A kommandós beszámolója

Csupán a véletlennek köszönhető, hogy közvetlenül az Act of Valor után egy újabb, témába vágó poszt következik, ezúttal könyves vonalon. Nagy örömömre ugyanis viharos gyorsassággal érkezett meg magyar nyelven is a tavalyi év nagy port kavart bevetésének története…

Itt és most nem mennék abba bele, hogy hogy milyen jogon vetette be az Egyesült Államok különleges alakulatait a pakisztáni hegyek között a terrorizmus elleni globális háború nevében. Remélem, minden olvasóm elhiszi, hogy nem az amerikai külpolitika elkötelezett híveként írom le mindezt (sőt), ugyanakkor a közvetlen hangú katonai beszámolók továbbra is foglalkoztatnak, s ezért merek beszámolni a szóban forgó kötetről is.

„Éppen úgy, mint az összes társam, én is SEAL akartam lenni. És miután végeztem a BUD/S-szel, a legjobb SEAL akartam lenni a világon. Nem voltam ezzel egyedül. Egy egész seregnyi hozzám hasonló srác volt ott. De hozzám hasonlóan mind az egyensúlyt próbálták megtalálni. ezt neveztük „száguldó vonat”-nak: nehéz volt felszállni rá, még nehezebb kiszállni belőle, de ha az ember egyszer felkerült, akkor jobban tette, ha kapaszkodik.
Igazából két családunk van: a munkatársaink és az otthoni családtagjaink és szeretteink. Én egy szorosan összetartó alaszkai családból kerültem a seregbe. Ugyanúgy éreztem irántuk, ahogy a csapattársaim, például Phil, Charlie és Steve iránt.
Rengeteg srác esetében ingataga volt az egyensúly a munka és a casládi élet között. Nagyon sok csapattársam ment keresztül keserű váláson. Lemaradtunk az esküvőkről, a temetésekről és az ünnepekről. A haditengerészetnek nem mondhattunk nemet, de a családunknak igen. És gyakran meg is tettük. Nehéz volt eltávot kapni. Mindig a munka volt számunkra a legfontosabb. Az mindent kivett az emberből, és nagyon keveset adott vissza.
[…]
Az a mocskos kis titkunk, hogy mindenki, engem is beleértve, imádta ezt. Mindig mi akartuk megkapni a riasztást, ami azt jelentette, hogy minden egyébnek a világon csak a második hely jutott.”
103-104.o.

Mark Owen, az amerikai flotta SEAL-alakulatának sokat tapasztalt, többek között Irakot is megjárt tagjaként vett részt az Oszama bin Laden ellen irányuló akcióban. Könyvével természetesen magára vonta a Pentagon haragját, hiszen saját változata némileg ellentmond a hivatalos verziónak. (Micsoda meglepetés…) A könyv persze nem merül ki a bevetés bemutatásával, így hát ez a (természetesen álnevet használó) szerző is kibontja előttünk életrajzának érdekesebb részleteit. Stílusa sajnos vagy szerencsére nem megy túl az általam már bemutatott más SEAL-írókén (Marcus Luttrell és Chris Kyle): egyszerű, közérthető, már-már pórias szöveg ez is. Owen beállítottsága egyébként nem sokban különbözik fenti kollégáitól: amikor például a leterített bin Ladennel kapcsolatban azt írja, „Ott hevert előttem az elmúlt tíz év minden összecsapásának oka,” azért felhorkantam, mivel ez már megint egy olyan fekete-fehér leegyszerűsítése a történéseknek, hogy csak na… Az akció leírását tekintve részletes és hitelesnek látszó, a szerző szerencsére nem hanyagolja el az apróbb gikszerek említését sem.

„Semmi sem pezsdíti fel jobban a vérünket, mint amikor bekúszhatunk egy ellenséges objektumba, néha egyenesen az ellenséges harcosok hálószobájába, amikor még alszanak. A miénk nem olyan, mint a többi alakulat, amelyeknek az út menti bombákra vagy támadásokra kell reagálniuk. A mi munkánk megfontoltságon és kiszámítottságon alapul. Nekünk nem a taktikánk egyedi. Minket a tapasztalataink mennyisége különböztet meg a többiektől, és az, hogy tudjuk, mikor kell határozottan és lendületesen akcióba lépni, és mikor kell türelmesnek és némának maradni.”
126.o.

Komoly gondnak tartom, hogy a magyar fordítás szakmai szemmel nézve meglehetősen pongyola. Bár látszik, hogy egy-két részletnek utánament a fordító (például ellenőrizte, hogy Mark Bowden híres könyvének magyar címe A Mogadishu-ügy), de akadnak olyan cifra tévedések is, hogy újfent a fejemet fogtam. A teljesség igénye nélkül: egy SEAL nem „tengerészgyalogos”, inkább „tengerészkommandós”; a „háromágú SEAL-szigony” mint olyan egy laikus számára semmit nem mond, pedig nagyon is fontos dologról, méghozzá a nehezen kiérdemelhető SEAL-csapatjelvényről van szó; a „Gerber-szerszámkészlet” helyesen Gerber multifogó; „a légierő 160. különleges egysége” inkább „160. különleges műveleti csapatrepülő-ezred”; a „Black Hawk Down” nem egy hadművelet fedőneve volt, hanem a mogadishui csata helyzetleírása; a MOLLE-rendszerű málha nem arra való, hogy „zacskókat” rögzítsünk rá, hanem inkább „tokokat” és „zsebeket”; a „light up” (kb. „szétlőni”) ilyen összefüggésben semmiképpen nem fordítható szó szerint („felgyújtani”)… Ezek után a fegyvertípusok keverése (az MP-7 itt hol géppisztoly, hol gépkarabély, de az AC-130 semmiképpen sem helikopter) vagy a felesleges szóösszetételek („az „automata gépfegyver” rögtön két hibapontot is jelent, mivel a „gépfegyver” hivatalosan nem létező kategória, de ha az lenne, akkor sem kellene hozzátenni, hogy automata; esetleg a „valódi háborús küldetés” helyett javasolnám az „éles bevetést”) már mind-mind csak ráadás. Ezúton is üzenem a kiadónak, jobban mondva szépen kérem, hogy ne a szaklektoron spóroljon. Mondom ezt mint olvasó, aki fizetett a kötetért, és mint fordító, akinek munkáját akkor is átnézi egy szakember, amikor egyébként értek az adott témához. Ezen negatívumokat leszámítva köszönöm nekik, amiért ilyen hamar kiadásra méltónak találták ezt a könyvet, és az eredeti borító megtartásának is örültem.

Az eredeti alcímet meghazudtolva már kapható angolul egy másik résztvevő, Chuck Pfarrer beszámolója is, Target Geronimo címmel. Az internetes véleményeket böngészve látható, hogy a művet súlyos negatív és pozitív kritikák egyaránt érik, ennek ellenére elképzelhető, hogy egyszer még én is beszámolok róla...

Köszönöm Pötty1 nevű olvasómnak, hogy felhívta a figyelmemet a kötet megjelenésére és így az elsők között írhattam róla.

A Bin Laden-akció – Így végeztük ki a terroristavezért
(No Easy Day: The Only First-hand Account of the Navy SEAL Mission that Killed Osama bin Laden)
Írta: Mark Owen & Kevin Maurer
Fordította: Farkas Veronika
XXI. Század Kiadó, 2012
286 oldal