A körülzárt SEAL-ek története

Ezt a kötetet évekkel ezelőtt azzal a felkiáltással vezettem be, hogy valószínűleg sosem fogjuk magyarul olvasni. Közben azonban elkészült a beszámoló filmváltozata és a Gabo Kiadó nemrég ki is adta. Azok kedvéért, akik esetleg még nem hallottak a filmről, A túlélő az amerikai SEAL-ek afganisztáni tevékenységébe és egy balul sikerült bevetésbe nyújt bepillantást.

„A SEAL-eknél nem szokás a hosszas búcsúzkodás. Egy gyors hátbavágás, egy baráti ölelés, de senki nem mondja ki, mire gondolunk ilyenkor: Hát újra bevetésen, fiúk, harcba indulunk, egy újabb balhé, egy újabb balszerencsés ellenfél, aki szerencsét próbál ellenünk… biztosan elment az eszük.
Ez amolyan SEAL-dolog, ki nem mondott legyőzhetetlenségünk, az amerikai haderők elit harcosainak néma egyetértése. Nagydarab, villámgyors, kiválóan képzett, állig felfegyverzett srácok, a pusztakezes harc szakértői, a lopakodás nagymesterei. A SEAL-ek kiváló stratégák, profi módon bánnak a puskával, művészi szinten a géppuskával, és ha kell, a késsel is jól elboldogulnak. Úgy hisszük, kevés olyan probléma akad ezen a világon, amit ne tudnánk némi robbanóanyaggal és egy jól irányzott lövéssel megoldani.
Tengeren, levegőben és szárazföldön dolgozunk. Innen kaptunk a nevünket is (SEAL – sea, air, land). Az amerikai flotta kommandósai vagyunk, a víz alatt, a felszínen, vagy a szárazon. Bárhol megy nekünk. De végül úgyis a szárazföldön kötünk ki. Esetleg nagyon messze a tengertől. Háromezer méteres magasságban, kietlen hegytetőkön, a világ egyik legelhagyatottabb és talán legtörvényenkívülibb vidékén. Afganisztánban.”
(7-8. o.) 

2005 júniusában történt. Afganisztán egyik határközeli körzetében az amerikaiak már régen fenték a fogukat az al-Kaida egyik vezetőjére. Mikor a hírszerzés végre úgy döntött, itt az idő, az amerikai flotta egy négyfős SEAL-kommandója kapta a feladatot, hogy becserkésszék azt a falucskát, ahol a szóban forgó személy állítólag rejtőzik. A kis osztag nagy nehezen megfigyelő állást is foglalt a település feletti dombokon, ám a Bravó Kettő Nulla járőrhöz hasonlóan ők sem úszták meg a helyi lakosság nemkívánatos látogatása nélkül: néhány pásztor és egy kisebb nyáj botlott beléjük. Mivel ugyanúgy nem volt kedvük hidegvérrel elvágni a civilek torkát, végül elengedték őket. Nem sokkal később természetesen a vidék összes tálib fegyverese a nyakukon volt. Négy SEAL állt szemben durván ötvenszeres túlerővel…

Marcus Luttrell volt az osztag egyik tagja, és a bevetés egyetlen túlélője. A fiatal elit katona hamisítatlan amerikai hazafi (mi több, texasi), aki már fiatalkorában elhatározta, hogy tengerészkommandós lesz, és sikerült is neki. Sajnos azonban nem rendelkezik (még) azzal a toleranciával, ami a brit Bob Sheperdnél annyira szembetűnő volt: Luttrell számára az arabok nagy többsége terrorista(gyanús), és ez a fajta elfogultság európai szemmel nézve néhol bizony kissé zavaró. Szerencse, hogy a történet végére ő is eljut odáig, hogy a segítségére siető nem tálib afgánokra hálával és tisztelettel, sőt, szeretettel gondoljon.

Mielőtt eljutnánk az afgán hegyek közé, a szerző részletesen beszámol még a SEAL-kiképzés minden gyötrelméről. (Emlékszik még valaki a GI Jane című filmre?) Ez a részlet mindenképp a kötet erősségei közé tartozik, akárcsak a végig olvasmányos stílus. Meg kell hagyni, a könyvet nehéz letenni, és gyanítom, még egy ilyen témában kevésbé érdekelt olvasó is így lenne vele. Itt viszont mindenképp szólni kell a történet filmszerűségéről, ami jelen esetben nem feltétlenül pozitív jelző: előkerülnek ugyanis olyan jelenetek is, amelyek mintha a hollywoodi háborús filmekből vágták volna ki, s ez, a szerző túlzottan is hazafias, szakmai sovinizmustól is éppen eléggé átitatott hangnemével kiegészülve sok olvasóban felveti majd a kérdést, ha valóban ő az egyetlen túlélő, nem lehet, hogy bizonyos részeket ő maga talált ki? És ez most nem a tiszteletlenség jele, mert becsülöm azokat a harcosokat, akik reménytelen helyzetben is kitartanak és nem adják fel, mindössze rávilágítanék arra, a kötettel kapcsolatos, olykor igen szélsőséges véleményeknek bizony van alapja. Az interneten böngészve olvastam olyan amerikai zöldsapkás hozzászólását, aki bevallotta, hogy bajtársaival együtt egyes mondatokon bizony hangosan nevetett, annyira erőltetettnek érezte… Vagyis a könyv legalább annyira ellentmondásos, mint a Bravó Kettő Nulla története.

A hangvétel egyébként nemcsak személyes, hanem meglehetősen szenvedélyes. Többször is át kell esnünk például a liberális amerikai média elleni kirohanásokon, melyek hol jogosnak, hol kissé eltúlzottnak tűnnek. Ezek után még nehezebb eldönteni, hogy hogyan is kellene éreznünk a szerző iránt, mert bátorsága és kitartása mellett szemellenzős hazafiassága mellett sem lehet csak úgy elmenni…

„Az ellenség bármire kész, hogy kivívja a győzelmet, még saját népüket is terrorizálják, ha kell, és a legbarbárabb módszerektől – például a lefejezéstől vagy feldarabolástól – sem riadnak vissza.
De nekünk nem szabad így harcolnunk. És nem is akarnánk. Viszont küzdhetnénk keményebben is, ha nem amiatt aggódnánk, hogy egyre kevesebben szeretnek minket. Ha ezt tennnék, valószínűleg egy héten belül győzelmet aratnánk Afganisztánban és Irakban.
De ezt nem engedik. És szerintem jobb is, ha hozzászokunk ahhoz, ami ezzel jár, és megengedjük az amerikai liberálisoknak, hogy a teljes vereségig nyivákoljanak. Mert úgy vélem, vereség az, amikor összecsomagolsz és hazamész, mikor egy háború a te „civilizált” módszereid szerint megnyerhetetlen.
Keményebbek, jobban képzettek, jobban szervezettek, jobban felszereltek vagyunk, arzenálunk egyszerűen felülmúlhatatlan. Az amerikai fegyveres erők a világ valaha létezett legjobb haderejét képezik, mégis állandóan seggberúg minket néhány törvényt nem ismerő huligán, akiket legjobb lenne likvidálni.
Nézzenek például rám, itt, ebben a történetben. Magatehetetlenül, megkínozva, lőtt sebekkel ülök itt, a bajtársaim odavesztek, és mindez csak azért, mert nem mertük megtenni, ami saját életünk megóvása érdekében szükséges lett volna. Mert féltünk az amerikai ügyvédektől. De egy tanácsot hadd adjak: ha nem akarsz olyan háborút vívni, ahol valami balul sül el, ahol néha ártatlanok is meghalnak, akkor bele se kezdj.
Mert ez fog történni. Minden egyes háborúban így volt. Szörnyű igazságtalanság olyasvalakit megölni, aki nem érdemelte meg a halált. De ilyen a háború. És ha ezzel nem tudsz megbirkózni, ne csináld.”
(310-311. o.)

Az eredeti kötet nyolc oldalnyi képmellékletet is tartalmazott, ez a magyar kiadásban sajnos nem szerepel. 

Lone Survivor – The Incredible True Story of Navy SEALs Under Siege
Írta: Marcus Luttrell, Patrick Robinson
Sphere 2007
392 oldal