KÖNYV: Jelenetek egy háborúból (Arkagyij Babcsenko)
2009. január 10. írta: Monty H.

KÖNYV: Jelenetek egy háborúból (Arkagyij Babcsenko)

Keleten a helyzet változatlan

Időről időre felbukkannak olyan könyvek, amelyek nem kapnak igazi hírverést, nem kapják fel őket, mégis jelentősebbek, mint egyes klasszikusok. Ha a háborús témát vesszük, én például mindig többre becsültem bizonyos, kevésbé ismert visszaemlékezéseket (például a Sven Hassel köteteit), mint a méltán híres, de mára véleményem szerint igencsak túlbecsült Mailer vagy Jones műveit. Ennek legfőbb oka, hogy az utóbbiak nem tudják maradéktalanul betölteni eredendő szerepüket. A hazatérő veteránok által írt háborús könyvek ugyanis háborúellenes könyvek kellenek, hogy legyenek. Ezt a célt azonban csak úgy érhetnék el, ha mindenki által érthető módon, húsbavágó, ugyanakkor közérthető (majdhogynem szórakoztató) módon elevenítenék fel a történteket. Csak így lehetne biztosítani, hogy az ÜZENET mindenkihez eljusson, akár kétdiplomás családapa, akár általánosból kibukott melósember olvassa.

„Ezeken a napokon megszűnünk katonák lenni, és közönséges gyerekek leszünk – hol vidámak, hol fáradtak, még gyakrabban mérgesek és ingerültek – de gyerekek. Ezeken a napokon levetjük az egyenruhát, és a ruhával együtt a háborút is. Nem beszélünk a halálról és a gyilkosságokról, könnyedén elfelejtjük mindazt a szörnyűséget, ami előtte történt velünk, és egyszerűen csak élünk. És éppen ezért érzünk át minden percet olyan élesen és másként. Térdben levágott alsógatyáinkban virítunk, és azt játsszuk, amit a békés életben soha – pókokat fogunk és dobozba rakjuk őket, vagy cukorkát rágunk, és édes sűrített tejjel öblítjük le, vagy a nyomjelzőkkel lövöldözünk. A gyermeki vonzódást a fegyverekhez még a tengernyi tűzharc sem tudta kiölni belőlünk, és az eseménytelenség perceiben a levegőbe lövöldözünk a nyomjelzővel, vagy dobozokra lövünk.
Még mindig nagyon erős a vágy bennünk a bolondozásra.
Különös gyerekek vagyunk – felnőtt tekintettel és felnőtt beszéddel, sokan közülünk már megőszültek, a szemünkben nincs vidámság akkor sem, amikor mosolygunk, de mégis gyerekek vagyunk.
De mihelyt megkezdődnek a harcok, nyomban állatok leszünk. Egy pillanat alatt eltűnik minden, ami nem fontos, mint a dióról a héja, és csak egy marad – élni. Megszűnünk embernek lenni, gyilkoló gépekké válunk, és az életkornak már nincs semmi jelentősége…”
(213. o.)

Az 1977-es születésű Babcsenko beszámolója minden szempontból működő háborús és háborúellenes könyv. A szerző részt vett mindkét csecsen konfliktusban, melyekről annyit feltétlenül érdemes tudni, hogy eredetileg Csecsenföld függetlenségének kivívásáról (vagy annak megakadályozásáról) szóltak. A csecsenek évszázadok óta küzdöttek a megszállókkal, és a Szovjetunió felbomlása után elérkezettnek látták az időt, hogy végre elszakadjanak. Az itt található kőolajkészletek és a föderáció egysége miatt aggódó oroszok azonban nem hagyták annyiban a dolgot. Haderejük viszont korántsem volt annyira ütőképes, mint a hidegháború idején: az átlagkatonák képzettsége siralmas, a hivatásos állomány életszínvonala hihetetlenül alacsony volt, az afganisztáni veteránok nagy része már kilépett, a felsőbb vezetésben zűrzavar uralkodott, a kelet-európai kivonulás pedig alaposan megtépázta az egész ország morálját… Az 1994 decemberében indított orosz hadművelet semmiképpen sem volt nevezhető sikeres hadjáratnak. Sajnos azóta sincs béke Csecsenföldön.

„Anarchia Csecsenföldön, anarchia Mozdokban. Mindenki ki akarja hasítani a maga részét ebből a tortából, amit háborúnak hívnak. Ugyan mit törődnének velünk, katonákkal? Mindegy nekik, hogy vernek itt bennünket a vécékben, szétverik az állkapcsunkat és a bordánkat, és úgy hajtanak a vágóhídra, akár a barmokat. Nincs jelentősége, hogyan hörögnek az orosz fiúk, amikor elvágják a torkukat a körülfogott blokkőrhelyeken, ha itt ilyen óriási pénzek forognak. Mindenki, mindenki kész megölni bennünket, csak hogy többet hasítson ki magának – a csecsenek is, a mieink is. Ezt a háborút ától cettig eladták. Sehonnan sem várhatunk segítséget, egy szál magunk vagyunk, láb alatt vagyunk a felnőtt bácsiknak, amikor a pénzt osztják, anyáig meg a lábukba kapaszkodnak: „Védjétek meg, segítsétek, ne öljétek meg! Könyörüljetek a véremen!” Hallgass, anya, fiad hősként hal meg! Gazemberek. Valamiféle Jelcinek, Gantamirovok, Avturhanovok, Zavgajevek, Putyinok – kik ezek? Ki ez a söpredék, amely a mi vérünkön csinál karriert?” (134. o.)

Egy besorozott kiskatona élete amúgy sem fenékig tejfel, ám az orosz hadseregben talán még nehezebb boldogulni. Az emberi méltóság mint olyan láthatóan még mindig hiányzik az ottani hadvezetés szótárából. A könyv első fele ennek megfelelően egyetlen hosszú, rettegéstől terhes monológ, a kiképzési időszak borús krónikája. Mielőtt a háború lesújtana rá, a szerzőnek még meg kell vívnia egy másikat is, ahol az ellenfél a brutális öregkatonák hada. Ezek után a valódi háború legalább annyival könnyebb, hogy fegyvert is kap a kezébe…

„Kopaszra nyírt kisfiúk, néha komorak, néha mulatságosak, a laktanyákban a végtelenségig megnyomorítottak, eltört állal és megrepedt tüdővel – háborúba hajtottak minket, és százával öltek meg. Hiszen még lőni sem tudtunk, nem tudtunk embert ölni, nem tudtuk, hogyan kell ezt csinálni, nem tudtunk mást, csak sírni és meghalni. És meghaltunk. […] Hiszen mennyire szerettek volna élni! Mennyire szerettek volna élni, fogjátok föl, ti dagadt, lampaszos tábornokok, akik erre a vágóhídra hajtottatok bennünket! Mi még nem láttuk az életet, nem ismerjük az illatát, de már láttuk a halált. Már tudjuk, milyen a szaga a helikopter padlójára száradt vérnek negyvenfokos hőségben, tudjuk, hogy a leszakadt lábnak a húsa fekete, ahogy az ember teljesen eléghet a benzinben, csak a csontjai maradnak. Tudjuk, hogy a testek felpüffednek a melegben, és hallottuk, hogyan vonyítanak éjszakánként a megveszett kutyák a romok között. Mi hallottuk. Hallottuk! És magunk is vonyítani kezdtünk, mert tizennyolc évesen meghalni – rettenetes!
Valamennyiünket elárultak, és mi meghaltunk. Ahogy illik az igazi ágyútöltelékhez – némán és igazságtalanul.”
(150. o.)

A mű egyik legnagyobb erénye, hogy nemcsak vizuálisan hozza közel hozzánk a valóságot. Mindaz, amit Babcsenko a saját szemével látott, csak az egyik fele a történteknek: az érzések özönét is át kell valahogy adnia, hogy azt a belső átalakulást is megértsük, ami a harcoló katona elkerülhetetlen sorsa.

„Háborúban az ember nem ember, hanem valamilyen más lény. Nem öt érzékünk van, hanem sokkal több. Ha csupán hallásunkra vagy a látásunkra hagyatkoznánk, már réges-rég halottak volnánk. Nekünk hetedik, nyolcadik, tizedik érzékünk van, csápokként nőnek ki a testünkből, és belenőnek a háborúba, általuk érezzük a háborút, általuk ismerjük és tudjuk előre megsejteni minden mozdulatát. Aki nem harcolt még, annak nem lehet mesélni a háborúról – nem azért, mert buta vagy értetlen volna, hanem pusztán azért, mert hiányoznak ezek az érzékszervei, amelyekkel megérthetné. Ez ugyanaz, mint ahogy a férfinak nem adatott meg gyermeket kihordani és megszülni. Ez ugyanaz, ahogy egy vak embernek nem lehet elmagyarázni, mi az, hogy zöld.” (216. o.)

Olvasás közben nem véletlenül juthat eszünkbe Remarque vagy Sven Hassel. Egyszerű nyelvezetű, életszagú stílus ez, mindenfajta szépítés és hosszan elnyúló lelkizés nélkül. Néhol tárgyilagos és szenvtelen, másutt szinte gyermeki ártatlansággal csodálkozó.

„Mindig azt hittem, hogy a háború színe fekete-fehér. De színes.
Nem igaz, hogy a háborúban nem énekelnek a madarak, és nem nőnek a fák.
Az embereket harsány színek között ölik meg, fák zöldjében, felhőtlen, kék ég alatt. Körös-körül tombol az élet. Fújják a madarak, s a fák hajtásai zöldellnek.
A halottak a füvön fekszenek, és egyáltalán nem rémisztőek. Ehhez a színes világhoz tartoznak. Lehet mellettük nevetni és beszélgetni, az emberség nem hal meg, és nem veszti eszét a hullák láttán. Csak akkor szörnyű, amikor lőnek rád.
Nagyon különös, hogy a háború színes.”
(194. o.)

Felejthetetlen és megrázó olvasmány.

Jelenetek egy háborúból
Írta: Arkagyij Babcsenko
Fordította: Bazsó Márton
Európa 2008
432 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://monty.blog.hu/api/trackback/id/tr43859169

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

angela1221 2010.11.19. 10:12:48

Új könyv:
konyv-konyvek.hu/haboruk_jarvanyok_technikak_a_tarsadalmak_fatumai_uj_fejezet_kik_ezek_a_japanok

Háborúk, járványok, technikák (a társadalmak fátumai) - Új fejezet! Kik ezek a japánok?
süti beállítások módosítása