Ha azt mondom, Eddie Cochran, valószínűleg csak keveseknek esik le, kiről beszélek. Ha azt mondom, C’mon Everybody vagy Summertime Blues, viszont azonnal beugrik szinte mindenkinek a Rock ’n Roll hőskora. Ezt a két dalt – és még sok másikat – ugyanis Eddie Cochran követte el, aki éppen ötven esztendővel ezelőtt hunyt el…

Edward Ray Cochran 1938. október 3-án született a minnesotai Albert Lea városában, egy szép nagy család ötödik gyermekeként. Mivel odahaza senki mást nem érdekelte igazán a zene, ezzel kapcsolatos tanulmányait az iskolában kezdte, de a zongora helyett jobban kedvelte a dobot és a gitárt. Kaliforniába költözésük során nem is volt hajlandó féltett hangszerét hátrahagyni, bár alig fértek be a kocsiba. Új iskolájában két barátjával együttest alakított, és önállóan is fellépett, illetve dalszövegíróként is elkezdett dolgozni. Kiváló érzéke volt a zenéhez: akár egyszeri meghallgatás után is képes volt egy-egy dalt eljátszani, illetve könnyedén leutánzott elsőre rendkívül bonyolult gitártechnikákat is – emellett pedig kitűnő tanuló volt. Buddy Hollyhoz hasonlóan természetesen az ő fejlődését is komolyan befolyásolta az akkor nagyon népszerű countryzene.

1955-ben, nem sokkal tizenhatodik születésnapja után végleg búcsút mondott az iskolának és onnantól a szimplán névrokon Hank Cochrannel léptek fel, „Cochran-fivérek” néven, mindenféle koncerten. Előadásmódjukon persze volt még mit finomítaniuk. Ekkor figyelt fel rájuk egy bizonyos Steve Stebbins, aki révén eljutottak a viszonylag ismeretlen EKKO Records lemezvállalathoz. Májusban négy számot rögzítettek a fiúk, köztük a Mr. Fiddle-t és a Two Blue Singing Stars-t. Ősszel már Dallasban léptek fel, néhány nappal Elvis megjelenése után, aki valami egészen újat mutatott a közönségnek… Az amerikai könnyűzene döntő változás előtt állt.

Eddie nemsokára találkozott későbbi mentorával, menedzserével és dalszövegírójával, Jerry Capeharttal. Capehart nem tudott énekelni, de amúgy szakember volt a témában, ezért megállapodott a két Cochrannel, akik szívesen dolgoztak vele. Egyre ismertebbé váltak, amiben nagy szerepe volt az akkor már rohamosan terjedő televíziónak is. A countryzenét azonban lassan elhomályosította az új Rock n’ Roll-őrület, amivel a már amúgy is nős Hank Cochran már nemigen tudott mit kezdeni – nem így Eddie, aki ebben is új lehetőségeket látott. 1956-57-ben két játékfilmben is feltűnt, méghozzá énekesként: először a The Girl Can’t Help It (A lány nem tehet róla) című alkotásban énekelte a Twenty Flight Rockot, majd az Untamed Youth (Fékezhetetlen ifjúság) címűben első igazi slágerét, a Sittin’ In The Balconyt. A Twenty Flight Rock, mely tagadhatatlanul korai Elvis-stílusjegyeket hordoz magán, a Rock n’ Roll-korszak egyik klasszikusa lett, különösen Európában. A Sittin’ In The Balcony is nagyot ütött, egymillió példányt adtak el belőle. Eddie Cochran egy csapásra híres lett…

Több turné következett, elsősorban a keleti parton és középnyugaton. Eddie megismerte többek között Gene Vincentet, a korszak hasonlóan nagy kaliberű sztárját, akivel szoros barátságot kötött. Újabb és újabb kislemezek következtek. 1958 augusztusában került kiadásra egyik legismertebb slágere a Summertime Blues, mely megjelenésekor B-oldalra került, de nem sokáig… Ezután pedig valami hasonlót, de mégis másfélét akartak összehozni, ekkor született a C’mon Everybody. Mindkét szám Cochran legnépszerűbb dalai közé tartozik mind a mai napig.
 

Ha Elvis Presley volt akkoriban a Rock ’n Roll istencsászára, akkor Eddie Cochran volt a szerény vesztes. Bár az amerikai könnyűzene történetében betöltött szerepének jelentőségét ma már senki nem kérdőjelezi meg, akkoriban sokkal népszerűbb volt Angliában, mint Amerikában (csakúgy, mint Buddy Holly). Imázsát a fiatalon elhunyt színészóriás, James Dean is befolyásolta. Gyakran nevezték őt "gitáros James Deannek". Live Fast, Love Hard, Die Young (Élj gyorsan, szeress komolyan, halj meg fiatalon) című dalával is neki állított emléket. Sajnálatos, hogy mindkettejük élete idejekorán és nagyon is hasonló módon ért véget...

1960 januárjában Angliába látogatott, ahol Gene Vincenttel közösen léptek fel, többek között Birminghamben, Liverpoolban, Newcastle-ban és Manchesterben. Nagyon élvezték a körutat. Vincent később elmesélte, hogy élete legszebb hónapjai voltak ezek. Tényleg nagyon jó barátok voltak, és Vincent önbizalomhiányát és kissé slampos külsejét jól kiegészítette Cochran magabiztossága és elegáns mód vagány öltözködése.

Mire elérkezett az utolsó angliai hét, már igencsak kimerültek voltak, és nagyon várták a hazatérést. 1960. április 16-án este, az utolsó előadás után Cochran taxit hívott, hogy visszajussanak Londonba, ahonnan másnap reggel indult a repülőgépük. 23:50 körül a taxi egy kanyarban megcsúszott és belerohant egy lámpaoszlopba, Chippenham városában, az A4-esen. Eddie kizuhant a szélvédőn; súlyos fejsérülésekkel szállították kórházba. Másnap, hajnali négy óra után hunyt el. Útitársai, Gene Vincent és Sharon Sheeley túlélték a balesetet, bár Vincent maradandó sérüléseket szerzett, melyek karrierjét is befolyásolták. A balesetért a sofőrt tették felelőssé, aki 15 évre el is veszítette jogosítványát, továbbá pénzbírságot és hathónapos fegyházbüntetést kapott. A halálesetről az összes brit újság a címlapon számolt be – nem úgy, mint az Egyesült Államokban, ahol állítólag vajmi keveset törődtek vele.

Eddie Cochrant a kaliforniai Cypress-ben helyezték örök nyugalomra. 1964-ben jelent meg posztumusz albuma, melyen többek közt hallható a Three Stars (Három csillag) című dal is. Ezt eredetileg Tommy Dee írta Buddy Holly, Ritchie Valens és J.P. Richardson halálára, de Cochran is felvette saját változatát, pár nappal később. El-elcsukló hangjával emlékezik rájuk, bár akkor még nem sejthette, hogy bő egy év múlva ő is egy járműben leli halálát, önhibáján kívül.

Több életrajzi kötet is megjelent róla, azonban Buddy Hollytól vagy Ray Charlestól eltérően Eddie-ről eddig sajnálatos módon nem készült játékfilm, bár a Buddy Holly történetében, illetve a Ritchie Valens-féle La Bambában kortárs zenészként és cimboraként természetesen feltűnik ő is (Jerry Zaremba illetve Brian Setzer alakításában, lásd az alábbi képet).

Komoly hatással volt a könnyűzenei élet később érkező sztárjaira. Többek között Paul McCartney, Bruce Springsteen, Rod Stewart, Cliff Richard, illetve a Rolling Stones, a Motorhead, a The Who, a Beach Boys vagy a Sex Pistols tagjai vallják, hogy munkásságukat komolyan befolyásolták Cochran dallamai. 1987-ben a Rock and Roll-hírességek Csarnokába is bekerült, a C’mon Everybody című dala pedig 1988-as újrakiadása idején a 14. helyen szerepelt az angol toplistán. Ezt a számot mellesleg a Levi Strauss & Co. éppen ugyanebben az évben használta fel az 501-es farmer reklámjában, s ez alkalomból még egy promó CD is kiadásra került tőlük. Úgyhogy nyugodtan mondhatjuk, emléke tovább él...

Végül hallgassuk meg egyik leghíresebb dalát, a sokat emlegetett C'mon Everybodyt...