PC: Medal of Honor - Pacific Assault
2008. augusztus 18. írta: Monty H.

PC: Medal of Honor - Pacific Assault

"Az aloha hawaii nyelven viszlátot is jelent..."

Jól emlékszem, milyen élmény volt anno a Medal of Honor Allied Assaultot kipróbálni… Kevés program hagyott ilyen mély nyomot bennem – minden negatívuma ellenére. Aztán végigjátszottam a folytatásokat a Spearhead és a Breakthrough nevű kalandos, de rövid kiegészítőket, nem is egyszer… Kíváncsi voltam, vajon mit tartogat az új grafikus motorral készülő, önálló játék, a Pacific Assault.

A kezdésért mindjárt pluszpontokat adnék. Remek ötlet, hogy a történet – durr bele – a tarawai partraszállással kezdődik, de ez bizony csak kóstoló, mert hamarosan visszaemlékezés veszi kezdetét, melynek keretében újra átélhetjük az alapkiképzést. Ez a rész valamivel életszerűbbre sikerült, mint anno az alapprogramban: kiképző őrmesterünk szövegelése komolyan fokozza a hangulatot, s a mozgás és alapvető fegyverhasználat mellett a nehézfegyverkezelés és a sebesültellátás titkaiba is beavat minket.

Ha túl vagyunk ezen, Pearl Harborban találjuk magunkat. A dátum – ki tudja, miért? – 1941. december 7-e, és az Egyesült Államokat már csak órák választják el a hadbalépéstől. A békés vasárnap reggelt természetesen megzavarják a közeledő Zero vadászgépek. Ismét a kellős közepén találjuk magunkat és mi tagadás, van itt teendő elég… Aki látta a vonatkozó filmeket, nagyjából tudja is, mire számíthat. Ez a rész tehát igencsak változatos, bár korántsem ismeretlen elemekből építkezik, a légvédelmi ágyúk kezelésétől a matrózmentésig. Ezek után egy különleges rohamcsapat tagjaként indulunk harcba, a Csendes-óceán egyik kis szigetén…

Ha idáig eljutunk és megkezdjük a tulajdonképpeni háborút, máris megváltozik a hangulat. Készüljünk fel, hogy hosszú időt töltünk majd el a buja dzsungelben, a japcsikat kergetve. Ez inkább valósághű, mint jó, a küldetések ugyanis kissé egyhangúvá válhatnak az idő előrehaladtával. Egész pontosan a készítők nem ügyeltek arra, hogy a hasonló jellegű küldetéseket ne egymás mellé tegyék: ez főleg a játék első felében érezhető. A későbbiekben azonban egy torpedóvető lövészeként és pilótájaként is helyt kell majd állnunk, sőt, a már említett partraszállás bővebb változata sem marad el. Összességében azonban a változatosság nem a program erénye, legalábbis nem olyan fokon, mint az elődöknél.

A grafika egyértelműen szebb, a dzsungel gyönyörű, a hangokra sem lehet panasz. Az átvezető képsorok segítségével jobban beleélhetjük magunkat a történetbe. Újítás a szanitéc, aki mindig ott van, és pályánként adott számú gyógyítási lehetősége van. (Mintha ezt is láttam volna már a Vietcongban…) Ha tehát magunkhoz hívjuk az adott billentyűvel, ellát minket, minek következtében életerőnk ismét a plafont verdesi. Egy végzetes találat tehát nem mindig lesz végzetes, ugyanis, ha a közelben van felcserünk, és nincs más dolga, azonnal jön is. Ha mégsem, nos, úgy a kegyelemdöfést (-szúrást/-rúgást) a japán katonák egyike adja meg… Az elhalálozásnál hallható emlékfoszlányok, mondatok tovább fokozzák a filmes hatást.

Harckészségünket befolyásolják még a közelben robbanó gránátok, melyek átmeneti siketséget okoznak. Végre képesek vagyunk lehasalni (ez az elődöknél még hiányzott), illetve alapállapotban bármelyik fegyverünkkel képesek vagyunk sújtani, vagy szuronyos fegyvernél döfni, illetve az irányzékon át célozni. A fegyverekről szólván érdekes, hogy az újratöltés mintha több időt venne el, ami a valósághűséget tulajdonképpen csak fokozza. A hadszíntér jellegzetes vasai közül kiemelkedik az oldaltáras japán 100-as típusú géppisztoly, az amerikai Reising és a dobtáras Thompson. Szerencsére szakítottak a „két lábon járó fegyverraktár” ötletével, és a Call of Duty mintájára immár csak két kézifegyver lehet nálunk. Érdekesség, hogy immár utasítások is adhatók a nyíl-billentyűkkel – természetesen nem minden esetben, sőt, sajnos elég ritkán.

Ami a negatívumokat illeti: az útvonalak igencsak lineárisak, taktikázni megint nemigen lehet. Embereink még mindig hajlamosak helyben járni, belénk ütközni, vagy éppen a tűzvonalunkba állni – ám a legidegesítőbb, mikor mozgásunkat blokkolják, lehetőleg épp egy japcsi géppuska előtt. Az pedig kifejezetten zavaró, hogy, bár végre egyértelműen csapatban dolgozunk, a küldetések néha a hollywoodi háborús filmek hangulatát idézik, már olyan értelemben, hogy a leghajmeresztőbb feladatokat általában nekünk kell elvégeznünk. Ez visszarepít minket a Breakthrough világába, pedig nem kéne… Ezért kell majd egyes mentett állásokat húszszor, vagy akár negyvenszer is visszatölteni.

A játék összhatása kissé vegyes tehát. Olyan áttörést nem hoz, mint a nagy elődök, de tiszteletből, illetve kíváncsiságból valószínűleg mások is végigjátsszák majd. A kérdés mindössze az, hogy hányszor… Nekem egyszer is éppen elég volt.

 
Értékelés: 7/10
Hagyományos forma, szép külső, felemás benyomások. Lehetne jobb is.

 
Negatívumok:
*Lineáris játékmenet
*A dzsungel-rész túlságosan hosszú
*Olykor hollywoodi hangulatú hősködések
*Tipikusan a Medalra jellemző, másodpercre kiszámított forgatókönyv
*Buta bajtársak

Pozitívumok:
*Atmoszférikus hangulat
*Filmszerű betétek
*Nagyon jó zajok, hangok
*Szép grafika
*Jellemző, máshol hanyagolt kézifegyverek
*Háttértörténet
*Szanitécünk is van
*Korlátozott parancsadási rendszer
*A menüből elérhető, igényes történelmi háttéranyagok, videók

A bejegyzés trackback címe:

https://monty.blog.hu/api/trackback/id/tr70701630

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

jatekkedvelo 2010.01.02. 11:12:43

én nem tudom átmenni az egyik kuldetéset,amikor a repulotéren vagyunk,és jonnek valami Black Cat típusú gépek,és ha 3 kort megtesznek,vége a pályának-miféle dolog ez?
írjatok a krisztian0005@citromail.hu e-mail-címre.
süti beállítások módosítása