Mennyit ér meg neked a siker?

Mivel a magyar moziforgalmazók voltak szívesek a nemzetközi filmes díjakra nevezett (és azokat elnyerő) alkotások többségét csak mostanában bemutatni, több művet is beterveztem erre az időszakra. A múlt héten A harcosról írtam, mely enyhén szólva nem nyerte el teljesen a tetszésemet, így most nagyon reméltem, hogy a Fekete hattyú többet nyújt majd…
 

Nina, a kislányos szépségű ifjú balerina reménykedve várja az új operát, A hattyúk tavát, hiszen ezúttal jó esélye van arra, hogy megkapja a főszerepet. Rendezője azonban a szokásosnál is magasabbra teszi a lécet, mikor kijelenti, olyasvalakire van ehhez szüksége, aki mind a fekete, mind a fehér hattyút képes hitelesen életre kelteni. Nina minden áron érvényesülni akar, és bár a főszerepet neki ítélik, a próbák és a készülődés okozta nyomás egyre jobban kikezdi gyermeki lelkét, miközben a világ körülötte egyre szürreálisabb és sötétebb lesz…

Valljuk be, láttunk már filmeket a színházak és operák belső világáról, az egymást eltiporni akaró művészlelkekről, a lélek árnyoldalait felszínre hozó versenyhelyzetekről, illetve a belső félelmek által inspirált látomások gyilkos hatásairól. Mindezek ismeretében a Fekete hattyúnak sem kellene feltétlenül az újdonság erejével hatnia, nemhogy ennyi filmes kitüntetést begyűjtenie. Ám, ahogy már én is utaltam rá egyes művek esetében, nagyon nem mindegy, hogy egy hagyományos alaptörténetet ki és hogyan ír meg, hogy milyen színészek dolgoznak rajta, ki szerzi a zenét, ésatöbbi. Szerencsénkre a készítők ezúttal megtalálták azt a kényes egyensúlyt a forgatókönyvben, a látásmódban, a párbeszédekben és úgy általában minden fontos elemben, ami a filmet nemcsak kiemeli az átlagból, hanem még feledhetetlenné is képes tenni.

Mert a Fekete hattyú valóban figyelemre méltó. Olyannyira, hogy már most ki merném jelenteni, hogy 2011 egyik legmaradandóbb filmes élménye lesz a mozinézők többsége számára. De hogy ne csak általánosságokban beszéljek… A látványvilág az első percektől fogva kiválóan érzékelteti azt, ami a színpad világát egyszerre teszi izgalmassá és félelmetessé. A bezártságérzet, a félhomály, vagy a természetes fény hiánya állandó kísérője az alkotásnak, általában még a nem színházban játszódó jeleneteknél is. A kamerakezelés a színpadi felvételeknél művészi szintű, a közvetlenebb hangulatú részeknél viszont átvált a szaggatottabb, kézikamerás stílusra, ami eleinte kissé idegesítő, főleg a közelképeknél, később viszont ugyanúgy szerves eleme lesz a szorongós atmoszférának. A vágás, illetve a világítás is fontos szerepet kap, például ahogy az édesanyát képesek többféle hangulatban és külsővel – az aggódótól az ördögiig – megmutatni. A zene szerepe ugyancsak nem elhanyagolható, és nagyon hatásos, ahogy a klasszikus Csajkovszkij-dallamokat idéző tételek nemcsak a darab előadásánál és próbáinál, hanem akár az otthon játszódó jelenetekben is felcsendülnek – a filmzene nagy része valóban szimfonikus hangzású.

A drámai hatás kedvéért egyébként thrillereket idéző képsorokat is láthatunk a filmben, és ezekben vetődik fel a kérdés a legerőteljesebben: mi a maximum, amit érdemes még megadni a sikerért? Nina ugyanis még nem nevezhető érett nőnek, és nehezen viseli a stresszt, álomvilágában viszont lelkének elnyomott ösztönei munkálkodnak, hogy képessé tegyék őt erre a feladatra is. A film ezekkel az álmokkal mutatja meg a lélek kiszolgáltatottságát egy ilyen embert próbáló helyzetben, igen hatásos módon.

Egy ilyen emberközpontú témánál persze mit sem ér a film komoly színészek nélkül. Bevallom, Natalie Portman az én szememben eddig nem volt igazi színésznő. Talán csak a Leon, a profiban és a Hideghegyben tudott hatni rám – ezúttal viszont kalapot emelek előtte, és úgy érzem, ez a szerep nemcsak a rengeteg díj miatt hozott számára áttörést. Ez már valóban színjátszás, és elsősorban nem azért, mert részben balerinaként is helyt kellett állnia. Partnere, Vincent Cassell sem kezdő a szakmában, és érdekes volt felfedezni a színészek között Winona Rydert is. Annyi bizonyos, hogy a szereposztó gárda nem végzett félmunkát.

Röviden és tömören szólván, ezt a filmet nem érdemes kihagyni. A „szívbajosabb” nézőket leszámítva bátran ajánlom a felnőtt publikum bármely tagjának, bár megjegyezném, hogy szerintem még a félelmetesebb részek sem ütik meg a többség ingerküszöbét, úgyhogy csak bátorság!

Végre egy maradandó mozifilm.
Értékelés: 9/10

Fekete hattyú (Black Swan)
Fox Searchlight 2010
Dráma, thriller (108 perc)
Rendező: Darren Aronofsky
Szereplők: Natalie Portman, Vincent Cassell
Zene: Clint Mansell