Az apa, aki nem adta fel

Több mint tíz év elteltével sikerült rátalálnom egy alig-alig ismert, 2000-ben készült magyar filmre, melyet annak idején még a Duna TV műsorán láttam. Egy szomorkás, enyhén keserédes történet ez, amely az emberi sors megannyi változatát villantja fel a szegénység szemüvegén keresztül. 

Balogh kiszuperált vasúti dolgozó, aki hosszú hónapok után tér vissza falujába. Súlyos baleset érte, egyik lábát kis híján elveszítette, de nem adja fel: sántán is elszánta magát arra, hogy összefogja családját és majd minden jóra fordul. A família azonban nem éppen lelkesen fogadja a családfő hazatértét: a feleség más férfival kavar, a két lány saját érettségét fitogtatja, az idősebbik fiú szimplán kivan az élettől - csak a legkisebb gyerek, Zoli az, aki őszintén örül még az apa közelségének, aki nyomorában és tehetetlenségében vonatokon zenél, hogy összekalapozzon annyit, amennyiből megélhetnek...

Molnár György filmje túllép a család mindennapjain, és egy falucska lakóit is bevonja a történetbe. Mindenféle karakterrel szembekerülünk, köztük meglehetősen groteszk alakokkal is, ezért aztán időnként nehéz is eldönteni, hogy mire fókuszál a forgatókönyv valójában: ott van például az ideiglenesen itt rostokoló művezető (akit az Üvegigrisből is ismert Gáspár Sándor kelt életre), aki eleinte jóval jelentősebb figuraként indul, de aztán szépen feledésbe merül, vagy a bánatában állandóan a sínekre fekvő Mancika, aki inkább látványelem és "a falu bolondja" szerepét viszi a vállán. Esetleg említhetném a feleség medálját, amire szinte mindenki feni a fogát a faluban... A szkriptnek tehát számos elágazása van, de egyedül az apa-fiú kapcsolat az, ami tartósan megmarad és amiről a film tulajdonképpen szólhat. Olyan szempontból tartom mindezt szomorúnak, hogy a potenciál megvan néhány más szereplőnél is, de a kilencvenperces hossz nem hagy időt nekik... Nagy kár. 

Ezt már csak azért is fájlalom, mert a főszereplők többsége tényleg rátalált a karakterére. Szarvas József (Üvegtigris, Zimmer Feri), mint a megnyomorodott családfő hiteles és szívhez szóló ebben a szerepben, a kisfiát alakító, akkor elsőfilmes Galgóczi Gáspár pedig nagyon is emlékezetes a ragaszkodó, majd csalódó gyerkőcként - az ő együttműködésük jó példája annak, amikor a szülő-gyermek kapcsolatot sikerül őszintén filmre vinni, úgy, hogy abban szerepeljen a felnövő utódok látásmódjának elkerülhetetlen megváltozása, az, ahogy az apa imázsa megkopik, mert a szeretet mellett mást is igényel egy fiúcska: leginkább erőt és hatékonyságot, hogy legyen valaki, akire felnézhet.

Ahogy az kiolvasható a fentiekből, a karakterek viszik el a hátukon a filmet, no meg a hamisítatlan falusi hangulat, melyet az operatőr jól meg tudott ragadni. Dés László filmzenéje is kellően atmoszférikus, már-már kötelező elem. Összességében tehát, még ha nem is az ezredforduló közönségfilmjéről van is szó, egy emlékezetes, bár kissé kusza történetvezetésű alkotásként aposztrofálnám ezt a művet. DVD-n tudtommal soha nem jelent meg, ezért beszerzése meglehetősen nehézkes...

Keserédes családi dráma. 
Értékelés: 7/10

Egyszer élünk
Objektív Filmstúdió, MTV 2000
Családi dráma (91 perc)
Rendező: Molnár György
Főszereplők: Szarvas József, Básti Juli, Gáspár Sándor
Zene: Dés László