A messzi, messzi galaxis bolygói

A Csillagok háborúja világáról már számtalan ismeretterjesztő könyv született, hiszen a téma hatalmas teret ad a történet hátterét, karaktereit, gépezeteit és világát bemutató köteteknek. A most bemutatásra kerülő album, bár több mint tíz éve jelent meg először, még ma is népszerű és mindenképp figyelemreméltó.

A könyv célja alapvetően a Csillagok háborúja legjelentősebb bolygóinak bemutatása volt, no persze, nem akárhogy. Nem afféle száraz, lélektelen összefoglalót kapunk egy-egy planétáról, hanem minden esetben egy „kortárs” vezet minket végig az adott világhoz tartozó fejezeten. Találunk köztük felfedezőt, antropológust, vagy éppen, az Alderaan esetében, egy egyszerű túlélőt. A hangvétel ennek köszönhetően hol személyesebb, hol hivatalosabb, de ritkán teljesen objektív. Akárkinek az ötlete is volt ez, le a kalappal előtte, mert ez teszi az albumot a téma legközvetlenebb és talán legérdekesebb kötetévé. 

Így fest Coruscant éjszakai élete

Nem túlzás azt mondani, hogy olvasás közben teljesen elvarázsol a könyv. Erről a szöveg mellett a felhasznált gazdag képanyag is gondoskodik: Ralph McQuarrie, valamint Joe Johnston, Michael Butkus, Norman Reynolds és más művészek lélegzetelállító – és mára legendássá vált – rajzai és festményei (köztük a filmekhez készült, sokszor még nem végleges koncepciós ábrák) révén az adott planéta légköre szinte kézzelfoghatóvá válik. A szöveg Kevin J. Anderson munkája. Az ő neve nyilván ismerősen hangzik a rajongók többsége számára, hiszen számos regényt is írt a témában, bár ismeretterjesztő kötetei – például a szóban forgó – ezeknél lényegesen színvonalasabbak. 

Az ewokok falujában egy gorax tesz (nem éppen baráti) látogatást

Mint említettem, az első kiadás 1995-ben jelent meg. Ez azt jelenti, hogy az előtrilógiában megismert világok többsége nem szerepelhet benne. A kivétel a Coruscant, amely a klasszikus trilógiának mindössze a felújított változatában látható, egy rövid jelenet keretében, illetve az Alderaan, amely a III. rész legvégén kerül elő egy pár perc erejéig. A bemutatott planéták teljes listája: Tatuin, Coruscant, Dagobah, Hoth, Endor, Bespin, Yavin 4 és Alderaan. Természetesen nemcsak a filmben látott helyszínek, fajok és kultúrák jelennek itt meg, megtudhatjuk például azt is, hogy az ewokok mellett még miféle lények lakják az Endort, Felhővároson kívül még milyen érdekességek találhatók a Bespinen, vagy mit keresnek a b’omarr szerzetesek Jabba palotájának mélyén.
 

Az Alderaan fővárosa, Aldera

Kedvcsinálónak következzen néhány hosszabb részlet a Tatuinról szóló fejezetből.

A szerzőről:
Hoole főantropológus kiválóan kihasználja fajának elképesztő formaváltó, valamint elmeködösítő képességét, ezzel jelentősen hozzájárulva a galaxis változatos világainak megismertetéséhez. Az idegen kultúrák utánzása, illetve az ezekbe való beilleszkedése révén már számos elismerést bezsebelt. Fajtájának képviselői sajnálatos módon kevesen vannak: a shi’ido igen ritka faj. 

Két nap ragyog, kel és nyugszik a Tatuin sivár, sivatagi tájai felett. A rendszer az egymáshoz igen hasonló, sárga G1 és G2 csillagnak, a Tatoo I-nek és Tatoo II-nek ad otthont, melyek akár kellemes éghajlatot is varázsolhatnának ide… ha a bolygó ugyan nem keringene ilyen közel hozzájuk.
Mindez bármelyik útikönyvben megtalálható. De ennél többet akartam tudni, nem csak egy halom statisztikai és csillagászati adatot. Meg akartam ismerni az igazi Tatuint, ezt a rejtélyes világot. Egyedülálló biológiai jellemzőimnek hála, rátalálhatok még a legjobb antropológusok előtt rejtve maradt részletekre is. Ezen a világon is olyan otthonosan mozoghatok, mint hal a vízben.
Formaváltó fajtám más tagjai szégyent hoztak egész fajunkra. Leginkább kémeknek és bérgyilkosoknak tekintenek minket, akik képesek magukat álcázni és beolvadni az értelmes fajok képviselői közé. Elhomályosíthatjuk a körülöttünk élők elméjét, elaltathatjuk a gyanújukat és így megspórolhatjuk gyanakvó kérdéseiket is. A nagyhatalmú maffiavezérek, sőt, maga a Birodalom is kész hatalmas összegeket fizetni nekünk, ha kémkedésről és titkos akciókról van szó.
Én viszont a tudomány javára fordítom saját képességeimet. „Láthatatlan” antropológusként bármilyen kultúrába beférkőzhetek, belülről figyelhetem, így olyan értékes részleteket is megismerek, amit a tapintatlanul kérdezősködő kutatók sohasem.
Nem, én egyedül dolgozom. Beszivárgok és eljátszom a szerepemet. Figyelek és tanulok.
[…]
A Tatuin lakóinak szerencséjére – vagy épp balszerencséjére, amennyiben a bolygó zavaros múltját vesszük – a planéta a távoli Peremvidéken helyezkedik el, ám elég közel a hiperűr-útvonalakhoz. Más szóval igen könnyű eljutni ide… de igazából senki nem akar idejönni. Mivel maga a bolygó jellegtelen, ugyanakkor stratégiailag jelentős helyen fekszik, komoly csempészforgalmat bonyolít – és ez már így volt a fűszercsempészet elleni, nemrégiben foganatosított birodalmi intézkedések előtt.
A Tatuinra mindössze néhány száz évvel ezelőtt érkeztek az első telepesek, ám ez idő alatt is számtalan csata folyt, rivális gengszterek és csempészek között.
Az elbeszélések tanúsága szerint a feltérképezetlen vidéken számos kiégett űrhajó, kényszerleszállt vadász és szétlőtt csatacirkáló váza hever. A sivatagban vándorló fajok mindenféle, csempészektől vásárolt fegyverrel szerelkeznek fel, ósdi bombáktól és rakétavetőktől kezdve a lézerpisztolyokig.
[…]

A Tatuint még senki nem térképezte fel, valószínűleg mert senkit nem érdekel. A bolygó ritkán lakott, mindössze néhány település létezik, és galaktikus mércével mérve csekély erőforrásokkal bír. Minden évben gigászi homokviharok söpörnek végig a Tatuin felszínén, melyek gyökeresen átalakítják a tájat és eltüntetik a jellegzetes tereppontokat is.
A megfigyelőablakon át a Tatuin egyik legsajátosabb vidékét néztem – a hatalmas Dűne-tengert, mely nem egyéb, mint egy ősrégi óceán kiszáradt medencéje. Már korábban is láttam szemcsés felvételeken, hogy veri vissza az alkáli homok a kettős nap fényét, anélkül, hogy kilométereken át akár egyetlen kiemelkedő szikla is megtörné a táj egyhangúságát.
Közvetlenül a Dűne-tenger mellett fekszik a terméketlen Jundföldi pusztaság: sziklás kanyonok és fennsíkok, a buckalakók, más néven taszken portyázók vidéke. Erre a kegyetlen és zárkózott fajra félelemmel gondolnak a helyi telepesek. A Jundföld barlangjaiban és üregeiben állítólag számos menekülő, remete és rabló él. A helyi pilóták hősködő beszámolóit is olvastam: ők szabadidejükben légiharcot és céllövészetet gyakorolnak a szurdokokban, például a Koldus-kanyonban.
[…]
Mos Eisley szegényes űrkikötőjében értem földet. A Tatuin egyetlen „nagyvárosaként” nem sokban különbözik ezernyi más jelentéktelen bolygó kikötőitől. Hallottam, amint az egyik pilóta arról mormogott, hogy ez „a gyűjtőhelye az egész világegyetem leghitványabb söpredékének.” De ez láthatóan cseppet sem zavarta.
[…]
Hivatalosan a Tatuinon is érvényesek a birodalmi törvények, s ennek érdekében egy kis létszámú rohamosztagos alakulat is jelen van. Ugyanakkor egyértelmű, hogy a Birodalom nem tulajdonít különösebb jelentőséget a bolygónak. A kinevezett Talmont kormányzó láthatóan csak azzal törődik, hogy posztját a jövőben se kelljen elhagynia, a Mos Eisley utcáin történő bűnesetekkel pedig nemigen foglalkozik.
Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, hogy is működik a város. Az üzlet legjava – akár legális, akár nem – a kikötő melletti szegényes csapszékekben folyik. A többi űrkikötőhöz hasonlóan Mos Eisley valóságos olvasztótégelye az értelmes fajoknak, a becsületes kereskedőktől kezdve egészen a fejvadászokig. Több lakos is üzletszerűen kémkedik, gondosan figyelemmel kísérve a feltűnő utazókat, hátha kerül valaki, aki fizet majd az információkért.
[…]

A helyi üzletemberek többsége lefizeti Talmont kormányzót, esetleg a többi hivatalnokot, hogy holmi engedélyekkel ne kelljen bajlódniuk. Bár az itt élők nagy része nem állhatja a Birodalmat, a rohamosztagos helyőrséget egyszerűen szükséges rossznak tekintik. A helyőrség számára vizet és ellátmányt hozó szállítóhajók áradatának köszönhetően Mos Eisley életszínvonala magasabb, mint bármikor azelőtt.
Csak egy napot töltöttem el a városban, mivel Mos Eisley nemigen érdekelt. Ki akartam jutni és látni a Tatuin igazi arcát.

A pusztaságba vezető út első lépéseként Anchorhead felé vettem az irányt. Ez a kis település fontos kereskedelmi központi a párafarmerek, illetve a Dűne-tenger szélén élő egyéb lakosok számára. Egykor megbízható kút is működött itt, amelyet a sivatagon átkelő zarándokok előszeretettel kerestek fel – ez a kút azonban réges-rég kiszáradt már. Számos szolgáltatás elérhető Achorheadben, ám az itteni gazdaság teljesen ki van szolgáltatva a sivatag kénye-kedvének. Mikor forróbb, szárazabb szelek fújnak, kevés vizet sikerül kinyerni, a termés odalesz, a bevétel csökken, és ezt mindenki megszenvedi. A páracsapdák és egyéb vízgyűjtő berendezések automatizált működése révén a fiatalabbaknak nem sok dolga akad, leszámítva, hogy arról ábrándoznak, mit tennének, ha valahol másutt élhetnének. Elvegyültem egy pár kamasz közt, akik egy népszerű találkozóhely, a Tosche állomás mellett lógtak. Arról diskuráltak, hogy elmennek innen, eljutnak valahogy Mos Eisley-ig, és kerítenek egy fuvart, amivel elrepülhetnek a Birodalmi Akadémiára. Gyerekes, de őszinte locsogásuk mégis az idegeimre ment, és elhagytam a települést, hogy közelről lássak egy párafarmot.
A Tatuinhoz hasonló sivatagbolygókon a legértékesebb árucikk a víz. Azok, akik alkalmazkodtak a száraz viszonyokhoz, kifejlesztették a víz megszerzésének és megóvásának leghatékonyabb módját. Földalatti lakásokban élnek, vízgyűjtő berendezéseik pedig birtokuk határán állnak: ezek gyűjtik össze a ritka és értékes vízcseppeket, majd vezetik el a föld alatt futó tartályokba.
Egy teljes hétig ott maradtam az egyik családnál. Bérmunkásnak adtam ki magamat, aki a tavalyi szezon óta velük van már. Megfigyeltem napirendjüket, láttam, hogyan függ a párafarmer puszta létezése a célirányos technológiától, az elérhető legjobb gépezetektől.
A legelterjedtebb vízgyűjtő berendezés a páracsapda. Három méter magas szerkezet, mely számos hűtőhengerből áll. A Tatuin forró szele átfúj a nyitott csöveken, és a nedvesség kicsapódik a lehűtött fémfelületeken. Így megy ez egész nap, míg a lepárolt víz cseppenként összegyűlik a készülék talapzata alatti gyűjtőedényekben.
[…]
A Tatuin vízkészletének egy részét, mint megtudtam, vándorló talajkutatók nyerik ki, akik a sivár sivatagot róják, víz után kutatva. Már egy hete ott laktam a farmon, amikor felbukkant egy ilyen kutató. Élelmet és némi ellátmányt kért, mielőtt újra nekivágott volna a Jundföldi pusztaságnak. Mivel lehetőség adódott a sivatag megismerésére, megváltoztattam a külsőmet, és elhomályosítottam a többiek elméjét.
Másnap, mint a talajkutató régi kollégája, útnak indultam én is az izzó sivatag felé. Egy viharvert XP-30-as sikló hátsó ülésén utaztam.
A talajkutatók bejárják a pusztaságot és ismeretlen vízgyűjtőket keresnek, amelyek elég közel húzódnak a felszínhez ahhoz, hogy lézerfúróval elérhessék őket. Bár jelen kísérőm ember volt, megtudtam, hogy az ilyen szakemberek sokszor más fajhoz tartozó egyedek, akik jobban tűrik a Tatuin hőségét és gyilkos szárazságát.
Társam szavaiból úgy vettem ki, hogy a kutatók általában csak egy gyengén csörgedező erecskét találnak, amelynek vizét kemény munkával lehet csak kinyerni. Ennek ellenére tartja magát a legenda, mely szerint egy nagyobb, földalatti folyó zúgása hallható egyes szélvájta kanyonok sziklái közt. Az egész úgy hangzott, mint egy tipikus, „elveszett kincset” ígérő mítosz, amivel a kétségbeesett emberek hitegetik önmagukat.
Az útvesztőszerű kőrengetegben, például a Koldus-kanyonban, számos remete él, barlangokban vagy repedésekben rejtőző források közelében. A kanyon nevét a hasadékokon átfütyülő szél jajgatásra emlékeztető hangja után kapta.
Azt is elmesélte, hogy a buckalakók jól ismerik a források helyét, és szigorúan őrzik őket. Arra a szerencsétlen utazóra, aki túlságosan közel merészkedik egy ilyen taszken oázishoz, biztos halál vár.
Napokon át keringtünk, ellenőriztük az érzékeny nedvességérzékelőket, vagy egyszerűen az ösztöneit követtük. Ha ráleltünk volna egy földalatti forrásra, társam hasznát vehette volna a raktérben tárolt három repulzoremelős rakfelületnek, amelyeken a teli víztartályok könnyedén elhelyezhetők.
Csakhogy egész idő alatt semmit sem találtunk. Ezért hát egyedül folytattam utamat. Elködösítettem az elméjét, hogy azt higgye, végig egyedül volt. Aztán magabiztosan és kíváncsian elindultam a hatalmas sivatag belseje felé.
A Tatuin első pillantásra sivár és kegyetlen hely benyomását kelti – ám az élet változatos élővilág formájában kitartóan burjánzik még a legpokolibb bolygókon is. Rengeteg lenyűgöző életformát láttam a forró, sziklás-homokos tájon, de csak néhányat sikerült megörökítenem.
A tatuini marómoha beleszi magát a sziklák árnyékos felületébe, és maró hatású gyökere segítségével bontja le a kristályokat, illetve nyeri ki az egyes ásványokban lerakódott vízmolekulákat. […] A hubbatök kemény héjú dinnyeszerűség, melynek héját apró fényvisszaverő kristályok borítják, a gyilkos napsugarak elleni védekezésül. Bár megemészteni nehéz, a jawák és taszkenek számára elsődleges élelem. A jawák nyelvén a hubba szó „az élet kenyerét” jelenti.
Nagyobb állatokkal is találkoztam, például buckapatkányokkal, amint egy kanyon alján kutattak. Szürkés-barnás színük a sziklákhoz teszi őket hasonlatossá. Még Mos Eisley-ban hallottam, hogy bár lassú mozgásúak, viszonylagos láthatatlanságuk révén pilóták és rohamosztagosok kedvelt célpontjaivá váltak, következésképp a számuk is megcsappant.

A növényevő hüllők közé tartozó harmathátút előszeretettel használják teherhordóállatként a párafarmerek, a sivatagban járőröző rohamosztagosok pedig hátasként. Bár az éjszaka hűvösében nehézkes, a nappali hőségben akár ügetésre is fogható jószág. Rövid távon akár egy siklóval is képes lépést tartani – és ahogy az egyik rohamosztagos megjegyezte, a gépekkel ellentétben a harmathátúak nem robbannak le egy homokvihartól.
A szőrös, nagydarab banthák csordákban róják a Tatuin pusztaságát. Még két héttel korábban, Anchorheadben hallottam egy történetet a kereskedőről, aki megpróbált buckalakóktól zsákmányolt banthákat teherhordó állatként eladni, ám a banthák közömbösen viselkedtek és még a legegyszerűbb feladatokat sem lehetett velük elvégezni, bár intelligens állatként tartják őket számon. Ezt csak akkor értettem meg, amikor a saját szememmel láttam, hogyan háziasítják a taszkenek a befogott banthákat és válnak ezek a vadak szinte családtagokká.

Miután egyedül töltöttem jó pár napot a sivatagban, újra csak más értelmes lények társasága után kezdtem vágyódni (hogy a civilizáció nyújtotta kényelemről ne is beszéljek). Ekkor értem el egy hatalmas citadellát a Dűne-tenger távolabbi szélén. Véletlenül lyukadtam ki éppen itt, mégis szerencsés fordulatnak véltem, hogy ráleltem a tekintélyt parancsoló erődre, mely jelenleg a híres gengsztervezér és csempész, Jabba, a hutt birtokában van.

Számos faj és figura megtalálható Jabba palotájában, semmirekellők, „üzletfelek”, talpnyalók és rabszolgák, illetve ezek családja. […] A különös társaságban soha nem látott fajok képviselői, fejvadászok és másutt csak körözési plakátokon szereplő bérgyilkosok is ott vannak.
Kénytelen voltam maximálisan kihasználni álcázó képességemet. A palota lakói már hozzászoktak ahhoz, hogy mindenre és mindenkire gyanakodjanak, mivel annyiféle összeesküvésbe belekeveredtek már. Szinte beleszédültem, ahogy beleolvastam a gondolataikba és tudomást szereztem titkos terveikről, miközben a palotát és annak történetét igyekeztem felfedezni – ez utóbbit lényegesen érdekesebbnek találtam, mint az alvilág pitiáner képviselőinek fecsegését.

A hatalmas citadella már századok óta ott áll, ez már kívülről nézve is megállapítható volt, bár az évek során itt-ott átépítették vagy hozzátoldottak. Több száz évvel azelőtt, hogy egy pár vakmerő telepes megérkezett volna a sivatagba, a b’omarr szerzetesek titokzatos rendje a Tatuinra vitette tagjait. A legvadabb pusztaságban kerestek maguknak olyan helyet, ahol kellő elszigeteltségben élhetnek. Nyomasztó magányukban aztán a szerzetesek egy labirintusszerű palotát építettek.
Egy ködös legenda szerint az építkező szerzeteseknek segítségére voltak a vándorló buckalakók, habár senki nem érti, miféle kapcsolat lehet a taszkenek és a b’omarr rend tagjai között. Olykor azért a marcona és titokzatos buckalakók feltűnnek bantháikkal a kapu előtt, és csak bámulják a palotát, meg sem próbálnak beüzenni semmit, aztán amilyen némán érkeztek, el is tűnnek.
Teljesen megijedtem, mikor rájöttem, hogy a szerzetesek könnyedén átlátnak az álcámon, és igazi énemet vizsgálgatják. Nem tudtam titokban maradni előlük. Ők viszont nem igazán izgatták magukat emiatt. Jelenlétemet a dolgok természetes rendjének részeként fogadták el.
[…]
A citadella elkészülte után is néma és titokzatos maradt. Az épület megbúvik a sziklák között, kívülről csak homlokzata és hatalmas kapui hirdetik nagyságát. Az erre haladó utazók gyakran eltűnődtek, mi rejtőzhet odabent. A mellvéd mögött olykor sötét alakokat láttak, akik némán, mozdulatlanul néztek le.
[…]
A kolostor belső citadellája olyan nagy és üres volt, a környék pedig annyira elhagyatott, hogy hamarosan rablók és csempészek törtek be, akik birtokba vették az elhagyott folyosókat és hálófülkéket.
A kolostor első megszállója a rettegett bandita, Alkhara volt, aki egyszer még a taszkenekkel is szövetségre lépett, mikor a fővároshoz közeli rendőrőrs megtámadására készült – utána egyszerűen lemészárolta a mellé szegődött buckalakókat. Így kezdődött az évszázadok óta tartó viszály a taszkenek és az emberek között.
Alkhara és bandája a sivatagba menekült a megtorlás elől. Lerohanták a citadellát, gondolván, hogy itt akár egy elhúzódó ostromot is képesek lesznek kihúzni. A kapuk azonban nyitva várták őket, a szerzeteseken pedig a meglepetés legcsekélyebb jele sem látszott. Az egyik pap azt mondta Alkharának, hogy érezzék otthon magukat, és maradjanak, ameddig csak akarnak. A szerzeteseknek más gondjuk is volt.
[…]
Mikor egy b’omarr szerzetes eléri a végső megvilágosodás állapotát, többé nem veszi hasznát saját testének, szemének, fülének és érzékeinek. A szerzetes szellemi ereje csúcsára ért, eggyé vált a világmindenséggel. Mikor ez bekövetkezik, társai segítenek neki megszabadulni testétől – mégpedig sebészeti úton. A megvilágosodott agyát eltávolítják és egy tápoldattal teli üvegtartályba helyezik, megszabadítva a test összes nyűgétől, ahol aztán örökös elmélkedéssel töltheti napjait. A szerzetesek meg is mutatták az agyakkal teli polcot, és büszkén magyarázták az eljárás lépéseit.
Néha még ezek a megvilágosodott agyaknak is akad teendője a kolostor folyosóin. Gépszerű pókokra emlékeztető masinák állnak rendelkezésükre, valahányszor kedvük támad egy sétára. Az agy ilyenkor telepatikus úton magához rendel egy ilyen pókot, amely magára csatlakoztatja az agyat tartalmazó tartályt. Mikor egy ilyen gép csattog végig a folyosón, a többi szerzetes tisztelettudóan utat enged neki. Én is így cselekedtem.
Nemrég azt hallottam, hogy Jabba egy ízben elfogatta egyik vetélytársát, és büntetés címszó alatt azt követelte a szerzetesektől, hogy távolítsák el a fogoly agyát. Jabba merő szórakozásból akarta látni, hogy szerencsétlen ellenfele túléli-e az eljárást. Szomorú, de túlélte. Most vakon és összezavarodva, kommunikációra képtelen állapotban bolyong póklábain a palotában.
Mikor a szerzetesek nagylelkűen felajánlották nekem, hogy segítenek eljuttatni a megvilágosodáshoz, elhárítottam – talán kicsit túlságosan is hevesen – és úgy gondoltam, biztonságosabb lesz mostantól a palota felsőbb szintjein tartózkodnom, gazemberek, fejvadászok és bérgyilkosok között.
Alkhara, a banditavezér harmincnégy éven át használta a palotát főhadiszállásként, és eközben számos folyosót és termet kijavítottak. Az utána jövők több lakószobát is helyreállítottak, valamint egy földalatti labirintusrendszert is kiépítettek, aminek a szerzetesek nagyon örültek. A citadella olyan nagy volt, a szerzetesek pedig olyan kevesen, hogy nem is igen vették észre, hogy látogatóik vannak.
A következő években más banditák, forradalmárok és gengsztervezérek jöttek-mentek, és ugyanilyen feltételek mellett használták a palotát. A szállásért és a védelemért cserébe a látogatók mindig hozzátoldottak valamit az épületkomplexumhoz – például egy sziklába vájt víztárolót, egy kilátót vagy további alagutakat.
[…]
Nem kellett sok időt eltöltenem a Hutt gyengeelméjű sleppjének tagjai között, és máris éreztem, hogy egyre gyanakvóbban néznek rám. A jelek szerint mindenki Jabba megölését tervezgette, a hutt pedig láthatóan ellenállt az elmetrükjeimnek.
Mikor egy csapat fecserésző jawa elhagyta a palotát, hogy folytassák sivatagi vándorútjukat, én is felszálltam homokjárójukra. Örültem, hogy végre távozhatok, mielőtt Jabba megetet a rankorral, csak hogy lássa, milyen színű a vérem.
A félelmetes pöcegödörre emlékeztető udvarban töltött napok után kifejezetten szórakoztatónak találtam a jawák társaságát. A jawák kistermetű, rágcsálóra emlékeztető szorgalmas népség, és minden adódó lehetőségre ugranak. Ők a Tatuin „dögevői”, vagyis hulladékgyűjtői, roncsmentői, valamint ezermesterei.
Homokjárónk széles nyomott hagyott a homokban, ahogy végiggördült a Dűne-tengeren. A magasan elhelyezett vezetőfülke keskeny ablakain át csuklyás figyelők lestek kifelé. Csillogó sárga szemükkel használható hulladék után kutattak. Miután gyorsan elsajátítottam a nyelvüket, meghallottam néhány klántagot, amint vakmerő jawa családokat emlegetnek, akik a homokviharok időszakában kelnek útra, és a hatalmas viharok nyomában járnak, hátha ráakadnak valamire, amit a szelek éppen akkor fednek fel.
A Dűne-tenger tele van évszázadok alatt felgyülemlett hajóroncsokkal. Mentőkabinok, kompok, csatacirkálók, még luxusbárkák is lapulnak a homok alatt. A jawák pedig megtalálják őket.
Egyik legendájuk a Régi Köztársaság vízszállító tartályhajójáról szól, amely kényszerleszállást hajtott végre a sivatagban, a legénység pedig áldozatul esett a hiperhajtómű sérült rekeszéből szivárgó mérges gáznak. Az a jawa expedíció, amelyik megtalálja a sértetlen rakományt rejtő roncsot, gazdagabb lesz, mint Jabba, a hutt.
A jawák találékonysága könnyedén tetten érhető túlélési képességükben, melynek lényege, hogy rég elhagyott roncsokból és hulladékból is képesek működő eszközöket fabrikálni. 
A jawák sok évtizeddel ezelőtt szerezték ezeket a homokjárókat, melyek eredetileg vasérc-szállító járművek voltak, egy sikertelen bányászexpedíció hátrahagyott maradványai, jóval a Tatuin gyarmatosítása előtti időkből. Kezdetben az összes homokjáró azonos kinézetű volt, ám a több mint egy évszázados használattal járó javítgatás, szépítgetés, foltozgatás révén ma már mindegyik egyéni külsővel bír. A meghajtásról gőzenergiával működő fúziós atomreaktor gondoskodik, amely még több száz évi használatot tesz lehetővé.

Antropológusként lenyűgözőnek találtam a jawa társadalom felépítését. Minden klánnak durván a fele van úton, odakint a sivatagban, a család másik része valamelyik erődítményben marad. Ezeket a taszkenek, illetve az itteni ragadozók, például a kraytsárkányok elleni védekezésül építették. Szélmarta falaik lezuhant űrhajók nagyobb darabjaiból állnak.
A Nkik klán tagjának adtam ki magam. Az elmúlt egy év során a jármű a pusztaságot rótta, használható zsákmány után kutatva. A homokjáró belsejének nagyjából a fele raktér, amely az utazás során fellelt ócskavas számára van fenntartva. A fennmaradó részben műhelyeket találni, ahol a jawák a megtalált anyagokat dolgozzák fel.
A belső térnek mindössze töredéke biztosítja a személyzet kényelmét, illetve a vezetőfülke számára szükséges helyet. A jawák hatosával alszanak egy durván szekrényméretű fülkében. Mikor nem alszanak, de nyugalomra és magányra vágynak, koporsószerű kabinokba húzódnak vissza, ahova álló helyzetben szíjazhatják be magukat – erre azonban ritkán kerül sor, mivel a családi kötelékek meglehetősen szorosak. 
A homokjárók a lakott területek szélén is megfordulnak. A családok küldöttei igyekeznek a párafarmerekkel is üzletelni, például megjavított droidokat adnak el, és hibás gépeket vagy ócskavasat vásárolnak tőlük. Általában olcsón megszerzik a kidobott eszközöket, amiket aztán megjavítanak és újra csak eladnak, bár úgy tudom, az emberek nem szeretnek jawákkal közösködni, azok kellemetlen testszaga miatt. Ezermesterek lévén a jawák tudják, hogyan lehet a gépeket annyira megjavítani, hogy éppen csak el lehessen őket adni, abban a tudatban, hogy mire újra lerobbannak, ők már messze járnak.
A Nkik klán láthatóan fellélegzett, mikor elhagytuk Jabba palotáját – egy másik csoport jawával ugyanis csúnya incidens történt. A Rkok klán ostoba módon egy megkérdőjelezhető minőségű rakományt sózott rá Jabbára, aki ennek nem örült, és nem is bocsátotta meg. A Nkik klán később megtalálta testvéreik szétlőtt homokjárójának még füstölgő vázát odakint, a Dűne-tengeren. Jawákat nem találtak, mindössze néhány rongyos barna köpenydarabot a karkuni nagy verem környékén. A jawák rémületének bűze lebegett az aranyló homok felett, az ocsmány sarlaac pedig bizonyára nagy lakomát csaphatott…
Napokig csak a sivatagot jártuk, míg végül egyenetlenebb terepre érkeztünk, és hirtelen ott álltunk a családi erődítmény előtt. Napokba tellett, míg kihordták az összegyűjtött kincseket az erőd falain belülre, ahol a család többi tagja szétválogatta és felmérte a zsákmányt. Még segítettem is egy kicsit, de közben is figyeltem tovább.
Bár a homokjáró legénységének nagy része javításban abszolút profi, rájöttem, hogy a legjobb szakértők az erődben maradnak, és azokon a gépeken dolgoznak, amiket még ez a legénység is képtelen megjavítani. A javíthatatlan hulladékot a rendkívül hatékony napkohó segítségével olvasztják ki, hogy kinyerjék belőle a nemesfémet.
[…]
Míg köztük éltem, tudomást szereztem egy küszöbönálló ünnepről, a jawa-naptár legfontosabb eseményéről, a nagy gubera-börzéről. Egyszer egy évben, a viharos évszak előtt a jawák ellátogatnak a Dűne-tengerhez, ahol hatalmas, titkos találkozót adnak egymásnak. Ez „a galaxis legnagyobb börzéje”. Itt aztán a talált hulladékot csereberélik, alkudoznak, megpróbálnak túljárni egymás eszén, hiányzó alkatrészekre vadásznak, történeteket mesélnek, sőt, fiaikkal és lányaikkal is „kereskednek”, vagyis saját vérvonalukkal is seftelnek, új házasságokat ütnek nyélbe.

Bár nagyon vártam már a jawa kultúra legsajátosabb megnyilvánulását, egy váratlan fordulat derékba törte ott tartózkodásomat.
A jawák ijedős népség, és amióta csak az eszüket tudják, valaki mindig vadászott rájuk vagy azon volt, hogy leigázza őket. Még jól védhető erődítményeikben is állandó őrség áll készenlétben – ám sajnos még a jawák éberségét is képesek kijátszani a buckalakók.

Az első hajnali napsugarak fényénél szinte a semmiből bukkant elő egy portyázó taszken csapat. Bantháikat faltörő kosként vezették neki a falaknak, míg végül sikerült betörniük. A nyíláson át beözönlöttek, hosszú, éles bárdjukat, a gaffi buzogányt forgatva. A banthák széttaposták a gondosan szétválogatott zsákmányt, a taszkenek artikulátlanul üvöltöttek, a jawák pedig visítva menekültek, meg sem próbáltak védekezni.
A buckalakók nem a zsákmányra mentek – egyszerűen kárt akartak okozni, és fenntartani saját fajuk rettenetes hírnevét.

Úgy gondoltam, eleget megtudtam már a Nkik klánról, és nem hittem, hogy lesz még valaha alkalmam beépülni az állandóan rejtőző buckalakók közé. Közéjük olvadtam hát, és követtem őket titkos táborukig.
Mos Eisley, Anchorhead és a párafarmok lakóival beszélgetve az a benyomásom támadt, hogy a taszkeneket lenéző stílusban nevezik buckalakóknak, ám a beszélők hangjából mindig kiérződött némi félelem is. A buckalakók erőszakos, nomád és hihetetlenül titokzatos népség. A sokat próbált taszkenek csoportokban vadásznak, a civilizált területek legszélén. Szerencsésebb időkben a sivatagból élnek, szerencsétlenebb időszakokban az emberektől rabolnak.
A jawák erődjét elhagyva még a fülemben visszhangoztak a diadalittas üvöltések, és máris olyan csalhatatlan érzésem támadt, hogy a taszkenek megérezték, valami nem stimmel, azt azonban nem tudták meghatározni, mi a baj. Minden ügyességemet be kellett vetnem, hogy eltereljem a gondolataikat, és tudtam, talán ez lesz életem legnagyobb kihívása – én lehetek az első antropológus a galaxisban, aki személyes tapasztalatokat szerez a taszkenekről. Ezt a kockázatot vállalnom kellett.
A taszken klánok állandóan a Tatuin sivatagát járják. A buckalakók javai igen szűkösek, hiszen a vándorlás vagy menekülés során amúgy is csak terhet jelentenének. Állandó menedéket nem is építettek, bár a Jundföldi pusztaságon volt alkalmam egy ódon táborhelyüket látni. A homokviharok időszakában a klánok a forró sziklák alatt megbúvó barlangokban és hasadékokban húzzák meg magukat.
[…]
Minél több időt töltöttem ezekkel a furcsa lényekkel, annál jobban csodáltam őket, természetesen tudományos szempontból. Kultúrájuk gazdag és merev, a Tatuinon eltöltött évszázadok sem tudtak rajta változtatni.
Megtudtam, hogy a felnőtté érés milyen fontos a számukra. A gyermekekre a felnőttek vigyáznak, ám a kamaszok addig nem minősülnek teljes értékű felnőttnek, míg át nem esnek az ünnepélyes avatáson. Számos csecsemő hal meg a sivatagi körülmények között, a buckalakók pedig büszkék arra, hogy csak a legerősebbek érik el a felnőttkort – közülük pedig nem mindenki megy át a végső próbatételen.
Hogy felnőttként nézzenek rá, a jelöltnek véghez kell vinnie valamilyen komoly fegyvertényt vagy teljesítményt, melynek jelentőségéhez mérten elfoglalhatja majd a helyét a klánon belül. Általánosan elfogadott próba például egy rohamosztagos század lerohanása, melynek sikerét a trófeaként hazavitt páncélok igazolhatják.
A taszken legendák szerint egyszer négy ifjonc összefogott és puszta kézzel, bantháik segítsége nélkül elbántak egy kraytsárkánnyal. Sok más jelölt is megpróbálkozott a fentiekkel, ahogy kitalálható, gyászos eredménnyel. Kint, a homokon láttam egy kraytsárkány csontvázát – ebből ítélve valóban félelmetes ellenfél lehet egy ilyen szörnyeteg.
A főként a hegyvidéken előforduló kraytsárkányok a Tatuin legnagyobb és legrettegettebb lakói. A kraytsárkány élete során folyamatosan növekszik, mi több, egyre erősebb lesz. A nyár derekán a hegyek csak úgy visszhangozzák a kraytsárkány bömbölő üvöltését. Egy közelben tartózkodó sárkány párzásra hívó bőgésére az okos ember menekülőre fogja – mert egy ilyen sárkány mindenre ráveti magát, ami mozog.
[…]

A taszkenek nem tesznek különbséget nők és férfiak között, csak a klán bölcsei tartják számon a nemeket, hogy a házasságokat nyélbe lehessen ütni. (Ahogy kitalálható, történtek már zavarba ejtő tévedések is ez ügyben.)
Évente egyszer az újonnan felnőttnek fogadott ifjaknak párt jelölnek ki. A ceremónia során összekeverik a férj és a feleség vérét, akárcsak bantha hátasaik vérét. Sátruk mélyén az újdonsült házastársak végre eltávolíthatják maszkjukat és felfedhetik magukat egymás előtt. Csak és kizárólag a házastársa láthatja egy taszken igazi arcát. A személyi higiéniáról is csak abszolút elzártságban lehet gondoskodni. Ha egy buckalakó – akár véletlenül is, de – meglátja egy társa arcát, az eset akár halállal is végződhet. Mindent elkövettem, hogy megtartsam a kellő távolságot.
Nagyon elcsodálkoztam, amikor megtudtam, hogy a taszkenek igen szoros kapcsolatban állnak nagydarab, szőrős bantháikkal. Ilyen érzelmi kötöttséget még soha nem tapasztaltam gazda és állat között.
A banthák talán valóban intelligensek, bár a fogságban tartott példányok soha nem mutattak a háziasított igavonó állatokét felülmúló viselkedést vagy kommunikációs képességeket. A vad banthák is csak erőszakos magatartásukról híresek. Csodálattal láttam azonban, hogy a buckalakók banthái teljesen másképp viselkednek.
A fiatal banthákról a taszken gyerekek gondoskodnak, ám a felnőttkor elérése után egy buckalakó és egy bantha összeáll, s köztük mély érzelmi szál alakul ki, mely legalább olyan erős, mint a házassági kötelék. Mintha a bantha és gazdája ugyanazon személy két megnyilvánulása lenne. Ha egy taszken meghal, a „megözvegyült” bantha veszett, öngyilkos őrjöngésbe csap; ugyanez történik a fordított esetben is, ha egy hátas elpusztul.
Ha egy bantha társ nélkül marad, a buckalakók kizavarják a sivatagba, ahol egyedül kell életben maradnia. Hasonlóképpen, ha egy bantha odavész, az egyedül maradt taszken kimegy a sivatagba, hogy látomása támadjon. A taszkennek ki kell egyeznie egykori banthájának szellemével – ha az állat társát is magával akarja ragadni a túlvilágra, akkor odakint pusztul el. Ha viszont a bantha szellem nagylelkű, akkor a buckalakót elvezeti egy gazdátlan, vad banthához, akit a harcos új társaként vezet vissza a törzshöz. Az ilyen visszatérő, „újjászületett” taszkent nagy becsben tartják.
A buckalakóknak nincs írott nyelve, ehelyett hosszú és összetett dalokban örökítették meg eredetüket és legendáikat. Énekeik továbbadásával emlékeznek meg a nagy és pusztító űrcsatákról, amelyek pusztasággá változtatták a Tatuint és roncsokkal szórták tele a sivatagot.
A tábor legtiszteletreméltóbb tagja a krónikás, akinek feladata a legendák előadása. Ezeknek egyetlen szavát sem változtathatja meg. A krónikás őrzi meg mindegyik klántag felnőtté érésének történetét is. Ha egyszer elmondta a történetet, már egyetlen szót sem szabad megváltoztatni – soha, de soha. Ettől, bár durván hangozhat, egy antropológus kiugrana a bőréből örömében, mivel azt jelenti, hogy a történteket nemzedékről nemzedékre változatlan formában őrzik meg, mindenféle szentimentális torzulás nélkül.

A krónikás tanítványt is fogad, és ezt a hatalmas verbális tudást belesulykolja. A tanítványnak tilos elismételnie, vagy hangosan felmondania a hallottakat – hiszen a szavakat soha nem szabad hibásan elismételni, még tanulás címszóval sem. Mikor úgy érzi, felkészült arra, hogy átvegye a krónikási szerepet, előhívják, hogy előadja, amit megtanult. Ha csak egyetlenegy hibát is ejt, azonnal megölik – káromlásnak számít, ha hibázik. Azonban ha jól megtanult minden szót, minden történetet, minden legendát, ő lesz a törzs következő krónikása. Az öreg krónikás pedig, akire már nincs szükség, elvándorol a sivatagba, hogy ott haljon meg.
Ez a rideg és erőszakos népség szeszélyesebbnek bizonyult, mint számítottam. Talán hibáztam, talán túl sok kérdést tettem fel, vagy épp a szagom nem egészen stimmelt, esetleg a taszkenek egyszerűen úgy döntöttek, aznap meg kell ölni valakit – de azon kaptam magam, hogy az álcám lelepleződött, nekem pedig a sivatagon át kell menekülnöm, sarkamban bantháikon nyargaló, gaffi buzogányaikat lengető taszkenekkel.
Csekély reményem lehetett csak a túlélésre, de kétségbeesetten tovább futottam, meglehetősen elkenődve, hogy újonnan szerzett tudásom talán soha nem kerül publikálásra, kollégáim pedig soha nem ismerhetik meg. De akkor sem adtam fel.
A puszta szerencsének köszönhető, hogy belebotlottam a sivatagban bóklászó mélységi rohamosztagos járőrbe, és kénytelen voltam elhitetni velük, hogy egy eltévedt bajtársuk vagyok. Felvették a harcot a taszkenekkel és megmentettek, bár három katonájuk is odaveszett.
Visszahoztak Mos Eisley-ba, ahol épp egy csapszékben ülök és ezt a beszámolót írom. Már csak arra várok, hogy fuvarhoz jussak, amivel kijuthatok ebből a naprendszerből és visszajuthatok oda, ahol megkezdhetem előadássorozatomat, melyben beszámolhatok majd az itt szerzett tapasztalataimról.
Rengeteg hajó pihen a dokkokban, de olyanra kéredzkedek csak fel, ami vélhetően nem esik szét, mihelyt hiperűrsebességre vált. Az idő múlásával viszont egyre türelmetlenebb leszek, mivel nagyon el akarok már innen szabadulni.
Elegem van a Tatuinból!

Star Wars: The Illustrated Star Wars Universe
Írta: Kevin J. Anderson
Bantam Books 1995
208 oldal