A vijjogó sasokkal Normandiában
A D-nap évfordulójával kapcsolatos témák válogatásánál egy ideig úgy éreztem, már kimerítettem a témába vágó játékprogramok palettáját, de aztán a polcon kiszúrtam a Brothers in Arms tokját, és a homlokomra csaptam... Vétek lenne éppen ezt a remekművet kihagyni, ha a „kalandosabb” vetélytársain már úgyis túl vagyunk. És hát ki más lehetne főszereplője egy ilyen játéknak, mint az amerikai légideszant legjobbjai.
Nem tagadhatjuk, hogy a jenki ejtőernyősök második világháborús küzdelmeit taglaló játékprogramok szép számban állnak rendelkezésre (csak az FPS-ekben ott volt két régi kedvenc, a Call of Duty-széria és a Medal of Honor Airborne). A Brothers in Arms azonban azon személyes nézőpontú háborús szoftverek közé tartozik, ahol az egyéni élményt és az individualista lövöldözést a taktikai vonallal turbózták fel. Az ilyen vérfrissítés pedig az esetek többségében jól bevált (lásd Medal of Honor: Pacific Assault, First to Fight, Advanced Warfighter, Dragon Rising vagy Star Wars: Republic Commando).
Ami először szembejött és nagyon nem tetszett, az a viszonylag igénytelen menü. A grafikai beállításokkal is szűkmarkúan bántak – a játék mintha nem ismerné a széles monitorokat, ezért így vagy úgy, de nálam torzít. A szóba jöhető felbontások is arról az időszakról tanúskodnak, amikor a program készült, vagyis 2005-ről... Na, ne legyünk telhetetlenek, inkább lássuk, milyen lett maga a játék.
A személyes történet nagy hangsúlyt kapott. A főhős, Matt Baker őrmester egyáltalán nem az az öntudatos, elszánt vezető alkat. Mondandóját is úgy kezdi (és úgy is folytatja): "Soha nem akartam én rajparancsnok lenni..." A hadseregben azonban ez igen keveseket érdekel, így Baker kipróbálhatja magát és így jön képbe a vezetési rendszer is, melyre nemsokára kitérek.
A véres normandiai sövényháborúkat idéző rövid bevillanás után a D-nap hajnalára ugrunk vissza, mikor is Matt Baker és 13 embere kiugrott egy C-47-esből a Cotentin-félsziget felett. Az első küldetésben tehát a szétszóródott ejtőernyősök összeszedésében és a helyzet felmérésében veszünk részt. Mivel felszerelésünk odalett, bajtársunk nagy kegyesen átnyújt egy 45-ös pisztolyt, később pedig felmarkolhatunk egy puskát valamelyik elesett német katona mellől... Ami itt jön, az persze csak bemelegítés, viszont ekkor sajátíthatjuk el az irányítást, ami elsősorban a parancsrendszer miatt fontos. Ennek segítségével, illetve néhány más gombbal, alapvető utasításokat adhatunk embereinknek, úgymint támadás, tüzelés, gyülekező, és így tovább.
Szükség is lesz erre, hiszen képtelenek leszünk egymagunkban leküzdeni annyi géppuskafészket, aknavetőállást vagy a kerítések mögül tüzelő ellenséges gyalogságot. Így tehát bakáinkat irányítva, esetenként több csoportra osztva őket, lépésről lépésre oldhatjuk csak meg az egyes harcfeladatokat. A program szerencsére jó érzékkel és fokozatosan vezet be minket a mélyvízbe, így lesz alkalmunk a taktikákat begyakorolni, illetve az elérhető fegyvereket megszokni.
Ez utóbbi is külön szót érdemel. A legtöbb FPS-ben viszonylag egyértelmű a fegyverkezelés, így aztán célba találni se volt nagy kunszt. Ezt itt nyugodtan felejtsük el. Volt már valamelyik olvasómnak a kezében igazi lőfegyver? Próbálta már célra tartani? Ugye, hogy nem olyan egyszerű? Hát bizony itt is remegni fog a kezünk rendesen, míg a fedezéket kereső, a fejét időről időre kidugó ellenfeleket próbáljuk majd puskavégre kapni, miközben mi magunk is tűz alatt állunk. Nem könnyű, de reális, illetve ez is teret ad katonáinknak, aki szerencsére elég agresszívan reagálnak, ha már folyik a tűzharc. Jó hír, hogy az ellenség fegyvereit is igénybe vehetjük majd, ha elfogy a hazai skuló. Itt nemcsak az elszórt kézifegyverekre gondolok, hanem a géppuskákra, melyekkel máris sokkal egyszerűbb egy ellenséges roham visszaverése. Azt viszont nem értettem, ha az ellenséges kézifegyverek felvehetők, akkor miért nem lehet tőlük mondjuk kézigránátokat is zsákmányolni. Illetve a füstgránát hiánya is bántó tud lenni...
A taktikai vonalat a térképmód is segíti: ennek segítségével madártávlatból láthatjuk az adott körzetet és így máris könnyebb a manőverek megtervezése. Ennek kapcsán kapott hideget-meleget a program, hiszen hiába is tanulmányozták a deszantosok támadás előtt a célkörzet makettjeit, köztudott, hogy leszálláskor csúnyán szétszóródtak és sokan teljesen más területen kellett harcoljanak, mint ahol tervezték. Az egész Cotentin-félsziget térképe pedig nem lehetett a fejükben érkezéskor – vagyis a térképmód valóban a taktikai jelleg erősítését szolgálja, nem a hitelesség javítását. Én nem is mindig használtam ki... Viszont állandó kérdés egy ilyen programnál, hogy mennyire lineáris a hadjárat. Nos, korlátozottan, de kapunk mozgásteret azokban a küldetésekben, ahol ez megoldható.
Hogy jobban képben legyünk az ellenség reakcióját illetően a kiszúrt ellenfelek feje felett egy apró kör lebeg, mely színével jelzi, hogy az illető mennyire harckész: ha szürkét látunk, azt jelenti, hogy nem lát minket, mert fedezékbe húzódott. Ahogy azonban sötétszürkére, majd pirosra vált, számítanunk kell rá, hogy újra kidugja a buksiját és jó eséllyel észrevesz. Fedezőtűz vezetésével persze ezt ideig-óráig elkerülhetjük...
A mesterséges intelligencia dolgában egész jól állunk. Bár embereink néha ott téblábolnak a fegyverünk előtt (és ezt sokadszorra írom le, de nagyon idegesítő, hogy a tervezők erre nem figyelnek), összességében jól nyomják és megfelelően reagálnak. A németek is hasonló kvalitásokkal vetik magukat a küzdelembe. Ne is várjuk, hogy kiálljanak a fedezéket jelentő sövény mögül, hogy gyorsan és szimplán lepuffanthassuk őket (ilyenre csak elvétve akadt példa). Nem, nem, néha kidugják majd a fejüket a földhányások közül, tüzelnek, majd picit arrébb újra felbukkannak.
Feladataink között találhatunk már szokásosnak mondhatókat (például egy falu megtisztítása, vagy Carentan védelme), de jó volt látni, hogy egy helyütt a vitorlázóknak kijelölt leszállási körzet megtisztításában kellett részt vennünk, ahol is a Rommel-spárgának nevezett karókat kellett szétrobbantanunk. Hogy picit változatosabb legyen a dolog, időnként páncélos támogatást is kapunk, melyet ugyanúgy irányíthatunk, mint bakáinkat, sőt, felkapaszkodva a torony mögé mi magunk is kihasználhatjuk az ott rögzített géppuska tűzerejét. Persze ezek a fémkasznik sem sérthetetlenek, ezért legyünk óvatosak. Eközben néha az ellenség tankjai is felbukkanhatnak, de jó hír, hogy ha nem sajnáljuk az időt egy kis manőverezésre, akkor a német járműveket hátulról megközelítve fel is mászhatunk rájuk és gránátot dobhatunk a küzdőterükbe. Az ilyen mutatványokra is szükség lesz...
Sebesültellátásra ezúttal nincs lehetőség, ergo, ha már vörösben játszik a csapatot jelző ikon a radaron, számíthatunk rá, hogy egy vagy több katonánk a következő géppuskával szemben már nehezen fog labdába rúgni. Itt mondjuk nem bántam volna, ha egy szanitéc is állandó társunknak szegődött volna, de meg kell hagyni, a harctéri realitáshoz ez jobban passzol és minket is arra ösztönöz, hogy a lehető leghatékonyabban oldjuk meg a feladatot. Mindig. (Már csak azért is, mert a mentési rendszer automatizált...) Eközben egyre jobban megismerjük katonáink személyiségét is, és kis csapatunk valódi csapattá kovácsolódik. Különösen jóleső, ahogy harc közben egymást figyelmeztetik, ideértve minket is, mikor egy-egy merész roham közben meghalljuk, hogy "Baker, húzd le a fejed!"
A pályákat állítólag korabeli felderítő fotók alapján alakították, hogy a megtörtént eseményeket feldolgozó játék minél valósághűbben mutassa az eredeti helyszíneket, de el is utaztak Normandiába, hogy további fényképeket készítsenek. Maga a grafika egyes tereptárgyak vonatkozásában ma is meggyőző, másutt kissé felületes. A környezet textúrái nem rosszak, a természetes felületek (a fű vagy a cserjés) legalább összhatásukban szépek. A részleteket azonban nem vitték túlzásba, így például az épületek belsejében a legritkább esetben találunk tényleges berendezést, pedig ez már a COD 1-ben is megoldható volt. A bajtársak többsége felismerhető, vagyis kellően egyediek (még ha egy részük elég mufurc külsejű is), de a mozgatási modell kicsit hiányos és nem mindig logikus (értsd: bakáink testtartása néhol túlzottan is laza ahhoz képest, hogy tűz alatt állnak). A hangokat is kettősség jellemzi. Néha például annyira semmit sem hallani a kezünkben tartott fegyver újratöltéséből – pedig nem egy csata kellős közepén cserélek tárat. Amúgy összességében nem rosszak, bár a mai szint ismeretében senki nem fog hátast dobni tőlük.
A multis játékmód nem izgatott, nem próbáltam ki, így csak röviden térek ki rá. A hadjárat realitásának megőrzésével a megszokott meccstípusok hiányoznak, a hangsúly inkább a csapatjátékon van. A játékosok mindegyike gép által irányított bajtársakat kap és így, maximálisan 16 fős csapatokban lehet csatázni, jobban mondva elvégezni a feladatot, mely gátrobbantástól területfoglalásig terjed.
Összességében egy igencsak valóságszagú, s ami ugyanilyen fontos, élvezetes, de kihívást jelentő program a Brothers in Arms (annak ellenére is, hogy a taktikai FPS-ek között létezik már valamivel összetettebb is, például a már említett Dragon Rising). A játékos körökben szép sikert aratott és a kritikusok is 90% körül osztályozták. Nem is csoda, hogy később folytatás is készült, előbb az Earned in Blood alcímű játék, mely ott folytatta a történetet, ahol a Road to Hill 30 végén abbamaradt, majd a Hell's Highway, mely már az 1944. szeptemberi Market Garden hadműveletet mutatta be. Van egy olyan sandám, hogy nemsokára ezek is sorra kerülnek itt...
Méltó és élvezetes.
Értékelés: 9/10
Pozitívumok:
*Élethű pályák
*Életszagú harc
*Vezetési lehetőség
*Személyes történet
*Itt-ott kevésbé lineáris
Negatívumok:
*Szanitécünk nincsen, se füstgránátunk
*Automatizált mentés
*A grafika színvonala változó
