és továbbrohant. Nem dobták le a fegyvert, nem torpantak meg, még a lépésből sem estek ki. Doll még egyet lőtt, de nem talált. Rájött, hol hibázta el: ha az egyik cipelőre lőtt volna, leejtik a fegyvert, és vagy otthagyják, vagy megállnak, hogy felkapják. Mielőtt harmadszor is lőhetett volna, a japánok már a sziklás peremen voltak, mögöttük a mély szakadék egészen le, a folyóig. Doll látta még a felbukkanni a fejüket vagy a vállukat, ahogy rohantak, de nem elég hosszan, hogy célba vehette volna őket. A harmadik ott maradt a lejtőn, ahol felbukott.
Doll hát megölte az első japánt. Ami azt illeti, az első embert életében. Elég sokat vadászott, és emlékezett még az első elejtett szarvasra. Ez azonban semmihez sem hasonlított. Mint amikor az ember először kefél: túl összetett érzés ahhoz, hogy egyszerűen csak a beteljesülés büszkeségének nevezzék. Mindig öröm volt, ha az ember jól lőtt. Azonkívül Doll annyira gyűlölte a japánokat, a koszos kis sárga japcsikat, hogy boldogan végzett volna egymaga mindegyikkel, ha az Amerikai Hadsereg és Flotta talál neki valamilyen biztonságos helyet és elegendő lőszert. De az örömnek volt még egy harmadik oka is. A bűntudat. Dollnak bűntudata volt. Nem tudott semmit tenni ellene. Megölt egy emberi lényt, egy másik embert. Elkövette a legszörnyűbb vétket, amit ember csak elkövethet, amely még a nemi erőszaknál is súlyosabb. És senki ezen az egész rohadt világon nem szólhat érte egy árva szót sem. Hát innen az öröm. Senki a világon nem tehet vele semmit. Gyilkolt, és megúszta. Nézte a halottat a lejtőn. Szerette volna tudni, hol találta el (ugyanis a mellkasára célzott), és vajon rögtön meghalt-e, vagy fekszik ott élve, és lassan haldokol? Doll úgy érezte, mindjárt hülyén elvigyorodik, és vihogni kezd. Ostobának, kegyetlennek, aljasnak és rendkívül felsőbbrendűnek érezte magát. Az önbizalmának jót tett, az már biztos.”

A rendezői vágás majdnem hat óra hosszú volt, később ezt 165 percre módosították. Mindez a filmzene szerzőit is érintette, hiszen Hans Zimmer és John Powell állítólag bő négyórányi hanganyagot állítottak össze, melynek csak töredéke jutott el a moziváltozatig, melynek zenéjét bennszülött dalok és máshonnan átvett ópuszok is erősítik (például Charles Ives Megválaszolatlan kérdése).

Mellesleg nem ez volt az első feldolgozása a regénynek: az 1964-es első változat viszont a maga szűk 100 perces játékidejével eleve nem ígért sokat a számomra... A készítés dátuma is aggasztott egy kicsit, és ki is sült bizony, hogy közhelyes, relatíve akciódús, és az eredeti regényre mérsékeltebben hajazó forgatókönyv alapján készült. A regénybéli karakterek közül csak néhányat látunk viszont, és azok közül is csak háromnak jut nagyobb szerep. Sajnos mindhármuk elég sablonosra sikerült ebben a változatban (Welsh szerepében Jack Warden igazából a nyomába sem ér Sean Penn-nek). A történet nagy vonalakban emlékeztet persze a regényre, de meglehetősen szemelvényes ahhoz képest. A filmet egyébként a magyar származású Andrew Marton (A leghosszabb nap, Zöld gyémánt) rendezte.

“Welsh-t minden mulattatta. Legalábbis remélte, hogy ez így van. Tetszett, hogy a gyalogságnál maradt – bár, ha megkérdezik, nem tudta volna pontos okát adni, miért tette, eltekintve attól, hogy ez mulattatja. Mulattatta a politika, mulattatta a vallás, fölöttébb szórakoztatták az eszményképek, a tisztesség; de mindenekfölött az emberi erény mulattatta. Nem hitt benne, mint ahogyan a többi efféle szóban sem hitt. Ha valaki erősködött – ahogyan ingerült barátai gyakran megtették – és megkérdezték tőle, árulja már el, mi az, amiben hisz, rögtön rávágta: “A birtoklás.” Ez többnyire mindenkit dühbe hozott, mégsem ez volt az egyedüli oka Welsh válaszának, bár élvezte, ha mindenkit felbosszanthatott. Hangsúlyozottan protestáns családból származott, amelynek protestantizmusa és előkelősége egyaránt hamisnak bizonyult, jóllehet családjának jelentős vagyona volt; így ő maga, élete során jól megfigyelhette, hogyan működik a birtoklás elve, és semmi okát nem látta, hogy valamiféle finnyás humanitárius beállítottság miatt változtasson a véleményén. Végül is tulajdon, a vagyon, ami ilyen vagy olyan formában, mindig is mozgásban tartotta a világot. Bármilyen nevet igyekeztek is adni neki. Ebben egyetlen pillanatig sem kételkedett. Ennek ellenére Welsh mégsem próbált soha vagyont szerezni magának. Bármi tulajdonhoz jutott is ügyködése során, azonnal megszabadult attól, olyan gyorsan, ahogyan csak tehette. Ez is mulattatta, ahogy maga a türelmetlenség is, amellyel önmagát figyelte; miként szabadulhat meg sürgősen a tulajdonától.”

Számos díjat elnyert a film, de ahogy az sejthető, a hét Oscar-jelölés egyikét sem tudta szoborra váltani. Ahogy említettem, nem tipikusan amerikai szemléletű ez a film. A nézői reakciókat is meglehetősen szélsőségesnek találtam. A negatív kritikák szerint Az őrület határán túlnyújtott, unalmas és erőltetetten művészieskedő. Ahogy már említettem, jómagam a pozitív hozzászólók közé tartozom. A film valóban hosszú, de egyszer sem éreztem unalmasnak vagy vontatottnak, vagy mesterkéltnek. A különböző karakterek érzései, élményei és fejlődése az, amire már a regény is koncentrált, és pontosan ezt kapjuk vissza, művészi szintű képi világgal, ahol nemcsak az élénk színekben pompázó környezeté és a véres eseményeké a főszerep, hanem az egyes szereplők rezdülései és emlékei is szóhoz juthatnak. Azon viszont nem csodálkozom, hogy nem mindenkinek jön be ez a fajta látásmód: ennél a filmnél, ennél a témánál azonban tudtam vele azonosulni, és azt hiszem, James Jones jó eséllyel valami ilyesmire gondolhatott, amikor könyvét írta.

Az újabb magyar DVD-változat szerencsére már tartalmazza a jól sikerült szinkront. Ezen kívül angol, cseh és lengyel hangsávot kapunk, többek közt magyar és angol felirattal. Tudván, hogy milyen hosszú anyagot rögzítettek a forgatáson, nagyon bántó, hogy egyetlen kihagyott jelenetet sem látunk viszont a lemezen, ahogy extrákat sem (pedig egy nagyon jó kis werkfilm készült a forgatásról) melynek menürendszere ennél spártaibb nem is lehetne. Nagy kár ezért a spórolásért…

Művészi szintű háborús munka.
Értékelés: 10/10

Az őrület határán (The Thin Red Line)
20th Century Fox 1998
Háborús dráma (165 perc)
Rendező: Terence Malick
Főszereplők: Sean Penn, Nick Nolte, Elias Koteas
Zene: Hans Zimmer és John Powell